Honeybeast:Portugál / Folkestra:portugál dolog

Amikor levelezőlapon két dalszöveg érkezik, de egyiket se ismerem, vagy régen hallottam.
És akkor beugrik, hogy az írója dalszöveget küldött.
Egész addig úgy olvasom, mintha Ő írta volna, gondolkodom vajh miért írt ilyeneket?
Majd miután megfejtődött a titok, elkezdek gondolkodni, vajh miért pont ezt a két dalt?

Portugáliában találkozni szeretnék valakivel, aki már nem él sokáig.
Kérdezni akarok valamit tőle.
Lehet hogy ugyanazt, mint két éve.
Semmi garancia, hogy élni fog, mire odaérek.
És arra sincs garancia, hogy odamegyek.

Holnap hajnalban elindulok a Camino maradék részére Santanderből.
Egyedül.



You never walk alone.
Nem hagyok itt senkit, mert mindeni itt van velem.




Persze ha kiírnám magamból mindazt, ami éppen foglalkoztat...ki akarom üríteni az elmémet kicsit.

Mikroszekundumok

Belassult az idő. Olyan, mintha nem folyna egyáltalán. Tömör téglatestet érzek a törzsem helyén. A fogaim között vándorol a fájdalom. Ugyanott fogom elkezdeni az utamat, ahonnan abbahagytam. Lehet, ha szabad lesz, ugyanazon az ágyon fogok feküdni mint egy évvel ezelőtt.
Hogy miért csinálom?
Miért indulok újra a camino-n?
Miért...miért......miért!
Mert csak!
A befejezetlen dolgok kísértete kísért.

5cm

Három eset:
Az anyacsavar szorul a csavaron-> erőltetett kapcsolat
Az anyacsavar lötyög a csavaron-> "langyos víz" kapcsolat
Az anyacsavar ráillik a csavarra, se nem szorul, se nem lötyög-> "tartós" kapcsolat

Direkt nem használok olyan szavakat mint Jó, Rossz. Nincs jó vagy rossz kapcsolat.

Az erőltetett az, amikor érzi mindkét fél hogy ez nem megy közöttük, mégis kapaszkodnak egymásba, faragják egymást, de egy idő után már nem megy tovább a csavar, beszorul, és megakad az egész. Aztán jön a másik hibáztatása, a kapcsolat hibáztatása, a világ hibáztatása és a pánik.

A langyos víz az, amikor a feleknek mindegy hogy együtt legyenek, mert nem érzik egymást, és kényelmesebb úgy tenni mintha. Kölcsönösen eltitkolják egymás előtt hogy a másik nem az ő esetük, de ezt maguk előtt is eltitkolják, végül házsártosság légköre alakul ki.

A tartós kapcsolat az, amiért kapcsolatnak hívok egy kapcsolatot, mert összekapcsol két elemet. Mindkét fél érzi, hogy a másikkal együtt lenni nem kibírhatatlan súrlódás, és nem is az az 5cm távolság. A kapcsolat megtartja mindkettőjüket, miközben a felek nem érzik hogy erőltetett vagy túl laza lenne.

Azt tapasztalatból mondom, hogy a második esetbe könnyű benne ragadnom, az elsőtől menekülök, a harmadik pedig még nem jött el. A cél az lehetne, hogy megismerjem önmagam. Mert ha nem vagyok tisztában a csavarom átmérőjével, a boltban csak találomra válogatok az anyacsavarok között, végül elhiszem amit mások mondanak hogy ezt vedd meg, vagy valamelyik megtetszik és azt hazaviszem, próbálgatás próbálgatást követ, és a vége vagy az első, vagy a második eset lesz.

Vagy a harmadik.

SZerelem

Olvasgattam Richard Bach Híd az Örökkévalóságon Át -c. könyvét letöltött formában, és rájöttem arra, hogy egyrészt vontatott, másrészt csak Bach-ról szól, az ő szűrőjén át, senki mást nem ismerünk meg benne, csak őt magát a világával és a gondolataival, meg a sikerével a Sirály után és a lélektársával való agyalását meg egyesüléseit.
Meguntam.
Lélektársam, merre vagy? Ó, lélektársam, hol talállak meg? Te, aki annyi nyőből lehetsz csak részletekként összerakva, itt repkedek a valagnyi pénzemmel keresztül kasul ómerika fölött, de nem talállak! De hiszen te vagy az, akivel annyit sakkoztam, de jó hogy itt vagy, lélektárs, szerelem, fényorgia!

