61.nap /1000 Kemény napok

Van úgy, hogy a szépérzéked nem engedi, hogy a modemet oda tedd, ahová a szerelők mondják? Persze, a te lakásod. Nyugodtan fúrasd csak fel velünk a falra. És a végén nehogy erőltesd a kézfogást. Az udvarias beszéded mögött egy üres héj van csupán. Egy matjoska baba vagy, aminek a belsejében csak levegő van. De tudod mit, belemegyek a játékodba. Kifúrom a lyukat. Felteszem a faladra úgy az eszközt, ahogy szeretnéd. Ázok kinn az esőben, hat méter magasan a tizennégy fokú kitolható létrán. És egy szót se szólok, amikor egy fillér jattot sem adsz. Mert nekem ez a munkám. Hogy elvigyem neked a szolgáltatást. Még ha egy olyan házba is laksz, amibe még nem is megoldható a többi lakó bekötése. Csak neked kötünk. Kivételes vagy. De erről nem tudsz semmit. Mert azt hiszed, ez neked alapból jár. Hogy ennek a két embernek az a dolga, hogy téged ebben a házban internettel lássanak el. Mert megrendelted. Mert szerződésed van. Mert te vagy itt az úr.

Kikerekedett szemekkel fogadsz minket, és a beszéded pörgős. Folyamatosan beszélsz, nem hagysz szóhoz jutni. Alapból feszülten indult a napom, és te még erre is ráteszel egy lapáttal. Fél füllel hallom, hogy az anyádnak agyvérzése volt. De a másik fülemet folyton basztatja a folyamatos szövegelés. És látom, hogy valahogy meg kell oldanom a helyzetet. Így harcolni kezdek veled. Beléd kötök, hogy nem hagysz szóhoz jutnom. De értsem meg, hogy ő nem rám mérges. De nem értem meg. A homlokzaton nem vízszintesen megy a kábel. Mert ő festő. És a gyerekek kitépik a falból. Majdnem szemmagasságban megy a fekete drót, százhetvenöt centi magasan. Nézek rá, és elkap a kétségbeesés. Hogy téphetné ezt ki egy gyerek, ilyen magasan? És mi az, hogy vízszintes, legyen a bekötő embernél még egy vízmérték is? Éreztem, hogy el fogom veszteni. Mond valamit, és bezárkózik a saját igazába. Ezt jobban utálom, mint a veszekedést, így engedtem. Igazat adtam neki. És beláttam, hogy a feszültségem is oldódik ezáltal. Ahogy nyugodtabb lettem, láttam a szemeiden az újfajta nyugalmat. Elmesélte a történetet az anyukájáról, akin sikeres agyműtétet hajtottak végre, de két hétig lekötözve tartották, és a mellette lévő néninek nem adtak vizet, és meghalt a kiszáradástól.

"Kalandra fel"-es piros pulcsiban volt az idős asszony, és túl kedves volt. Az albérlő nem engedi be az alsó szintre. Az otp-ben dolgozott, de egy pillanat alatt a zsidókról mesél. Az autóba ülök, és indulnék már, de feltart, és fehér hab van a fogai között ahogy beszél. Elmeséli a gazdaboltos történetet, hogyan ment csődbe. Ötven forintra beárazott ácsceruzákat ad, és körömkeféket. A bekötő srác az albérlőknél fúrta ki a falat, a nő megkínálta kávéval, erre az öregasszony rászólt, hogy miért nem viszed be és dugod meg. Irigy, veszélyes teremtés. A hévről leszálló emberek arcán, szomszédai, fura félszegség látszódott, amikor az autómnál állva odaköszönt nekik.

A palotanegyed egyik gyönyörű palotája, múlt századi pompa, külön cselédlakás a kert végében, cselédlépcső a hátsó részen. A ház előtt luxusautók. Orvosok a lakók. Szépen felöltözött, ízléses és jómodorú emberek. Kívülről. Mert a házon belül ott van a gyűjtögető életmódra utaló bizonyíték, amikor az egyik szobát a másikkal ösvény köti össze. Kacathalmok. Az öregasszony megkattant egy agyvérzés után. De a többiek is vele élnek. És átvették az ösvények építésének szokását. Rothadnak. Belül.

