a hegymászó 17.nap/1000szó

Joe hegymászó. A napi gyakorlásához tartozik megmászni egy hegyet. Minden nap megmászik egyet, ha kell, sok ezer kilométert is képes utazni, hogy hegyes vidékre érjen. Ugyanis Joe egy pusztaságban született. Édesanyja parasztasszony volt, szintúgy apja is egy nagy paraszt gazda. Óriási földjüket gondozták, vetettek és arattak. Joe már akkor tudta, hogy neki kell valami más. Hogy ő nem arra született, hogy itt a földön dolgozzon. Ő hegyeket akart mászni. De honnan is jött ez? Mi ütött Joe-ba?

Sose tudjuk meg.

Közben Joe felnőtt. És már hegyeket mászik. Szponzorok állnak mögötte, mert felkapott ember lett. Mindenhol híre megy, ha megjelenik, és meg akarja mászni a hegyet. Már majdnem az összes magaslatot megmászta, ami csak létezik a világon.

És nem is ez volt az igazán érdekes.

Hanem a fáradtság. Persze imádott hegyet mászni, de valahogy minden egyes hegy csak egy újabb hegy volt. Semmi különösebb indoka nem volt őket megmászni, csupán a strigulák, amiket húzogatott a füzetében. Egy hegy, egy strigula, kipipálva. Sosem foglalkozott azzal, hogy mit is jelent a környékbeli embereknek egy adott hegy. Összemosódott a szeme előtt a hely történelme, az idegen emberek nyelvjárásai, és csak egy dolog járt a fejében: feljutni a csúcsra.

Semmi más.

Egyik alkalommal megtorpant a felfelé úton. Kikapcsolta a zenét, ami midig elkísérte. Pár hosszú másodpercig csak nézett maga elé. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha valami sötét erő jönne utána. Ismerte jól ezt az érzést. Ez hajtotta tovább és tovább, ez nem hagyta, hogy hátranézzen. De most megtorpant. És várt. Tudatára ébredt, hogy ő most nem akar elmenekülni a feketeség elől. Hogy itt most valami olyasmi fog történni, ami vagy megöli, vagy nem tudja mit fog vele csinálni, de életben marad mégis. Remegni kezdett a gyomra az idegességtől. A lábai már mozdulni akartak, vinni a teste többi részét fel a magasba, csak el innen, mindig csak előre, ugye Joe?

De a várakozás csak folyt tovább. És eltelt az első perc. Még mindig nem történt semmi. Lassan eltelt öt perc is talán. Joe idegessége enyhülni látszott, már nem remegett semmije. Ólomnehéznek érezte a testét. Le kellett ülnie egy sziklára, a lejtőn. Megfordult, és csodás, zöldellő mezőket látott lejjebb, a hóhatár szürkés-fehérsége alatt. Egy birkanyáj fehér foltja is leget valamelyik hegy oldalán. Olyan nyugodt volt ez a kép…a nap jó magasan járt ezen a nyári napon, de hűvös szél fújt, nem érezte azt, hogy melege lenne.  Összekulcsolta a két kezét a behúzott térdeinél, és csak üldögélt. Már vagy negyed órája csak ült. Ekkor szólalt meg az adóvevője.

-Joe, mi a fenét csinálsz ott, már egy csomó ideje csak ülsz, nincs valami bajod?
A csapatfőnöke lentről figyelte őt egy nagy teljesítményű távcsövön keresztül.
-Szia Adam, nem, semmi bajom. Csak kicsit lepihentem.
A másik oldalon csönd, értetlen kérdések hangja amit Adam a körülötte állók felé címzett.
-Joe, te is tudod, hogy teljesítened kell a szintidőt. Nem azért vagy itt, hogy kirándulj, ha nincs semmi bajod, irány a csúcs, oké Joe?
-Persze, értelek Adam. Köszönöm.
És egy laza mozdulattal kikapcsolta az adóvevőjét, Adam még mondani akart valamit, de most újra csak a szél susog.

