A!
Ó, de tanulni akartam mindig. Folyton ott lebegett a fejem felett, hogy senki sem leszek, ha nem tanulok. Ennek ellenére mégsem tanultam soha semmit. Napjaim a középiskolában a szünetekben történő ablakon kinézésekre hagyatkoztak, a kávé megvásárlására az automatából, a mérgelődésre, amiét a nagyok elém álltak a büfénél, vagy ahogy a csajaikkal találkoztak a suli előtt, irígység. Röpdolgozatok értelmetlen hada, vagy a nagy francokat, nem is volt hada...csak olyan váratlannak tűntek mindig. Elodázhatónak, mintha még ezer év lenne a bizonyításig, mintha még annyi sok időm lenne, mire kiderül, hogy semmit sem készültem elektrotechnikából.
Minden nap ugyanolyanasfrjuiohs
klsadjfvc
dsdskfköewezt most írom.
Visszatértem a múltba. Újra a kockás ing van rajtam. És az a barna kabát, amit annyira menőnek gondoltam. Visszatértem, de a mai fejemmel. Az összes tapasztalatommal.
Belépek a piszkos zöld színű szakközép portájára, bemutatom a diákigazolványomat, és veszek egy kávét, vagyis kapuccsínót...? Nem, nem szeretem azt a löttyöt. És az automatás kávé egy fos. Felmegyek a büfébe, és kérek egy presszókávét a büfésnénitől. Kis tejszínnel, cukor nélkül. Mi is lesz az első óra? Ó. Elektrotechnika. HáZé-val. Tudom már melyik nap ez a múltból. Amikor felfedezte, hogy alkoholos filccel fatörpe-ódákat írtam a padra egy másik osztályba járó társammal együtt, és letöröltette velem a padot a folyosón várakozó nagyok szeme láttára...egész jó ez a kávé. A gagyi adidas táskám a converse cipőmön fekszik, tizenéves arcommal nézem a folyosón lófráló diákokat, de tekintetem egy harminckét éves emberé, aki épp most jött vissza valahogy a múltba, helyretenni a dolgokat, gondolom ezért vagyok itt, vagy mi. Belenézek a táskámba, füzetek, a napló-naptáram, anyu által csomagolt sótlan, vacak szendvics, alma, tea az üvegben, tesicucc, tolltartó...
-Szevasz, Lapsang, milyen volt a cédé?
Egy Dream Theater pulcsis, hosszú hajú sráccal fogok kezet, aki kölcsönadott nekem egy albumot meghallgatásra.
-Nagyon jó volt Llama uram. rögtön tudtam, hogy elszóltam magam, de utána azt is éreztem, hogy nem számít már.
-Láma? Az meg ki? nézett rám furán, és elindultunk a terembe.
A folyosón szokás szerint klikkekben álltak az ikrek és a számtek-matek kedvelők, a focisták, a magányos, újságolvasó őrültek, a látens melegek, a drogszerető hc-sek, és a lődörgők, akik közé én tartoztam. Kezet fogtam mindenkivel, mert összekötött minket a kemény első év. Fura mód az összes osztálytársam a vezetéknevét használta. Hátamat a falnak támasztva hallgattam a fóti barátom történetét egy tehén és csirkés rajzfilmről...körbenéztem ezeken az arcokon, tudva, hogy tizenöt év múlva kinek lesz már gyereke, ki fog elhízni mint egy disznó, valaki akkora hasat fog növeszteni, mintha terhes lenne, valaki teljesen eltűnik, külföldre költözik, szakács lesz, lámpaégőket gyártat a kínaiakkal, diszpécserkedik a panaszos ügyfeleknek, hálózatközpontos telefonügyeletes, alkoholista, papucsférj, játéktervező, programMester, szennyvíztelepfőnök, fitneszedző...feleségeikkel az oldalukon és a babafotókkal a fészbúkon...de ekkor még nem volt fészbúk. Még csak gyerekcipőben járt a telefon is, a net meg a lenti műhelyteremben volt, nem a zsebben...