Nincs lélektárs.
Számomra még a szerelem sem jött el, vagy ha el is jött, bizalmatlanul fogadtam.
Nem engedtem senkit közel magamhoz.
Egyedül vagyok.
Te is egyedül vagy.
Amikor együtt vagyunk testileg, akkor is egyedül vagyunk.
Mi oldja fel ezt a pár miliméternyi és egyben millió kilométernyi távolságot köztünk?
Lehet vissza kéne tennem a szerelemre azt a leplet, amit bunkó módon lerántottam róla.
Lehet nem kéne letépkednem a virágszirmokat ahhoz, hogy gyönyörködjek a virágban.
Lehet túlgondolkodok és ezért keveset érzek.

Nem szeretem az ürességet, amikor fáj a lelkem mert azt várom hogy valaki betöltse ezt az űrt!
Szeretem az ürességet, mert rávilágít, hogy nem fogja senki betölteni hogy ne fájjon.
Az üresség forma, a forma üresség.

FehérIsten

Gyalog szoktam munkába járni. Reggelente, fél nyolc körül a lehel téri templom előtt látom a vak embert, és a fehér farkas-szerű vakvezető kutyáját. Egyszer távolabb ment a kutya, a gyep másik végén üldögélt, heverészett. A gazdája egyre hangosabban szólítgatta, de a kutya nem ugrott, csak lassan nézelődött fektében. Egyre távolodtam tőlük, a kiáltozásra végül megmozdult a farkas, és odament a vak emberhez, aki egy pózban várta: előrehajlította a törzsét, és kitette a kezét, ami alá becsúszott a kutya, és felkerült rá a hám. Esküdni mernék rá, hogy a kutya direkt szivatta a fickót: -Tudod kinek kiabálsz, nélkülem úgysem mész el innen semerre barátocskám, hagyjál csak még egy kicsit itt a fűben hemperegni!

Dupla öregasszony

Furcsa dolog történt ma velem.
Összekevertem két öregasszonyt.
Azt hittem a maira, hogy már találkoztam vele.
Ugyanolyan hangos, katonás, parancsolgató volt a hangja.
Meg a külseje is.
Mint a másiknak.
Szentül meg voltam győződve róla egész a mostani pillanatig, hogy egy személyre gondolok, de ahogy visszanéztem a rendszerben, láttam hogy tényleg ma voltam kinn nála először.
Összevesztem vele, mert ki akarta használni az időmet.
Otthonosan mozogtam a szobában, mert azt hittem, már találkoztunk.
A másik öregasszonynak megoldottam a baját egy automata kereséssel a tévén.
Ennek meg pont növeltem a baját, mert a szerencsétlen még a távirányítót sem tudta kezelni, csak rikácsolt és követelőzött, felemelte a hangját, én úgyszintén, buta szemeivel összeszűkülve nézett engem, tekintete merő rosszallás. Nem úgy működött neki, ahogy eddig, és pánikba esett, hibáztatott, vádaskodott, szerencsétlenkedett a távirányítóval és kikiáltott engem bűnösnek, hogy elrontottam a dolgait.
Én pont az ellenkezőjét mondtam, hogy minden műsor bejön, csak máshol.
De hogy őneki ezt beállította valaki.
Én aztán nem fogom beállítani neki, főleg ilyen cirkusz után.
Újra csak kiabált, hadonászott, majd leült és csendben figyelte ahogy ugrálok a menüben.
Majd megint felállt, és újból kiabált hogy ez nem jó, és hogy nem értek ahhoz amit csinálok.
Aztán hirtelen beláttam az igazságot, megnyugodtam, magamba szálltam.
Ő még mindig a maga kis viharában pörgött.
Rájöttem, hogy igaza van, tényleg nem értek a tévéjéhez.
Rutinból akartam beállítani, jóhiszeműen elindítottam a keresést, de ez a japán szar összekevert mindent.
Beláttam, hogy a probléma egyszerű volt, csak meg kellett volna keresni három hiányzó csatornát, és én azt hittem, hogy megint ugyanannál az öregasszonynál vagyok, akinél szintén egy keresés oldotta meg a gondokat.
Külsőre és belsőre két ugyanolyan személy.
Valószínűleg ha a tévéiket megcserélném, a másik is ugyanígy reagálna erre.
De ez csak feltevés.
Elkezdtem belelátni az agresszív, értetlen életébe, hogy csak azt fogadja el, amit egyszer már kigondolt, és azon nem változtat.
Megmondtam neki amit őszintén gondolok a helyzetről.
És arról, hogy nekem igazából mi is a dolgom.
Ha úgy viselkednék mindenkivel, ahogy ezzel az öregasszonnyal az utolsó percekben a búcsú előtt, egy olyan kép rajzolódna ki rólam, mint aki hajthatatlan, szigorú és nem hagyja magát behúzni a csőbe mindenféle olcsó zsarolásokkal és fenyegetésekkel, az ügyfelektől két méter távolságot tartva csak azt végzi el, ami szabály szerint a dolga, és nem törődik azzal, mit szólnak ehhez azok, akikhez kimegy.
Tudok ilyen is lenni. Így egyszerű lenne az élet.
De kurva unalmas is.