A nagyszobán át lóg egy telefon kábel a levegőben az emeleti szobából. Így csinálta meg, aki bekötötte. Nézem a fehér kábelt a selyemtapéta és az afrikai trófeák között sete ívben behajolva. A néni és a bácsi tizenöt éve vette meg a házat. Kinn egy kalandparkot hoztak össze az előző lakók a saját gyerekeiknek. Fák közötti utak, házikók, csúszdák. Halastavacska. A nagyszoba egy szalon, rejtett hangszórók régi helyei. Hatalmas, projektoros tévé. Tíz éve volt az ára egymillió, annyiért hagyták itt. Mára szart se ér, fakó és halovány a képe. A szalonban az előző tulajok tánciskolát üzemeltettek, a barátaikkal ott táncoltak, és iszogatták a finom italokat. Külön szekrényt építtettek a tévének. Az idősek szép lassan lelakták a padlószőnyeget. A falakban lévő áramkábelek tüzet fogtak, és most falon kívül mennek a vezetékek. Az egész ház olyan benyomást keltett, mint egy rothadó tök.

A férj alig tud menni, tolószékben ül. Lehet vagy ötven éves? Egyedül mentem ki hozzá, az ápolónő volt nála, aki egyben a felesége is. Négyeres kábelre próbáltam rávarázsolni a széles sávú netet, végül csak összeállt. Ott is okosabbnak hitte magát a fickó, és akkor még fel sem fogtam, amit látok. Csak arra koncentráltam, hogy bebizonyítsam neki, hogy téved, és az nem utp kábel. Majd ahogy az aljzatoknál matattam, a tekintetem az oxigénpalackra terelődött. És rákérdeztem. Azt mondta, hogy egy ritka szemét betegsége van, ami megbénítja szép lassan a mozgatóizmait, kívülről befelé haladva. Először nem hajlik be eléggé a láb, majd a kéz is szarakodni kezd alapvető mozdulatoknál. És nehéz lesz állni, így be kell ülni a székbe. Majd már a kar se tud már mozogni, csak az ujjak. A fél arca le volt bénulva, torz grimaszba fojtva a másik orca keserű mosolyát. A következő izom a rekeszizom lesz. Vagy a szív. És mit mondjak egy ilyen embernek, akinek a szeme előtt omlik össze a teste? Egyetértettem vele, hogy egy szemét betegsége van. Szívás. De láttam a tekintetét. Erős volt. Az a tekintet azt mondta, bassza meg, kihasználom azt az időt, amennyim még van, és akkor is gyorsabb netet fogok kötni a házamba! Gazdag, sikeres élete volt. Valami gyártási ellenőr volt, vagy saját cége volt? Mintha erőművekkel foglalkozott volna.

Húszas éveid közepében járhatsz, és a párod nincs itthon. A hajadat hátrakötötted, mert ez a leggyorsabb módja a hosszú sörény megzabolázásának. Beengedsz minket, a két szerelőt. Kinn az udvar hátsó részében el van zárva a kecske és a tyúkólból halk kotkodálás hallatszik ki. Egy kicsi, sötét szoba nyílik a szűk konyhából, ebben éltek ti ketten. Vajon ki vagy te? Ilyennek képzelted a jövődet kislány korodban? Mi lehetett az, amiért emellett a férfi mellett kötöttél ki, egy tanyán, a kerület kertvárosi részének közepén? Minden olyan poros, de meghitt. Bakancsban lépkedünk a durva szőnyegeden, keressük a hibát, ami csak egy kilazult csatlakozó. Meg is vagyunk. Nem látszik elégedetlenség az arcodon. Vidáman kikísérsz, mert te nem jártál abban a bejárónős luxusvillában az előző címünkön. A kontraszt a fejünkben túl nagy. Ott minden volt, ami itt nem. Csak egy valami hiányzott a padlófűtéses, belső medencés, biliárdasztalos ékszerdobozból, amire hiába is költenének. Az otthon melege. De talán nem is hiányzik nekik. Azt nem lehet megvenni.

Mese a királyfiról (60.napi ezres bejegyzés az 1000 napból)

Nagyon nehezen kelt fel a királyfi. Az ágya mellett különleges, csillogó fémből készült bögréjében már ott várta a gyöngyöző kristályvíz. Unottan itta ki, a rutin nagy úr. Minden reggel ugyanott, ugyanaz a makulátlanul tiszta bögre, és benne a víz. Semmi kedve nem volt élni.

