Nagyon nehezen kelt fel a királyfi. Az ágya mellett különleges, csillogó fémből készült bögréjében már ott várta a gyöngyöző kristályvíz. Unottan itta ki, a rutin nagy úr. Minden reggel ugyanott, ugyanaz a makulátlanul tiszta bögre, és benne a víz. Semmi kedve nem volt élni.
Szögezzük le, a királyfi gazdag volt. Mesésen gazdag. Országában még nem ő volt az úr, de minden szolga úgy kezelte őt, mint a királyt. A legapróbb igényét is rögtön teljesítették, bármi is volt az. Egy időben visszaélt ezzel, és direkt olyan kérésekkel állt elő, ami megalázó volt a szolgák számára. Egyszer leborotváltatta a dadus haját, és bohócjelmezt parancsolt rá. Persze ezek az epizódok nem tartottak sokáig, a királyfi nem lelte bennük nagy kedvét, a szolgák nagy megkönnyebbülésére. Nem vonzotta mások szenvedésének a látványa. Tudta, hogy megteheti, és sokszor megalázó helyzetbe hozott másokat, de valami belül, a lelke legmélyén azt súgta neki, hogy ez kevés, olcsó móka csupán.
A testi vágyait az udvarhölgyek vették kezelésükbe, és csodás estéket kapott tőlük. De a sok domborodó fenék, hívogató mell és öl egy idő után kezdte elveszíteni a vonzerejét számára. A melegség, a szoros egymásba bújások mögött mindig érezte azt, hogy ez még mindig kevés, itt valami több kell. Egy időben sportot csinált belőle, hogy mennyi lányt tud egy hét alatt a csúcsra juttatni úgy, hogy ő el sem megy. Vagy az utcákat járta álruhában, és fiatal szobalányokat cserkészett be távoli városok fogadóiban. És ennek az ellenkezőjét is művelte, amikor királyi méltóságának fényével bűvölte el a hozzá közelítő hölgyeket, egyszer sem utasították vissza, és nem csak azért, mert királyfi volt, testileg sem volt mit szégyellnie magán.
A vadászatok halmokba hordott zsákmányai is növelték a büszkeségét, mégsem tudott betelni velük, mindig volt egy nagyobb szarvasbika valahol az erdő mélyén, egy másik hegycsúcson, valahol messze. Hetekig vadászott a többi úrral, a segédeik és a hajtók segítségével rengeteg trófeát gyűjtöttek, de mégsem volt elég. Egész lakosztályok teltek meg agancsokkal és koponyákkal. A szenvedélye távoli országokba, ismeretlen vadak után hajtotta. Afrika és ázsia ritka fenevadait hordozta haza. Hosszú expedíciókon vett részt, lelke mégis üresen kongott, amikor hazatért és elnézte gyűjteményét. A vadászat elvesztette hajtóerejét, és alkalmankénti hajszává degradálódott a környező hegyekben egy-egy róka után, néhanapján.
A királyfi szép volt.
A királyfi hatalmas hatalommal bírt.
A királyfinak mindene megvolt.
A királyfi buddhista volt, így tudta, hogy ez a történet nem fog egy Sziddhárta eposszá fejlődni.
De mivel a királyfi unatkozott az udvarban, nem tehetett mást, és azt tette, amit a Buddha is, amikor a szükség szólította, és elhagyta az udvart, hogy a bokorban szarjon.
Elhelyezkedett hát kényelmesen a fal melletti bokor árnyas hűvösében, letolta selyemgatyáját, és királyi mennyiségű kulát tolt ki magából, egyenesen a pór, sima földre. Szinte ő érezte magát zavarban a föld helyett, hogy eme királyi szart nem tudja megfelelő, pompázatos körülmények között elszállásolni. Miután végzett titkos útjával, a palotakapu felé vette az irányt.
Csakhogy az zárva volt.
A méteres vastag falakon rést vágó kapu úgy állt ott előtte becsukva, mint egy hajthatatlan őr. A királyfit meglepte egy kissé ez, mert elgondolta, hogy talán most kezdődik élete egyik legnagyobb kalandja azáltal, hogy nem lesz képes visszamenni a palota békét nyújtó atmoszférájába. Már szinte maga előtt látta, ahogy végigjárja a szegények útját, kivert kutyaként, földönfutó aszkétaként, hogy aztán egy fügefa alatt beérhesse őt a megvilágosodás, mialatt békésen meditál!