Street Guru

Nem arról van szó hogy bármi is változott volna a húszas évek óta amikor az újságok mondták meg hogy mit kell hinned, vagy előtte amikor a kisdobos kiment a térre vagy a papok szónokolták a zagyvaságot, arról van szó hogy egyre kevesebb időnk van, és ennek egyetlen egy oka van: a hazugság hogy egyre kevesebb időnk van, mert elhiszed hogy egyre kevesebb időd  van, pedig az időd mindig ugyanannyi, csak telepakolod a napodat mindenféle dologgal amikről azt hiszed fontosak, dehogy is azok, kötelezettségekkel amiket a munkád ró rád, mindenféle túlórákkal hogy benntartsanak az irodádban vagy lepapírozd azt is hogy kimentél a teraszra megcsodálni a naplementét, elfoglaltságokkal mert el kell foglalnod magad, nehogy otthon ülj, vagy ülj otthon és nézd a képernyőt, mindegy mi megy rajta, játék, sorozat vagy pornó, a lényeg hogy múljon az idő, és mire észbekapok, mire észbekapsz, már csak azt látod, hogy megint nincs időd semmire, megint elúszott a napom, megint elmúlt egy vasárnap délután, egy kedd délelőtt, egy csütörtök tizenegy húsztól tizenhárom negyvenkettőig.
They've incorporated their culture and their values into the city and they've enriched the city
both like, from uh, you know work ethic and you know the restaurants and the music and it's really a diverse city.
I mean you walk through the Vany Avenue, you know you go through Korean neighborhoods,
Old Jewish neighborhoods, Arabic neighborhoods, uh, Pakistani-Indian neighborhoods.
It's incredible. The intensity... I think yeah, development has pushed us away from other people.
You know a lot of times people are rude because they want like immediate access or immediate information.
You know some things in life can't be immediate, sometimes you gotta wait and let things happen...
People are like, are increasingly rude. Like I'll say somebody will get in a cab, we'll say "I'll get em there in 5 minutes."
And they'll say, "Well, It should only take 3." Now who gives a shit if it takes 5 minutes or 3 minutes, who cares?
At the end of your life nobody's gonna put at your tomb stone "shit I got in a cab in five, in seven minutes instead of three".
You know, It doesn't matter, and technology has made us slaves to time.
Naw, a lot of people that are really have technical jobs, they're slaves to time.
And time is the essence of life it seems like. And they're basically like losing it
They're losing the essence of their life because, you know, their life is like just going away and,
They're not enjoying it because their so engrossed in efficiency and productivity and shit like that.
That it's almost sad. They all come here from somewhere else like seeking their fame and fortune or,
The top jobs and they're and career-you know, in their, in their industries.
They get very engrossed, and they into these you know these cell phones and computers and...
I think the real important things in life are you know, people and your family.
I think you don't realize that, a lot of people don't realize that until they're older.
I think there's going to be a backlash against technology.

Vonaton

A szomszéd vágányon állt egy vonat.
Egy ember grimaszokat vágott a vele szemben ülőnek.
Dreher sört kortyolok, elkalandozok.
Mire újra odanézek, már elment a vonat.
Milyen érdekes!

Rutin az űrben

A harmadik rész a dead space sorozatból.

Űr, gyilkos lények, őrjítő suttogások és üvöltések, és a maszkos főhős, Isaac.
Már rutinból jár-kel, járok-kelek a sötét folyosókon, figyelve a légnyílásokra.
Mert bármikor előbukkanhatnak.
De mindig ugyanott bukkannak fel.
És fel lehet a támadásaikra készülni.
Mint a Holnap Határában, újra és újra átélni ugyanazokat az eseményeket, túlélni a következő halálig.

A hős folyton olyan lényekkel küzd ezekben a történetekben amik iszonyatosan félelmetesek, de csak küzd és küzd, majd már rutinból pusztítja őket, lép tovább az akadályokon.

Nem lehet veszíteni, a halál csak egy pár pillanatig tart amíg be nem töltődik újra a pálya, vagy fel nem ébred a filmbeli szereplő a katonai bázis betonján.
És újra kezdi a szörnyekkel való küzdelmét, egyre fejlettebben és ügyesebben, a tao elveit követve minimális lőszert és mozdulatot használ, mint a kés amit a gazdája mindennap használ húspucolásra a hentesboltban, mégsem kell megélezni, mert az összes lágy utat ismeri az avatott kéz, és nem csorbul ki a penge a csontokon amikhez sosem ér.