-Figyelsz rám, meg kell csinálni a leckét, mert ellenőrizni fogja!
Leterítettem én is a kockás füzetet az ablakpárkányra, kellemes tavaszi idő volt, így ki tudtuk nyitni mindegyiket. Lemásoltam a hídkapcsolást és beírtam a számokat, kész a lecke pár perc alatt. Sosem csináltam otthon leckét. Értelmetlen időpocsékolásnak tartottam. Több időm maradt így a Duke Nukem-mel játszani. Megható látni, ahogy az okos vörös hajú sráctól kérik el az ikrek a leckét, persze csak azért, hogy összevessék a sajátjukkal, a többiek meg tőlük kérik tovább, mert nekik nincs még...micsoda nyüzsgés....Majd megjelenik a folyosó végén a körszakállas gömb, és kinyitja a terem ajtaját. Bemegyünk, az első pad az enyém, egyedül ülök benne.
Becsengetnek.
A füzeteket átnézi a tanár, ahogy körbejár. Emlékszem erre. Ránéz a padomra, megáll felettem, de nem szól semmit. Akkor azt hittem, nem vette észre, hogy én voltam a firkáló. Elkezdi felrajzolni a kapcsolási rajzokat a táblára. A teremben csend lesz, valakit kihív a táblához felelni, újabb példa, elmagyarázza a számomra rém unalmasnak tartott törvényeket és számításokat. Elolvasom újra a fatörpe történetét. Vajon ki lehet ez a másik ember, akivel együtt írom? Nem tudom. Átgondoltam, mi történhet. Nem írok semmit, és letörli a nap után ő maga alkoholos ronggyal. Vagy írok, és újrajátszódik a jelenet. Az utóbbit választottam, és írtam egy sort. Fél szemmel látnia kellett.
A következő órán angol lehetett, az anyanyelvi tanárral...vagy föci...matek...ki tudja. Már vártam, hogy nyíljon az ajtó. HáZé rögtön rám nézett, a kezében a kilincs, és elkért a tanártól, hogy letakarítassa velem a padot. A tizenöt évvel ezelőtti emlékek megrohantak, a félelem a szégyentől, a rám szegeződő tekintetek, ahogy görnyedten felállok, és kimegyek vele a folyosóra, hogy megkezdjük utunkat vissza a suli végében lévő elektróteremhez, és közben viccesen-félve próbálom oldani a helyzetet...Ezzel szemben az történt, hogy felálltam, vállaimat hátrahúztam, kiegyenesedve kimentem vele az ajtón. Elmondta útközben a monológját, hogy észrevette ám a kis történetet a padon, és direkt megjegyezte, hogy hány sor hosszú volt, és lám lám, most szaporodtak a sorok, úgyhogy le fogom szépen takarítani. A terem előtt már ültek az elektróóráról kizavart nagyok, tizenhat-tizenhét évesek. Nem értették, hogy kit hoz magával a tanáruk, ki ez a hosszúhajú, flanelinges gyerek? A teremben rámutatott a padomra, és fölényes mosollyal rám nézett. Emlékszem, hogy ekkor már remegtem. Most csak úgy visszanézetm rá, mint bármelyik másik problémás ügyfelemre, a megvetés és a közömbösség keverékével. Ez meglephette őt, mert hirtelen nem az a srác állt előtte, aki csak csendben elvan magával, és filccel firkálgatja az asztalt.
-Vidd ki a folyosóra és mosd le amit összefirkáltál. a nyitott ajtóra mutatott.
-Jól van, kiviszem. De előtte kérek egy tollat és egy papírt.
-Minek neked az? Azt mondtam, mossad le!
Láttam, hogy a forma reménytelen, így az egyik diákhoz fordultam, és olyat tettem, amit akkori énem soha nem tett volna.
-Figyu, adj már légyszi egy tollat és egy papírt, visszaadom amint végeztem ezzel. jelzésképp az asztalra koppintottam.