Szögezzük le, a királyfi gazdag volt. Mesésen gazdag. Országában még nem ő volt az úr, de minden szolga úgy kezelte őt, mint a királyt. A legapróbb igényét is rögtön teljesítették, bármi is volt az. Egy időben visszaélt ezzel, és direkt olyan kérésekkel állt elő, ami megalázó volt a szolgák számára. Egyszer leborotváltatta a dadus haját, és bohócjelmezt parancsolt rá. Persze ezek az epizódok nem tartottak sokáig, a királyfi nem lelte bennük nagy kedvét, a szolgák nagy megkönnyebbülésére. Nem vonzotta mások szenvedésének a látványa. Tudta, hogy megteheti, és sokszor megalázó helyzetbe hozott másokat, de valami belül, a lelke legmélyén azt súgta neki, hogy ez kevés, olcsó móka csupán.

A testi vágyait az udvarhölgyek vették kezelésükbe, és csodás estéket kapott tőlük. De a sok domborodó fenék, hívogató mell és öl egy idő után kezdte elveszíteni a vonzerejét számára. A melegség, a szoros egymásba bújások mögött mindig érezte azt, hogy ez még mindig kevés, itt valami több kell. Egy időben sportot csinált belőle, hogy mennyi lányt tud egy hét alatt a csúcsra juttatni úgy, hogy ő el sem megy. Vagy az utcákat járta álruhában, és fiatal szobalányokat cserkészett be távoli városok fogadóiban. És ennek az ellenkezőjét is művelte, amikor királyi méltóságának fényével bűvölte el a hozzá közelítő hölgyeket, egyszer sem utasították vissza, és nem csak azért, mert királyfi volt, testileg sem volt mit szégyellnie magán.

A vadászatok halmokba hordott zsákmányai is növelték a büszkeségét, mégsem tudott betelni velük, mindig volt egy nagyobb szarvasbika valahol az erdő mélyén, egy másik hegycsúcson, valahol messze. Hetekig vadászott a többi úrral, a segédeik és a hajtók segítségével rengeteg trófeát gyűjtöttek, de mégsem volt elég. Egész lakosztályok teltek meg agancsokkal és koponyákkal. A szenvedélye távoli országokba, ismeretlen vadak után hajtotta. Afrika és ázsia ritka fenevadait hordozta haza. Hosszú expedíciókon vett részt, lelke mégis üresen kongott, amikor hazatért és elnézte gyűjteményét. A vadászat elvesztette hajtóerejét, és alkalmankénti hajszává degradálódott a környező hegyekben egy-egy róka után, néhanapján.

A királyfi szép volt.
A királyfi hatalmas hatalommal bírt.
A királyfinak mindene megvolt.
A királyfi buddhista volt, így tudta, hogy ez a történet nem fog egy Sziddhárta eposszá fejlődni.
De mivel a királyfi unatkozott az udvarban, nem tehetett mást, és azt tette, amit a Buddha is, amikor a szükség szólította, és elhagyta az udvart, hogy a bokorban szarjon.

Elhelyezkedett hát kényelmesen a fal melletti bokor árnyas hűvösében, letolta selyemgatyáját, és királyi mennyiségű kulát tolt ki magából, egyenesen a pór, sima földre. Szinte ő érezte magát zavarban a föld helyett, hogy eme királyi szart nem tudja megfelelő, pompázatos körülmények között elszállásolni. Miután végzett titkos útjával, a palotakapu felé vette az irányt.

Csakhogy az zárva volt.

A méteres vastag falakon rést vágó kapu úgy állt ott előtte becsukva, mint egy hajthatatlan őr. A királyfit meglepte egy kissé ez, mert elgondolta, hogy talán most kezdődik élete egyik legnagyobb kalandja azáltal, hogy nem lesz képes visszamenni a palota békét nyújtó atmoszférájába. Már szinte maga előtt látta, ahogy végigjárja a szegények útját, kivert kutyaként, földönfutó aszkétaként, hogy aztán egy fügefa alatt beérhesse őt a megvilágosodás, mialatt békésen meditál!

De azért éhes volt már erősen, így dörömbölni kezdett a bezárt kapun. Furcsa módon a kapu nem dübörgött, ütései tompa puffanásokként érték a deszkákat, nem hallatszottak, pedig öklözte rendesen. Megmagyarázhatatlan idegesség lett úrrá rajta, amit még sohasem érzett. A hideg futkosott a tarkóján és a vállai között, egy T-alakot formázva. Lábával is rúgta már a vasalatot, rángatta a kilincset, üvöltött is már, mindhiába. A máskor szolgálatkész kapuőrök most mintha a fülük botját se mozdítanák erre az éktelen hangoskodásra. Úgy határozott, megkerüli a palotát, és bemegy a titkos átjárón.

