Vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzem, megismétlődik egy régebbi pillanat.
Mintha újra a régi Sirály-ban üldögélnék a göndör hajú lánnyal és népes társaságával, korkülönbség és témahiány jellemezte azt a helyzetet, elbaszott volt, idősek és összeszokottak, és lárváknak láttam őket, de most nem ez a lényeg.
Megismétlődött az a pillanat, hogy csak ülök, és mellettem folyik egy beszélgetés ami nem fog sehová vezetni, és én csak várok és várok, abban az esetben arra hogy mikor megyünk haza, és az ágyat csak az ő felén takaró pokróccal mikor tudom betakarni a testét, és nyamvadtan odasimulván a magamét is...
Akkor nem mertem szólni, elég volt nekem, hogy van egy csajom, akivel az első éjszaka nem jött össze sehogy mert nem kívántam, de mellette maradtam még egy hónapig, mire teljesen kihűlt az amúgy sem meleg ágy.
Akkor úgy éreztem, kussolnom kell és várnom.
Kurvára idegesített az, ahogyan húzza az időt, és csak nem megyünk már a picsába arról a kurva helyről, a vécét már kétszer megjártam, és megittunk már három kör tekila goldot is, de csak beszélnek és beszélnek éjfél, egy, fél kettőig, és fogy a cigi, mert akkor még normálisak voltak a helyek és mindig cigibüdös lettem ha lementem pár órára.
Rohadtul meleg-párás nap volt, a szemeim ki akartak durranni és folyton szomjas voltam.
Erőszakosan megszakítottam a beszélgetést azzal, hogy összepakoltam a cuccaimat, és megmondtam hogy miért nem vagy itt? De nem csak neked tettem fel a kérdést, hanem magamnak is. Miért nem vagyok ott? Miért zavar, ha számomra érdektelen témákról beszélnek? Miért akarnám megváltoztatni a véleményed? Majd ránéztem a szőnyegen ülőkre, és meglepett, hogy nem folyok bele ideológiai vitákba a válaszaimmal, pedig régebben ezt szerettem. Mostanra már nincs ilyen a tarsolyomban.
A jelent keresem, és semmi több nem érdekel az adott pillanatban, mint rámutatni hogy Te is itt vagy Velem ebben a jelenben Vele együtt, és Ő is itt van a saját környezetén belül, fizikailag tőlünk távol már, de ugyanabban a jelenben, és ennyi!