A padban ülőket is meglepte a közvetlenségem, ahogy a tanárról tudomást sem véve beszéltem hozzájuk, de a hangom túl meggyőző volt ahhoz, hogy belegondoljanak a helyzetbe: egy megalázásra váró tizedikes halál nyugodtan kér tőlük pár dolgot, és mögötte levegőt se kap a tanár...adtak.
Megköszöntem, felkaptam a padot, és kivittem a folyosóra.
Kinn fogtam magam, és leültem a hosszú tornapadra, és elkezdtem másolni a padra írt történetet.
-Hé, te meg mit csinálsz? kérdezte az egyik kopasz srác, a többiek már röhögtek magukban. Ismertem őt is jól, tudtam, hogy össze fogja még jobban firkálni a padomat, mire visszajönnék, ezért nem mentem el.
-Leírom a történetet, ami ezen a padon van, mielőtt lemosom.
Őszinte válaszom meglephette, mert csak rápillantottam, és a beszéd közben is folytattam a másolást.
-Nem azt mondta a dagi, hogy mosd le? Menj csak a takarítóhoz, mi addig vigyázunk a padra.
-Azt mondta. De én nem fogom lemosni. és tovább írtam a történetet. Tényleg ezektől féltem volna? Értetlenül meredtek rám, majd folytatták a beszélgetést. Mire végeztem Fatörpe fia Knaxi történetével, el is fáradt a kezem. Visszamentem az anyanyelvi angol órára, mintha mi sem történt volna, a padot meg a folyosón hagytam. Tizenöt évvel ezelőtt idegesen futottam vissza, hogy szóljak a nagy gyúrós srácnak, hogy jöjjön velem, mert nem merek visszamenni a nagyokhoz...most meg csak kinyitottam az ajtót, és visszaültem a helyemre.
-Mi történt? kérdezte a tanárnő.
-Semmi. válaszoltam kurtán, és kinyitottam a füzetem, amibe belecsúsztattam a folyosón írt lapomat.
A szünetben nem bírt magával HáZé, és megkereste, melyik teremnél van a csoportom. Odajött, az értékes szünetét feláldozva, és kérdőre volt. Ez persze már új volt, erre nem emlékezhettem. Belekavartam rendesen a múltba.
-Ezt mégis hogy képzelted, otthagyod az asztalt letakarítatlanul, és még jobban összefirkálva?
-A firkálás többi részéről a kopasz és csapata tehet, lemosni nem tudtam, és egyébként is, órám volt, így amint végeztem a művem megörökítésével, visszamentem a termembe.
-De te firkáltad össze legelőször, takarítsd akkor le!
-Ezt elismerem, és elnézést kérek. ekkorra már a többiek is körénk gyűltek. Szokatlan volt nekik, hogy hallják a hangom, méghozzá ilyen határozottan. -De megalázónak tartottam, ahogy bejött az órára, és kivezetett, hogy aztán egy iskolai pad mosásával büntessen iskolaidő alatt. Nem fogom lemosni a padot egyik órám helyett sem. De megbeszélhetjük, hogy tanítás után itt maradok, és lepucolom.
-Ez hallatlan! Milyen hangnemben beszélsz velem, megáll az eszem! Menjünk az osztályfőnöködhöz! és már ragadta volna meg a karom, de kirántottam a szorításából.
-Ne haragudjon, de maga nem a gyámom, se az apám, se a főnököm. Mondja el nyugodtan az ofőmnek hogy mit csináltam, ahhoz nem kellek én. Viszont nem értem, mire fel háborodott most fel? Mondtam, hogy itt maradok suli után letisztítani a padot! Többet nem fogok ráfirkálni, esküszöm. De most mennem kell órára.
És otthagytam a folyosón a meglepett elektrótanárom.
Vajon mikor fogok visszamenni a jelenbe? A többiek viselkedése is lassan megváltozik. Ők is észrevették a változást bennem. És ezáltal az ő jövőjük is folyamatosan változik. Egy idő elteltével már más utakon haladnak tovább. Megváltoztattam a múltat. Új jövőt írtam.