A közeli sziklás rész egy természetes barlangot rejtett, az építőmesterek ennek a barlangnak a mélyére tervezték meg a palotából kivezető menekülőút végét. A királyfi lemászott a megfelelő járatba, és kinyitotta a vasrácsot. Az oldalt lévő üregből kivette az előre odakészített fáklyát és tűzszerszámot, és elindult a szűk folyosón, a vállai majdnem súrolták az oldalait. Hideg, síron túli volt a levegő, a falakat pókhálók és törmelék borította, a folyosó alá volt dúcolva a beomlás veszélye miatt. Kis idő után arra lett figyelmes, hogy a léptei egyre hangosabbak lettek. Már közel kellett járnia a palotába vezető bejárathoz. A sötét folyosó végén derengeni kezdett az ajtó. Mindjárt vége szakad ennek az áldatlan állapotnak, megbotoztatja majd a kapuőröket, és eszik majd egy jót a sült zöldségekből és pörköltekből. De jókedve egy pillanat alatt elszállt, amikor kinyitotta az ajtót.

Mert a másik oldalon nem a palota pincéje várta, hanem egy sor tégla. A folyosót befalazták, és a téglák állapotából ítélve már jó régen.

A királyfi ereiben megfagyott a vér. Kapargatta a habarcsot, próbálgatta az egyes darabokat, hátha engednek, de nem mozdult semmi, masszívan állt előtte a fal.

Visszament hát a barlangba, és a kijárat mellett leült az egyik kőre, hogy gondolkodjon. Ha nem tud bejutni sem elölről, sem alulról, akkor majd fentről fog. Viszont a palota fala mentén az összes fát kivágták, csak a kis bokrok maradhattak, a megmaradó fák ágai pedig túl messze voltak a fal tetejétől, így szereznie kellett egy létrát.  A városban piac volt, minden ember a főtéren vásárolt, tett-vett. A királyfi szép csendben leemelte az egyik festő szekeréről a létrát.

Óvatosan a falnak támasztotta, és felmászott rajta. Fenn olyan látvány fogadta, amire legvadabb álmaiban sem számított. A palota belső területe tele volt fákkal, liánokkal, gazos bokrokkal, az épületek a saját súlyuk alatt összeomolva, törmelékkupacokként feküdtek a fák sűrűje között néhol kivehető tisztásokon. Átemelte a fal másik oldalára a létrát, és lemászott a dzsungelba. Felismerte a régi utcákat, pár romos, de még álló házat, a fa szerkezetek elrothadását végignéző köveket, tátongó ablakokat és ajtókat. A dús aljnövényzet árnyékában megkereste a főbejáratot, az elrozsdált kilincset lehetetlen volt megmozdítani. Visszament hát a létrához, és kimászott a városba.

Az emberek ügyet sem vetettek rá, talán ez volt az első ami megdöbbentette. Néhányan rápillantottak, de nem kapta meg tőlük a rangjának járó tiszteletet. Megszólította az egyiket, egy kenyérárust, aki tucatnyi veknit tolt maga előtt egy kis kocsiban:
-Alattvaló, halld királyod kérdését, miért van zárva a palota kapuja?
A kenyérhordó gyanakvóan végigmérte a királyfit.
-Válaszolj, kenyérhordó, ha urad kérdez tőled!  mondta indulatosabban a királyfi.
A kenyérhordó ember nem tudta mire vélni ezt, felnézett az égre, és elvakította a nap. Biztos ezt az előtte álló, selyemnadrágos alakot is megszúrhatta a nap, azért beszél félre.
-A palota kapuja sosincs nyitva, ezt mindenki tudja, nesze itt van egy törés kenyér, félrebeszélsz az éhségtől! azzal odanyújtott neki egy darabot a saját uzsonnájából.
-Mi az hogy sosincs nyitva, hisz előbb jöttem ki, a nap még alig mozdult el az égen! Vissza akarok menni atyám udvarába!
-Most már biztos vagyok benne, hogy téged megszúrt a nap, mert azt a kaput a legendák szerint ezer éve nem nyitották ki. És a palotában sosem lakott senki élő ember, azt az Isteneknek építették.

A királyfi előtt egyszerre minden világos lett.
De jó neki!