Szerintem mindkét példa a körforgásról, a karma szerinti folytonos újjászületésről szól.
Ez a szamszára, a bolyongás az életben.
A holnap határában a főhős az idő ura lett, ha meghal, újrakezdődik az élete a helikopterben szunyókálva.
A dead space-ben a szerelmét kergeti, ami eltávolodik tőle és visszatér a közelébe, és fut utána mint egy szamár a feje elé lógatott répa után.
Mindkét példa benne marad a körforgásban, nincs vége és eleje sem a történetüknek, álomból ébredve kezdődik mindkét szál.
Karma, szenvedés, szamszára, túlvilág, szerelem, halál, gyilkolás...erőszakos világ.

Disclose.tv - Naqoyqatsi: Life as War-Full Length

Hidd csak el, és a valóságod lesz.
Kérdőjelezd meg, és az igazságod lesz.
Vizsgáld meg, és a belátásod lesz.
Távolról szemléld, és az objektivitásod lesz.
És figyeld meg magadat, ahogy gyártja ezeket a gondolatokat,
figyeld meg jól, míg nem tudod már, ki figyel.
Egy egész világegyetemet gyárt ott előtted te magad.
Mióta megszülettél, csak gyártja a világokat.
Az önképeket.
Ezernyi gondolat, előre elképzelt helyzetek, félelmek, elképzelt örömök.
Csak épp...csak épp....
Egyik szüleményétől sem akar megválni.
És a legjobban az Enyémhez ragaszkodik, hogy ezt én gondoltam, ez az enyém.
Nem akar kidobni semmit az elme.
Majd megtelik, begyöpösödik, és szánkózni fognak rajta a felszínes gondolatok.
Figyeld meg magadat.
Hagyd el magadat.
Keresd meg, ki vagy a történeteid nélkül.
A gondolati mintáid nélkül.
Ki vagy?

Akasha - Space itself.

Egy mosoly és zsúfolt tévé

Ma beléptem egy halott lakásába. Azt mondta a néni, hogy a férje már hat éve meghalt. Hat éve megállt a kis szobakonyhás lakásban az idő. A könyvek sárga halmai a plafonig érnek, sárga újságok és zöldes-penészes falak, az egyetlen ablakot nem lehet kinyitni a halmokba rakott plüsállatoktól és ruháktól.
Egy ágy, minden a masszív dohányzás nyomait viseli, a sárga koszréteget. A konyha is tele van szeméttel, nem rohadó szeméttel, de felesleges kacatokkal, mintha valaki behányta volna azt, amit a lomtalanításon talált, és még jó lehet valamire.
Követtem a nénit a szobába, a tévéje kis képcsöves Orion, nem jön be rajta semmi. Kitámasztom hátul a dugót, és bejönnek az adók. Hosszú percekig próbálgatom a megfelelő helyzetet, a dohos penészszagtól köhögnöm kell, a néni bezárja résnyire az ajtót, mert szégyelli ami itt van, de a férje hat éve meghalt, és a tévét vadonat újonnan vették kilenc éve.
Alátámasztom a kábelt pár könyvvel, újra bejön az adás, valamit legalább visszaadtam neki abból a világból, ami nem létezik, de mégis jó nézni a képernyőt miatta.
A nénire vigyáz valaki, a veje vagy sógora. Nem dob ki semmit, pedig mindent ki kéne dobni már, a szobába szűk ösvényen lehet bejutni, egy kripta vagy inkább egy selyemgubó, amit a sok szemétből sző magának, hiába is várva az átalakulást, férje emlékével a nyakában zuhan egyenesen a penészes feledés mély kútjában.
Megérintettem a hátát a folyosón kifelé, és jót kívánva elbúcsúztam.

Zsebemben százezer forinttal tartottam hazafelé, csövesek kéregettek az Árpád hídnál, cigányasszony gyerekkel egy szóra kért csak, rákacsintottam vagy inkább behunytam fél szemem, és a Lehel téri csarnok oldalában szánalmasan rongyos vénasszony jött velem szemben, ránéztem és üdvözlően felhúztam a szemöldököm, és ő rámmosolygott, majd mentünk tovább.

Mostanra semmi sem maradt abból a pénzből nálam, megadtam a tartozásom és a lakáshoz hozzájárulásom.

Zaz

Ülök a diófa tövében, és nézem a göcsörtjeit, a kevés diót rajta, élvezem a nagy árnyékot amit vet, és a szarkák folyton kerregnek az anyjuk után, ágról állva szökellve.
Senkinek sem kell ez a diófa, azt mondják hogy vágjam ki a kertemből.
Nem hoz diót, nincs jó faáru belőle, foglalja a helyet.
De én nem a diót, nem a bútort látom benne.
Csak azt, hogy van.
Elmosolyodok.