Nagyon rég volt, amikor Joe elindult hegyet mászni. Nagyon régóta volt, hogy a szülői házból eljött, fiatal fejjel, húsz évesen. Nekivágott a világnak, a fejében egy őrült céllal: minden csúcsra fel akarok jutni! Túl sokszor hallotta a szüleitől, hogy a magafajta ember csak maradjon amellett, amihez ért. Itt a föld, örökbe fogja úgyis kapni tőlük, megnősül majd, és semmi gondja nem lesz az életében-persze, ha keményen dolgozik, éjt nappallá téve. Joe menekülni akart. A robotolás, a föld síksága, a szülei szigora elől.
Az apját felváltotta a csapatfőnöke, a szigorúság terén.
A robotolást felváltotta a hegyek rutinszerű megmászása.
Egyedül a síkság elől tudott elmenekülni.
És most csak nézi a gyönyörű, kék hegyet, és a számtalan hegycsúcsot, amiknek a nagy részét már meghódította. Pólóján mindenhol reklámok sorakoznak, egy kis foltnyi hely sincs üresen hagyva.

-Úgy nézek ki, mint egy bohóc. mondta magában.

Semmi kedve sem volt felállni. Teljesítményben hozni a szintidőt. Megfelelni a saját maga által felállított célnak, hogy adott időn belül érjen célba! EZ eredetileg csak tájékoztató volt, de most már maga ellen versenyez! Itt egy négyezer méter magas hegy, ilyen emelkedővel, ennyi idő alatt mászta meg azt a másik hegyet is, majdnem ugyanakkora magasságba és lejtővel, szóval ezt is ennyi idő alatt kell teljesítenie!

És ha nem teljesíti?

Tényleg. Mi van akkor, ha nem teljesíti? Ha most egyszerűen nem csinál semmit. Valaki meg fogja büntetni? Utoléri a sötétség? Elhagyják a pártfogói?

Joe hirtelen olyan kérdésekkel találta szemben magát, amiket évek alatt sikerült szinte teljesen elnyomnia magában. És most itt vannak. És igazuk van. Mindegyiknek.

Semmi következménye nem lesz, és nem is lehet annak, ha csak úgy ül. Évek óta most ült le először, úgy igazán egy túra során. Nem csak úgy leülni a fáradtságtól, mert az taktikai ülés: ki kell várni, hogy a test regenerálja kicsit magát, és folyhat tovább a menet, nem. Ez ténylegesen ülés volt a javából. Nézelődés, a táj csodálata, és a pillanat varázsa, hogy itt ül ő, a világcsúcstartó hegyhódító, aki ezidáig még soha egyszer sem ült csak úgy le, és nézett szét azon a vidéken egészséges, nem hajszolt tekintettel, amin éppen jár!

Hosszú percek teltek el. Elővett egy energia rudat, és ivott hozzá egy jót a táskájába épített tömlős kulacsból. Nagyokat szívott a friss levegőből. Majd felállt, és elindult.

Lefelé.

Lenn a táborban a csapatfőnök teljesen ki volt bukva Joe tettén.
-Mit tettél, te ütődött, miért nem mentél fel a csúcsig? Már csak négyszáz méter lett volna hátra! Adam üvöltözött, tajtékzott, pánikban volt.
-Igen, tudom. felelte Joe mosolyogva.
-Elvesztjük a szponzorokat! Az összeset! Nekik eredmények kellenek, Joe! Nem hagyhatjuk, hogy csalódjanak bennünk!
-Nem csalódnak bennünk, Adam. Nekik mi nem vagyunk többek egy mozgó reklámfelületnél. Nem érdekli őket más, csak a pénz.
-De hát engem is, téged is a pénz tart életben, Joe! Ne őrülj meg pont most, ez lett volna az utolsó hegy! Adam már majdnem sírt.
Joe megpaskolta a hátát, és csak annyit mondott:

-Én nem vagyok olyan, mint ők. Engem más hajt. És már nem menekülök előle. De most egy kicsit visszavonulok.

Ezzel otthagyta Adam-ot az ebédlősátorban a sherpákkal, akik alig értettek valamit a gyors angol beszédből, elvonult a sátrába, és évek óta először nyugodtan álomra hajtotta a fejét.