De azért éhes volt már erősen, így dörömbölni kezdett a bezárt kapun. Furcsa módon a kapu nem dübörgött, ütései tompa puffanásokként érték a deszkákat, nem hallatszottak, pedig öklözte rendesen. Megmagyarázhatatlan idegesség lett úrrá rajta, amit még sohasem érzett. A hideg futkosott a tarkóján és a vállai között, egy T-alakot formázva. Lábával is rúgta már a vasalatot, rángatta a kilincset, üvöltött is már, mindhiába. A máskor szolgálatkész kapuőrök most mintha a fülük botját se mozdítanák erre az éktelen hangoskodásra. Úgy határozott, megkerüli a palotát, és bemegy a titkos átjárón.
A közeli sziklás rész egy természetes barlangot rejtett, az építőmesterek ennek a barlangnak a mélyére tervezték meg a palotából kivezető menekülőút végét. A királyfi lemászott a megfelelő járatba, és kinyitotta a vasrácsot. Az oldalt lévő üregből kivette az előre odakészített fáklyát és tűzszerszámot, és elindult a szűk folyosón, a vállai majdnem súrolták az oldalait. Hideg, síron túli volt a levegő, a falakat pókhálók és törmelék borította, a folyosó alá volt dúcolva a beomlás veszélye miatt. Kis idő után arra lett figyelmes, hogy a léptei egyre hangosabbak lettek. Már közel kellett járnia a palotába vezető bejárathoz. A sötét folyosó végén derengeni kezdett az ajtó. Mindjárt vége szakad ennek az áldatlan állapotnak, megbotoztatja majd a kapuőröket, és eszik majd egy jót a sült zöldségekből és pörköltekből. De jókedve egy pillanat alatt elszállt, amikor kinyitotta az ajtót.
Mert a másik oldalon nem a palota pincéje várta, hanem egy sor tégla. A folyosót befalazták, és a téglák állapotából ítélve már jó régen.
A királyfi ereiben megfagyott a vér. Kapargatta a habarcsot, próbálgatta az egyes darabokat, hátha engednek, de nem mozdult semmi, masszívan állt előtte a fal.
Visszament hát a barlangba, és a kijárat mellett leült az egyik kőre, hogy gondolkodjon. Ha nem tud bejutni sem elölről, sem alulról, akkor majd fentről fog. Viszont a palota fala mentén az összes fát kivágták, csak a kis bokrok maradhattak, a megmaradó fák ágai pedig túl messze voltak a fal tetejétől, így szereznie kellett egy létrát. A városban piac volt, minden ember a főtéren vásárolt, tett-vett. A királyfi szép csendben leemelte az egyik festő szekeréről a létrát.
Óvatosan a falnak támasztotta, és felmászott rajta. Fenn olyan látvány fogadta, amire legvadabb álmaiban sem számított. A palota belső területe tele volt fákkal, liánokkal, gazos bokrokkal, az épületek a saját súlyuk alatt összeomolva, törmelékkupacokként feküdtek a fák sűrűje között néhol kivehető tisztásokon. Átemelte a fal másik oldalára a létrát, és lemászott a dzsungelba. Felismerte a régi utcákat, pár romos, de még álló házat, a fa szerkezetek elrothadását végignéző köveket, tátongó ablakokat és ajtókat. A dús aljnövényzet árnyékában megkereste a főbejáratot, az elrozsdált kilincset lehetetlen volt megmozdítani. Visszament hát a létrához, és kimászott a városba.
Az emberek ügyet sem vetettek rá, talán ez volt az első ami megdöbbentette. Néhányan rápillantottak, de nem kapta meg tőlük a rangjának járó tiszteletet. Megszólította az egyiket, egy kenyérárust, aki tucatnyi veknit tolt maga előtt egy kis kocsiban:
-Alattvaló, halld királyod kérdését, miért van zárva a palota kapuja?
A kenyérhordó gyanakvóan végigmérte a királyfit.
-Válaszolj, kenyérhordó, ha urad kérdez tőled! mondta indulatosabban a királyfi.
A kenyérhordó ember nem tudta mire vélni ezt, felnézett az égre, és elvakította a nap. Biztos ezt az előtte álló, selyemnadrágos alakot is megszúrhatta a nap, azért beszél félre.
-A palota kapuja sosincs nyitva, ezt mindenki tudja, nesze itt van egy törés kenyér, félrebeszélsz az éhségtől! azzal odanyújtott neki egy darabot a saját uzsonnájából.
-Mi az hogy sosincs nyitva, hisz előbb jöttem ki, a nap még alig mozdult el az égen! Vissza akarok menni atyám udvarába!
-Most már biztos vagyok benne, hogy téged megszúrt a nap, mert azt a kaput a legendák szerint ezer éve nem nyitották ki. És a palotában sosem lakott senki élő ember, azt az Isteneknek építették.
A királyfi előtt egyszerre minden világos lett.
De jó neki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése