Van valami különös és megmagyarázható ebben a moziban. Ami régen az Örökmozgó Filmmúzeum volt. Előtte pedig nem tudom minek hívták. A vetítés előtt bementünk a moziba, akkor kapcsolta fel a jegyszedő fickó a villanyt. Az előadás alatt lehettünk vagy tízen. Furcsa hogy ilyen kevesen érdeklődnek az animáció iránt...
A repülőgépmodellezésnek élő, és múzeumi teremőrként dolgozó, visszahúzódó srác megismerkedik a kaméleonokkal foglalkozó lánnyal. Mindeközben a színfalak mögé tekintünk, ahogy a srác fejében az Elme keresi a megfelelő válaszokat a helyzetekre, de a randizásról nincsenek még feljegyzések...végül a szerelem áttöri a gátakat, és az elfolytott, szégyellni való hobbiról kiderül, hogy bejön a lánynak. Aranyos történet.
Lola the Living Potato (Leonid Shmelkov, 2018, FR, RU, 17'18)
Egy kislány, aki a (már ellhunyt, de odaképzelt) nagyapjával(?) játszik, és a végén eltemeti, mielőtt a karonülő kistestvérével együtt elhagyják az anyukájukkal az otthonukat, hogy máshol éljenek. Sajnos a vetítés alatt nem volt felirat, csak orosz szöveg.
The Levers (Boyoung Kim, KR, 2018, 09'24)
A munkanélküli fickó a szakadt autójával épp jó helyen parkol, mert odalép hozzá egy papi ruhát viselő alak, és munkát ajánl neki. Nem nehéz a meló: karokat kell meghúzni egy lefüggönyözött fülkében a papíron kapott megfelelő sorrendben jelzőfényre, közben klasszikus zene szól. Rögtön fizetnek is, és ahogy kilép a kapun, már jön is a váltás: egy menő kocsiból kiszáll cigizve egy alak, és bemegy az ő helyére. Gyűlik a pénz, a munka egyszerű. Majd egyszer valamiért elhúzza a függönyt, és meglátja, hogy villamosszékben ülő embereket végez ki, miközben a kávéházi közönség az asztaloknál beszélget, és fogadásokat kötnek, hogy milyen sorrendben halnak meg. Ez elborzasztja, dilemma elé kerül, de már megvette az új kocsit, és egyre többet cigizik...végül ő lesz az a fickó, akit az elején látott kiszállni a menő kocsiból.
A szarvas megöregszik a munkahelyén, és ezt a pihenőszobán át kísérhetjük figyelemmel. Akkor érti meg, hogy miben keseredett meg, amikor nyugdíj után kilép a zöld fák közé.
A srác apja elhagyta a családot, de mégis minden fiókban ott bújkál, a mosógépből bújik elő búvárruhában, és mielőtt hazajön a srác anyja, még kitakarítja a tinik által lezúzott lakást ötöd-klón-magával. A nővére pasija is egy fiókból bújik elő, amikor a srác bemegy az üres szobába a kártyáiért, majd ahogy az anyját az apja; a nővére pasija is otthagyja a nővérét. Az anyjuk szobájában a srác talál egy családi képet, ahol az apja feje helyett az ő arca van felgasztva, de alatta ott van az apjának a feje is, aki valójában az a faszkalap volt, akivé már a fiú kezdett válni. Itt bekövetkezett egy fordulat, és a srác felhagy a patkányságával, magába száll és leviszi a szemetet.
THOMAS BÁCSI - SZÁMVETÉS / Uncle Thomas, Accounting for the Days (Regina Pessoa, 13:00, 2019, PT/CA/FR)
A kislány átjár Thomas bácsihoz, aki elviszi őt motorozni, megtanítja a rajzolásra tűzből kiszedett szenes faágakkal. A kislány szeret hozzá átmenni, mert addig sincs otthon a veszekedős-üvöltős szüleivel. Thomas bácsi néha nincs jól, ilyenkor be van zárva az ajtaja. Thomas bácsi órákat tölt el a mosakodással, borotválkozással, a kézmosással, amit rendkívül kimerítőnek tart, de mindenekelőtt a számokat szereti. Mindenféle számokat, amik épp az eszébe jutnak, csak úgy lejegyez és beleírja a könyvelésbe, majd amikor betelik az egyik füzet, felteszi a polcra a több tucatnyi, könyvelési számításokkal teleírkált füzete mellé, és egy új füzetet vesz elő. Egyetlen nőt szeretett, aki emiatt hagyta el...elbűvölik a számok, nem tud elszakadni tőlük, vajon mit láthat bennük? A kislány szemében Thomas bácsi a világ működését keresi bennük. Talán így van, talán nem.
➕ / ➕ (Max Hattler, 2:32, 2019, DE) This was a shit. Igen, ez egy szar volt. Videó nincs róla, geometriai hullámkáosz.
A ZSONGLŐR / The Juggler (Skirmanta JAKAITĖ, 11:05, 2018, LT/FR)
A srác mákszemekkel zsonglőrködik, miközben több gyerek is a képbe kerül különböző családokból, az animáció és a képek összetettek, így próbálom palástolni hogy nem nagyon maradt meg bennem hogy szólt-e valamiről is, de mindenképp megnézném még egyszer.
EGY ÉLETEN ÁT / For the Life (Roberto CATANI, 5:20, 2018, IT/FR)
Pasztelvilág vízfestékceruzával, az élet egy cirkusz, monociklis nagykalapú srác és cirkuszprimadonna lány. Érzelmek: érzelmek megoldókulcs nélkül, volt valami benne, de nem jöttem rá, hogy mi.
A lány követi a pasija csajait, és szőrszálas gyantát, tetoválást, fotót, karomnyomokat gyűjt össze tőlük titkon egy kis füzetbe, majd a végén óriásként bekukucskál ezeknek a különböző embereknek a panellakás-skatulya életerükbe. A féltékenység teljes hiánya a lány részéről. Szimbiózis...jobban belegondolva eléggé ijesztő.
CSENDÉLETEK / Still Lives (Elli Vuorinen, 6:02, 2019, FI)
Az anyuka szkafanderes csecsemőt hoz a világra, aki felcseperedik a kis házban, próbál hegedűn tanulni, de ugye szkafanderben ez nem lehetséges...majd rátalál az apja fotójára, aki az űr miatt otthagyott Földet-nejet, és a nyomdokába lép, vágyódik. Az anya próbálja visszatartani, de nem lehet. Felmegy az űrbe ő is űrállomást szerelni, de szabotázs történik: a szerszámosláda szerszáma helyett egy kötött sál várja, nem tudja végrehajtani a szerelést és széthull az állomás. Mérgesen visszamegy a földre, még mindig szkafanderben, de a ház már üres, fehér abroszok a bútorokon, az anyja már nincs. Ekkor leveszi a sisakot, majdnem megfullad, kimegy hintázni és eltűnik a levegőben.
Ebben a filmben egy kövér fickó költőien beszél az ételről, miközben próbál kikászálódni a hotelszobájából egy étterembe, de az étterem helyett egy cipőboltba viszi a taxis, viszont szűk lesz rá az új cipő, vérezni kezd a bal lába, és a lábfeje végül átalakul a volt barátnőjévé, és innen kezdve borul el teljesen/még inkább az egész. Érzékien udvarol a meztelen lábának, aki két fickóval is kikezd, a második flört egy orfeumban történik, ahol is leütik a kövér embert mert nem bírta elviselni, ahogy körülrajongták a vendégek a láb-barátnőjét. Majd a kórházban ébred fel, ahol megtetszik neki a sebhelyes arcú ápolónő, de a láb felrúgja, végül elmennek a hotel elé ahonnan kezdődött az egész, és a sínek elé veti a lábát. A levágott csonk már nem ember alakú. Huh.
A VADÁSZAT / The Hunt (Mateusz Jarmulski,8:00, 2018, PL)
A srác nyíllal megy vadászni, de felingerel egy fekete kutyát, aki később meglepi őt fürdőzés közben, de jön a gazdája, és megveri egy könyökcsővel, miközben a srác ijedten nézi a jelenetet a móló alá bújva, és utána már nem akar annyira hősködni. Annyira nem fogott meg.
NAPI TEENDŐK / Tasks of the Day (Petya Zlateva, 5:00, 2019, BG)
Ezt vártam a legjobban, a rókalány napi teendőit végzi a lakásban, porolgat, törölget, ebédet főz négy személyre...és a végén derül ki, hogy csak ő él már, a másik három rég halott, és nevetve hempereg a piszkos konyhapadlón egyedül, beborozva. Szomorú és aranyos is volt egyben.
JÓ SZÁNDÉKOK / Good Intentions (Anna Mantzaris, 8:35, 2018, UK)
A postással történt cserbenhagyásos karambol után a csaj elhagyja a helyszínt, de mintha követné őt az áldozat, mindenhol rá utaló dolgokat lát, vagy őt magát, de mégsem. Végül egyre átlátszóbb lesz, és ijedtében felkeresi a kézbesítőt a munkahelyén falonátlépő kóddal, aki már pont nyugdíj előtt van, és majdnem halálra rémül ahogy meglátja az üres irodában azt, aki őt elütötte. Összeesik, a csaj menekülni próbál a falon át, de már nem tud átmenni rajta, így jobb nem jut az eszébe, mint lefeküdni a fickó mellé a földre, aki még mindig a szívét szorongatja, és értetlenül nézi a másikat.
KÖLYKÖK / KIDS (Michael Frei, 9:00, 2019, CH)
Rengeteg apró alak fut mindenfelé, esik le csattanva magasból, ugrik bele mély kutakba, tömegesen, mégis elbűvölően összehangolva.
AZ ŰRHAJÓS / Cosmonaut (Kaspar Jancis, 11:38, 2019, EE)
A megöregedett űrhajós bácsi lakását rendberakja a lánya, mert az öreg folyton azt próbálja el, ahogy az űrben kilépett a légzsilipből. Ahogy elmegy a lánya, már veszi is fel a fejére az akváriumbúrát, elcsavarja a lámpát, ami kinyitja a gáztűzhely-zsilip ajtaját, és fejest ugrik az ablakból a konténer mellé, szerencse hogy a földszinten lakik. Végül beteszik egy otthonba...
JÁTÉKSZABÁLYOK / Rules of Play (Merlin Flügel, 7:34, 2018, 0)
Fura, rózsaszín, maszkos alakok próbálgatnak játékokat. Nagyon elvont. Még csak videó trailer sincs róla...
A VAD FARKASOK VÖLGYÉN TÚL / Toomas Beneath the Valley of the Wild Wolves (Chintis Lundgren, 18:00, 2019, EE/HR/FR)
Toomas-t, a mérnökfarkasférjet kirúgja a főnöke, mert nem akart lefeküdni vele. Viszont népes a család, így mosógépszerelői állást vállal, ahol plusz extrákért mégis csak le kell feküdnie mindenkivel. A feleségfarkas közben önsegélyező csoportba meg, mert a női öntudatát kell megerősíteni, ahol összejön egy mazochista medvével, és a farkas is hazaérkezik a melegponó-rendező bajszos arccal, és így együtt élnek tovább. Beteg, de jó!
Konkrétan lövésem sincs miről szólhatott ez a film az alkotónak, nekem a vadász-áldozat szerep jött át, meg a meztelenül az abc-ben sétálgató csaj, és a világ pusztulása után egy szigeten csókolózó három nő, ahogy sodródnak a semmi felé.
TÉL AZ ESŐERDŐBEN / Winter in the Rainforest (Anu-Laura Tuttelberg, 8:35, 2019, EE/LT/MX)
Ebben megfogott a valós patak mellett lépegető apró állatkák porcelánszerű teste, és az, hogy a talpaikon mind kezek voltak. A végén a szoknyás apró kislány az óriás énekesmadár társaságában üldögél a faágon a patak felett, mert a lányt fogva tartó póklényt szerencsésen felfalta egy húsevő orchidea.
Az öreg fickó az apartman-panellakásából kukkolja a napon meghalt dagadt embert és a hájas, cyberpunk-szemüvegben napozó nőt, amikor felfedez egy fiatal lányt, akiről eszébe jut SAIGON BOMBÁZÁSA, GÉPPUSKATŰZ, HALÁL! de csak a tv van felhangosítva, és a végén kiderül hogy az öreg demenciás, mert a lány igazából az unokája, csak minden arcot elfelejt, és fel kell neki írni papírra.
Eredeti ötlet a festéktubusból kialakult szereplőket élveboncolni, majd a kisbabából űrhajós lesz, akit lelő a féltucat-szemű lény egy húspisztollyal. Kissé gyomorforgató.
LÁNY / Daughter (Daria Kashcheeva, 14:44, 2019, CZ)
Daughter (official trailer) from Daria Kashcheeva on Vimeo. Ez a film igen csak megérintett, bár pontosan nem tudom megmondani, miért. Talán a szereplőkből áradó szomorúság miatt, amiatt, hogy a lány nem tudja meg egészen az apja haláláig hogy az apja igazán szerette őt, még akkor is, ha nem mutatta ki. Fura. A halott madár, a madár maszk, az apja szárnyai...ezért jó a narráció hiánya, mert megelevenedik a történet, vagy legalábbis úgy tűnik, mert meg nem tudnám mondani hogy miről szólt, talán mindenkinek mást jelent.
ALBA EMLÉKEI / Alba's Memories (Andrea Martignoni, Maria Steinmetz, 6:20, 2019, DE)
Egy idős néni elmondja, hogyan ismerkedett meg a szerelmével, és mennyit várt rá, de az operaszezon után összejöttek. Vidáman szomorkás arcok.
NEM TUDOM, MIT / Don't Know What (Thomas Renoldner, 8:00, 2019, AT)
klasszikus YouTubePoop :)
BORDÁK KETRECÉBEN / Under The Rib Cage (Bruno TONDEUR, 13:02, 2018, BE)
SOUS LE CARTILAGES DES COTES (UNDER THE RIB CAGE) - TEASER from TAKE FIVE on Vimeo.
A srác életébe beletolakodik a képzeletbeli rózsaszínfelhő-barátja, miután vért köpköd a fürdőszobatükör előtt, és egy ördögi spirálba kerül, amiben meggyőzi magát, hogy mindenhonnan betegségek fenyegetik őt, de a végén egy átőrjöngött éjszaka után felépül valamennyire a romokból és elfogadja azt, amitől rettegett: a rózsaszín izét.
Épp itt ülök egy bárban egy szendvics és bácsis sör társaságában(ami álnév a birra moretti-t takarja), Firenzében. Nagyon fáradt vagyok, fárasztó volt átvágni a városon ide, a folyó túlpartjára, de egyben megnyugtató is. Már túl voltam a főbb látványosságokon, és nem kellet a hétvégére megsűrűsödött turistaáradat közepén vadásznom a jó fotókra.
Azért ma is lett pár jó fotó, de nem olyan lázas igykezettel készültek, mint három nappal ezelőtt.
A legtöbb mai fotó az antropológiai múzeumban született, a törzsi világ kellékeiről, isteneiről, mindennapi használati tárgyaikról. Érdekes, hogy pont most olvasom Láma hatására Neil Gaiman-tól az Amerikai Istenek-et, amiben pont az ilyen istenek jelennek meg, persze emberi alakban, és mint a végtelen történetben a mese, úgy tartja őket életben a bennük való hit.
Ha már nem hisznek bennük, meghalnak.
Jó kis könyv, na.
Assisi.
Már tavaly is meg akartam látgatni ezt a várost, de gyalogszerrel, valami távolabbi helyről indulva, és mint a caminó-n, legyalogolva pár száz kilométert.
Nem volt most ehhez kedvem.
Igazság szerint semmi de semmi kedven nem volt gyalogolni.
Helyette szelmélődéssel teltek a napjaim.
Szemléltem Firenzét, a benne sétálgató embereket, az épületek apró részleteit, a matricákat az elektromos szekrényeken...
Assisi-ben másként volt ez.
Itt nem voltak esernyőkkel rohangáló négerek, akik az első csepp esőre mint az áldozatukat űzö vadak, úgy rohanták le a turistákat, hogy eladhassák nekik a vacak ernyőiket!
Na de nem is a négerek a fontosak most. (*vonaton Budapest felé, másnap délben- azért vagyok dühös rájuk, mert nem ismerem őket)
Amikor a vonat kábé másfél órás utat maga mögött hagyva begördült Assisi látótávolságába, hát az...azt akartam irni hogy maga volt a csoda, de ez olyan sablonosnak hangzik.
Egyszerűen megkerülhetetlenül az ember tudomására hozza magát ez a város, amikor meglátja. A hegyre épült, nagyon sok, fehér kőből éült ház. A katerális, és az alapzatául szolgáló teológiával foglalkozó iskola.
Az egésznek olyan beütése van, mintha a tibeti Potalá-t látnám, a lámák szálláshelyét.
Sok képet készitettem a szűk utcácskákról, és az azokat összekötő megannyi még szűkepp lépcsőről, kanyargó sikátorról, és mindent kő borit.
Két dolog maradt meg bennem nagyon erősen: Szent Ferenc sirjánál érzett nyomás a szivemben, és a szent keresznél tett másnapi látogatásom, ami a legenda szerint megszólitotta Ferencet (aki amúgy egy jószándékú bugris fizimiskájával rendelkezett). Megismertem a Tau jelét, az október negyedikén égő mécsesek lángjainak távolból látható fényét az ormokon, láttam egy házakkal benőtt régi római kori szinházat és levadásztam az összes munzee-t.
Régi emlékek kötnek ehhez a városhoz, emlékek, amik nem(mind) az enyémek, de mégis velem történtek meg.
Egy régi kolléga, a mély hangú, vékony termetű Yocee szerettette meg velem az Assassin!s Creed első részét, de a következő rész játszódik itt, ebben a városban, ahol ezt irom épp.
Egy titkos társaság tartja kézben az Éden Almáját, egy földönkivüli technológiát, amit ősidőktől fogva adnak tovább egymásnak a civilizációkat összekötő titkos társaságok tagjai-vagy rabolják el egymástól, pusztulást hozva a megraboltakra.
Az első részben elaludtam. Vagyis a karakterem, Desmond Miles. Elraboltak, elrabolták, és egy laborba zárták-zártak, hogy egy álomgép segitségével összerakjam a DNS-emben tárolt emlékeket egy adott korból. Egy adott felmenőm emlékeit.
Elindul a szimuláció.
És máris az ötvösök hidján találom magam, egyik suhanc banda tagja vagyok, akik épp összecsapni készülnek a hidon egy másikkal. Nem vagyok szegény, szerelmes vagyok, fiatalabb vagyok mint amikor a gépbe kerültem...gépbe? Nincs idő, elő a kardot! De jönnek a katonák, menekülés a tetőkön át!
Végig Firenzén.
Emlékszem, amikor először voltam itt Kövivel és Zsolttal (alias Lajos) szinte ledöbbentett a Dóm. Hihetetlenül szépen kidolgozott homlokzata és a játék friss élménye összecsengett a fejemben, kellemes hangon rezonált bennem az -Itt már egyszer jártam- érzése.
Akkor még árultak az indiai-fekete árusok Duff sört a főpályaudvar melletti bódéikban, olyat, mint amit Simpson is ivott a rajzfilmben, Tegnapelőtt már nem láttam ezt a sört, az árusok is átköltöztek az út másik oldalára. Pedig vettem volna. Anno nem tettem meg, most megtenném, de már nem lehet.
Emlékszem arra is, hol laktunk, és eltömődött a wc, mert tudtunkon kivül leállitottuk a szivattyút amikor Lajos tölteni akarta este a laptopját. Szerencsére hat év alatt kihaltak az olasz szabványú falialjzatok, amikbe nem fért be a töltő, meg úgy semmi se az olasz elektronikai cikkeket kivéve...tisztára olyan volt az a falialjat mint az otthoni, de pár miliméterrel keskenyebb volt a lukak közti távolság, és az istennek sem ment bele a dugó...
Szóval...az egyik este vitába keveredtünk. Behúztam a kéziféket, amikor arról volt szó, hogy na, mégis, valamerre csak el kéne menni este bulizni. Szóba jött a Hard Rock Café, és hogy tuti lesz ott pár jó csaj is. Lajos teljesen fellelkesült, bennem meg akkor kavargott a világ, hogy mit is szeretnék, szeretnék-e bármit is, és mi is a szeretet, miért élek egyedül...és ezek eredője a csökönyös szamár viselkedése lett, a nem nem nem! Végül úgy lett vége az emlékemnek, hogy Kövivel leültem borozni a hotel előtti kis, szűk utca szemközti szegélyére, és nem tudom mi volt utána. Lehet elmentünk valamerre sétálni, csak mi hárman.
Mint amikor négyen, általánosban, az 1000tea felé vettük az utunk. És nem kellett több barát. Persze a barátokat és barátnőket ez nem érdekelte, és a gimi idejére feloszlott ez a négyes fogat négyessége.
Firenze.
Volt egy lány, aki amúgy odajött hozzánk amikor üldögéltünk egy padon valamelyik kertben, de rögtön elnézést is kért, mert csak azért jött oda hozzánk, hogy lerázzon egy perverznek tűnő alakot, aki követte. Beszélgettünk/gettek inkább/ vele pár mondatot, mire a pasas elhúzott valamerre, a lány felállt, köszönt, és eltűnt ő is.
Annyira nem éreztem OTT magam.
Akkor.
Jelen a pillanatban.
A fejemben voltam.
Vágyakoztam, a jövőbe gondoltam, kétségek gyötörtek magammal kapcsolatban, irigységek mások kapcsolataira, mert nekem nem volt, és félelem, hogy mi lesz, ha egyszer lesz, teljes zavar.
Ellenben most nyugodt szemlélődéssel nézegetem a környezetem. A sok fajta embert. Elég csak hogy leüljek a dögnehéz táskámmal az első napon délelőtt a régi Bazilika lépcsőire, olvasgassak egy kicsit az ebookolvasón, és amikor belefáradok, pihentessem a szemem a környezetemen. Ilyen dolgok történtek, viberből kivágom a szöveget: "itt nagyon lassan telik az idő, reggel fél héttől du2ig a városban sétáltam hátizsákkal, de többször is leültem lépcsőkre, hogy onnan bámulhassam az embereket, szemléljem az apróságokat, mint a bolond embert akit 2x láttam, nagy torzonborz hajával és kék farmeringében úgy nézett ki, mint egy szabadnapos villanyszerelő, lendületesen sétált és kiabált a világba. vagy a mellém mobilozni leült kínai srácot, aki kb kétpercenként kocahorkantást hallatott ahogy megszívta az orrát. vagy a háromlábú, vékony kutyát, akit egy lány sétáltatott, és egy szálkásszőrű tacskóval találkoztak, akit meg egy néni vitt, és a tacskó felugrált a lány lábára. a jóképű ötvenes olasz férfit, aki a kávét adta, és sosem jut eszembe hogy olaszul hogy köszönnek. a katonai páncélautó mellett álldogáló szakállas, marcona alakot gépfegyverrel a kezében, amint összetalálkozik a tekintetünk az Uffizi árkádjainál. vagy a vézna lányt cigivel, aki kétszer is rámnézett siettében, ahogy bámultam a lépcsőről. a szarszagú utcát, ahol Fossi márkájú szippantóskocsikkal tisztították a csatornát. a dupla híd aranyművesei kirakatát bámuló turisták hadát. az első ristretto kávé olajos sűrűségét. a két bőröndöt toló, masassarkú-miniszoknyában billegő kínai nő combjait és esetlen mozgását a súlyos terhek miatt, meg az őt megszemező katonát a vasútállomáson."
Másik apróság: itt nagyon kicsik a szúnyogok, akkorák mint három muslinca. Be kellett kapcsolnom a szobában lévő szúnyogirtó ketyerét, ami rendkivüli figyelmességre vall. Az ajtó melletti polcon bababiztos sarokvédők vannak fejmagasságban, első gondolatom az volt, hogy milyen baba az, aki ennyire magas? És tegnap este, a sötétben kotorászva a villanykapcsoló után jól bele is basztam a homlokom...a műanyagba. Amúgy egy asztal, kényelmes gurulós szék, és egy ágy, buktatható fönti ablakkal a szoba berendezése. Ja, és egy rakás vállfa egy kerekes vállfatartón, aminek a gyűrött, hajtókás pólóim nagyon örülnek. A konyhában a serpenyő minimum három kilós, öntöttvas szörnyeteg, de imádom. A zuhany nyomása nem annyira erős, sőt inkább gyenge, de most blogolok, vagy a tripadvisornak irok véleményt?
Az 5ritmuson tanult, gyakorolt, átélt mozgások sokat segitenek az utcai mozgásban is. Ahogy tartom magam. A lépéseim ruganyossága. A szembe jövő emberek kikerülése, vagy ha nem figyelnek, mert épp mobiloznak, akkor elkerülése. Bár a legtöbb mobilozó ember azért nagyon is tisztában van hogy ki van előtte perifériálisan.
Rengeteg a motoros, és dudálnak hogy figyelj rájuk ha tilosban mész át, vagyis dudálnak rám, ha piroson megyek át, hogy álljak meg, mert ők nem fognak. Csak úgy nem dudál senki, és ha dudálnak, akkor sem mérgesen. Nem indulsz rögtön a zöldnél? Duda. Bennragatál a kanyarodó sávban és indexelsz? Duda. Tudod, hogy a turisák birkamódon egymáshoz bújva folynak át a kereszteződésekebn, és a sereghajtók tojnak rá hogy te mennél? Duda. Duda amikor szűk utcában mész, duda amikor kijössz, duda amikor jobbkezed van egy kereszteződésben és a másik nem lassit, de te se fogsz, ezért dudálsz.
Alapvetően bájos az egész.
És egyáltalán nem zavar az olasz nyelv, még akkor sem ha üvöltöznek egymással, például a munkások.
Az angol annál inkább zavar, de lehet csak amiatt, mert...mert miért is? Mert értem? Hmm. Na mindegy.
Vagyis nem.
Nem mindegy, hogy mi miért zavar.
De sokszor van úgy, hogy csak felnyagyitom a problémát, és nem is zavar semmi, de az ezer szó az ezer szó, és már kezd beállni a jobb vállam.
Tuti hogy a sok telefon-kamera eltevéstől, tartástól...vagy az éjjeli vonaton feküdtem el ennyire?
Holnap Dóm, Babali, Boboli vagy mi kertek, modern múzeum és matricák.
Meg futás reggel, ha jól ébredek.
Mert ma reggel fájt a jobb fülem, és az szar.
Az az érzés, ami a hétvégi műhely után velem jött a Corvin dance centerből, nem tűnik el.
Felfedeztem, hogy szeretek áramlani.
És mosolyogni.
Bár ezt még csak gyakorlom, de jönnek a pozitív visszajelzések.
++++++++++++++++++++++++++++++++
2019.09.30 Firenze, Locchi apartment.
Eltelt egy kis idő azóta, amióta lement ez a múhely.
Cathy Ryan honlapja, lehet hogy rosszul irtam a nevét,de ez van: http://www.humans-being.co.uk/about.php#testimonials
Az a helyzet, hogy eljöttem egy kicsit pihenni. Elmélkedni. Erre a nem-is-olyan távoli városba, ahol hat évvel ezelőtt két szakközepes osztálytársammal voltam.
Hat évvel ezelőtt válaszút elé kerültem. Volt egy lány, aki később a barátnőm lett, és volt egy másik lány, akivel általánosból ismerük egymást. Az biztos, hogy nem tudtam megfelelően kommunikálni hogy mit is akarok az egyiktől, vagy a másiktól. Két, kialakulóban lévő kapcsolat volt. A neten leveleztem az előzővel, a tényleges közelségét pedig már tudtam a másiknak. A lényeg a lényeg: egyik lánytól sem tudtam meg, hogy mit akarok tőlük.
És ez egy teljesen komoly mondat.
Hát nem esztelenség?
A libidó alapokon idegen emberekkel táncoltam. Néhányat már ismertem, de alapvetően az első félóra az elzárkózásról szólt. Hozzán nem kell szólni, elvagyok én magamban! A bemutatkozásnál, amikor felbomlott a kör és egymáshoz oda-oda sodródtunk, én kimenekültem vizet inni. Csak őrizzem meg a függetlenségemet, az én nevem nem fontos!
Majd amikor nem figyeltem, mert már visszamentem, hirtelen valaki bemutatkozott. Mr. Wolf volt. Én szünett tartottam, majd én is bemutatkoztam.
Megtört a jég.
Igen, ez az általános viselkedésem. Menekülés, elzákózás, várni hogy valaki kimozditson, és onnan fokozatos felszabadulás.
Csak hát, ha egy randiról van szó, vagy akár nem is kell kimenni ebből a térből:egy új táncpartner jön, annak nem mutathatom a falamat, az elzárkózást, amikor belül, magam előtt is rejtve(?) pedig nagyon várom a táncot, az érintéseket!
Furcsa kettősség ez.
Különlegesnek, elérhetetlennek gondoltam magam, hogy egyedül táncolok.
Majd a második nap beszélgetni kezdtem egy táncos lánnyal akit már többször láttam, és megtudtam, hogy ez nem jó. A másik szemszögéből az én titokzatosságom abban merült ki, hogy nem tudta kitalálni, hogy közelithetne hozzám a táncban. És én se fogtam fel, hogy ilyen jelzések jöhetnek felém, amig el nem kezdtem tudatosan figyelni erre.
Nagyon érdekes tapasztalás volt, amikor a terem egyik végéből a másikba mentünk, mindig egyszerre egy ember vált ki, és valaki a csoportból elkezdett felé mozogni, persze mindenki mozgott a zenére, csak ugye egy helyben, állva, a terem végében. És kiállni oda, hogy na, kinek kellek? Túldramatizáltam fejben. Első három körben inkább én mentem oda ahhoz, aki kiállt táncolni. Majd utána kipróbáltam én is, mit veszthetek, semmit! Egymáshoz alkalmazkodtunk, és a terem másik vége felé táncoltunk, ahol is megvártuk a többieket, és újra kezdődött elölröl az egész.
Mert beszélgetni sem beszélgettem idáig senkivel.
Ahogy véget ért az óra, már mentem is haza.
Szerencsére még semmi nem késő.
Bár néha elragadnak a gondolatok, hogy mi lett volna ha...meg hogy másképp csináltam volna ha...
Az a szép a táncban, hogy ezek a gondolatok szép lassan eltűnnek, nem jönnek újból fel. Valaki már nagyon jól táncol? Az a pár már ennyire jól mozog együtt? Jó. Legyen. De én ezt csinálom, itt vagyok, és arra megyek. Határozottan.
És no more mr nice guy.
Zon üres álmának végét a csőlakása mennyezeti neonja szakítja félbe. Központilag kapcsolták fel, hogy az adott gyáregységhez tartozó munkások egyszerre kezdjék a napjukat. Már elég régóta van itt, a Városban, a csőlakása automatikusan tisztán tartott belső tere pontosan ugyanolyan, mint megérkezése első éjszakáján. Hány éve is lehetett? Öt? Tíz? Tízezer? A neon fehér fénye késként mélyed fáradt szemébe, de ő nem hunyja le. Meredten bámulja a fényt, a Nap jut róla eszébe. Annak volt ekkora fénye, még mielőtt a Felhők elborították az eget. Álmaiban látta ezt a fényt először, ébren még sohasem. Ahhoz repülnie kellene. Egy kibaszott űrrepülőn, mint amilyen az Uraknak van. Esélytelen vágy. Elhangzik az első figyelmeztetés búgó jele, ideje összeszednie magát és útnak indulnia, mielőtt késő lesz. Felkönyököl a szűk életterét teljesen elfoglaló ágyon, oldalra kiteszi a lábait, és ásítva kiegyenesedik a zsebkendőnyi szabad területen. Az ágy összehajtja magát, és visszahúzza magát a falba, ezzel egy időben egy kis téglalap alakú asztal emelkedik ki a földből, amire Zon ráül. -Ma nem kell reggeli. mondja maga elé. Az önműködő bútordarab érzékeli ezt, és visszahúzza magát a padlóba, teret hagyva Zonnak az öltözködéshez. Kinyújtott karjaival a szoba közepéről el tudja érni a falakat, jobb kezével rátenyerel egy érdesebb felületre, ami vállmagasságban van neki. A kinyíló ajtó mögött ott lóg a zsákba bújtatott egyenruhája, a hét első napja van ezek szerint. Vagyis inkább a mosodai ciklus újabb kezdete. Zon kiveszi a zip-záras-vállfás zsákból a kezeslábasát, cipőjét. Meztelen testére ráhúzza az elasztikus ruhadarabot, befűzi a cipőjét, és visszateszi a zsákot a szekrénybe, ami egy halk sziszegéssel visszaváltozik homogén, törtfehér fallá.
A második figyelmeztetést megelőzve kilép a kerek, zsilipszerű ajtón, amihez be kell görnyesztenie a hátát, és nagyot kell lépnie. Mintha bebújna valahová. A függőfolyosón szép lassan szállingózni kezdenek a lakók, mind ugyanolyan egyenruhában, álmos szemekkel bámulnak maguk elé, alig hallatszik beszéd. Mindenki egy irányba halad, Zon is elindul, tenyerével lezárva az ajtó biztonsági rendszerét. A kék színű tömeg befolyik a tágas metrókocsiba, és a mágnestalpakon suhanó szerelvény megkezdi útját a Központ felé. Itt nincsenek ülőhelyek, a szó szoros értelemében. A kezeslábas alakul át a testet megtartó függőszék-szerűséggé, ahogy a mennyezeten szabályos távolságokban elhelyezett mágneskarok magukhoz vonzzák az anyagát. Így a munkások úgy utaznak, mintha valami sűrű anyag venné körül őket, lassan himbálózva néznek ki a fejükből.
A megérkezés szinte észrevehetetlen. A ruha egy alig érezhető impulzussal figyelmeztet, hogy a viselőjének a saját lábát kell ezentúl használnia. Páran elégedetlen-fáradtan morognak pár hangot, érthető szó nem hagyja el senki száját. A Központ hatalmas, kör alakú csarnokának a közepén bukkan fel a holografikus padlóból a szerelvény, a tömeg hangtalanul kilép a gigantikus térbe, és szétszóródnak a szélrózsa minden irányába (igazából nem is hiszem el, hogy bele tudtam szőni ezt a képet, a szélrózsa minden iránya? Kalózos, ókori filmekben beszélnek így). A falakon belépve minden munkást egy külön nyaláb ragad meg, és szállítja el az Álomszékéhez.
Minden nap másik Álomszék, ugyanabban az egyhangúan semmitmondó, sötétfekete egyenszobában, amiből milliónyi is lehetne a Központban.
Ma csak ennyit tudok írni, nagyon fáradt vagyok.
485 szó.
Ezzel folytatni:
2019.09.01 20:10
Az álmok egybefolynak, mint a napok. A napok, mint az álmok, semmitmondóak, felejthetőek. Mi értelme van egyáltalán élnie Zon-nak? Él, mert nem tud mást, nem depressziós, mert nem ismer mást, mint szobanövényként létezni.
Azzal a kivétellel, hogy ebben a világban még szobanövények sincsenek.
Vannak azért eltérések, bár erről Zon nem tud.
Vannak olyan napok, amikor emlékszik az álmaira.
Távoli, meseszerű országokra, repülésre a felhők felett, kalandokra a társakkal, aminek a végén ott várja őket a kincs, finom lakomákra, jó italokra!
Ezeket az emlékeket véletlenül fedezte fel, amikor nem vette be a tudattörlő gyógyszerét munka után.
Jogos amúgy a kérdés, hogy miért nem a csőlakások ivóvíz ellátását vegyítik ezzel a gyógyszerrel?
Túladagolásmentes, a hatás elérése után már nem töröl plusz emlékeket, vagyis a használója nem lesz agyatlan szivacs tőle...
Jó, akkor nem a gyógyszerben van. Az ivóvíz fontos, inni kell. Abban lesz a gyógyszer.
Immúnissá vált valamitől?
Akkor már a kezdetektől fogva annak kellene lennie.
Igen, Zon immúnis a tudattörlésre!
És beletörődött, hogy nem beszél az álmaiban látott dolgokról senkinek, mert egyrészt úgyse figyelne rá senki, másrészről meg úgyse figyelne rá senki.
Szóval Zon mégse úgy él, mint egy növény, ez kurvára nem tetszett amúgy sem.
Inkább örömben, békességben él, mármint amikor álmodik.
A köztes időt pedig átvészeli.
Az álomgyárban minden álmára emlékszik, mert folytatólagosak.
Mint ez a novella is, amit épp most folytatok Zon-ról.
Lehet hogy meg kéne írnom Zon álmait?
Előre akarok szaladni.
Azt akarom, hogy újra találkozzon Echo-val, és újra megmentse Zon-t, és elszökjenek a világból a negyedik falat áttörve...
-Ez már rég megtörtént. Ahogy itt állsz az íróasztalodnál, hallgatod az Opeth-et, és ütögeted a billentyűzetet. Ez már mind, régen megtörtént. Minden egyes leütés. Minden egyes leütést követő kattanás. A szavak formálódása a Blogger felületén. Az automatikus mentések a bevitelt követően. A történet magába csavarodik, eltűnik, és újrakezdődik a saját valóságodban. Ahogy állsz, jársz, beszélsz, eszel, gondolkodsz. Ott vagyok melletted. Itt vagyok mögötted. -szólt Echo
-Félelmetes? Ez csak egy szó. Leírod, mert valami majd csak lesz. De nem lesz. Üres szavak. Sok-sok üres szó, amit eddig leírtál. Ideje van beváltanod őket, hogy megláthasd, mennyi ér belőlük valamit is! -szólt másodjára is Echo.
A koponyám börtönében élnek a meg nem fogalmazott történetek, az el nem énekelt dalok, a meg nem valósult tettek.
A koponyám sötétjében a külvilág felé törnek a történeteim, a dalaim, a tetteim.
Minden nap ott a lehetőség alkotni valamit.
Akár ezer szót, bejegyzésekként.
-Ne szórakozz a teátrális végszavakkal, itt nincsenek végszavak. Zsíros izzadtság borítja a kánikulától izzadó alkarod. Alkarom. Írd le Zon álmait. Írd le az álmaid. -szólt harmadjára is Echo.
Na jó, kínszenvedés folyamatosan nézni a word countert, hogy mikor jön össze az ezer szó. De még így is jobb, hogy erről írok, mintha nyavajognék a freeblogos ősi recuerdo-mon!
Félek kissé meglépni az Echo-val közös menekülést. De tudom, hogy máshogy nem lehet. Az Álomgyár békés egyhangúsága elég ideig tartott fogva, saját magam tartottam itt magam. A történeteim vérszegények lettek, Zon álmai elsekélyesedtek.
igazából talán teljesen mindegy.
A zene ami kibontakozik, magát alakitja.
Többször volt már alkalmam megfigyelni ezt a folyamatot, és részt is vettem benne, de minden egyes újabb alkalom valóban új.
Mi történik?
Nyilván van egy fő téma.
De az hogyan befolyásolódik?
Vajon tényleg a gitáros alakitja?
Előbb ő.
De most már a billentyűk mögött ülő hölgy.
Percekig tart, mig megszületik, felnő és elhal a szám.
Egy teljes élet.
Gyorsan születik. Szinte észre sem veszem, és már él is.
Minden egyes megszülető zeneszámnak van egy alaptermészete, egy fővonal, ami meghatározza őt.
A többiek tudnak ezen alakitani, de megváltoztatni nem.
A fővonal adja a témát, amihez diszitésként aggatódnak rá a többiek szólamai, hangjai, zörejei.
Kihangositás nélkül a doromb itt elveszne.
A garay-műhelyben, egy sör társaságában.
Azon gondolkodtam épp, hogy mi valójában a szabadság.
Egyszerű a helyzet, egyszerű a jelenet: maradhattam volna otthon.
Sokszor inkább, de majdnem mindig inkább otthon.
Ugyanez a munkahelyre is igaz: a megszokott a biztos.
Vajon miért?
Hmm.
Amit ismerek, az már biztos, az biztonságot ad, abból az sül ki, amit már ismerek.
Mi a szabadság?
Egyetlen szabadság van: a választás szabadsága.
Semmi több.
Azt választhatom meg, hogy elindulok, vagy maradok.
Mozgás, vagy stabilitás.
Nem jó.
Mozgás vagy egy helyben maradás, mivel a mozgás is stabil dolog.
Abban áll a szabadságom, hogy megválaszthatom azt, amitől jól érzem magam.
És ugyanez igaz az ellenkezőjére is: azt is megválaszthatom, hogy mitől érzem szarul magam. Mi az, amitől a megszokott, szar-érzés következik be.
Igen, az ismerős büdös!
Bánat.
Mozdulatlanság.
Elindulás kedvének teljes hiánya.
Miért?
A sötét falak egyre közelebb érnek, beboritanak, nincs esélyem menekülni, belesüllyedek a sötét, nyúlós anyagba. A kanapén ülök, magam elé bámulok. Nincs mellettem senki. Nincs itt senki. Teljesen egyedül. Kintről beszúrődő forgalom-hangok. A fülemben halkan süvitő fülzúgás, eredete amúgy ismeretlen. Nézem a szekrényt, hallgatom a zúgást, néha dudál egy türelmetlen autós. Nincs semmi kedvem elindulni. Nincs semmi kedvem megmozdulni. Semmihez sincs kedvem.
Ledőlök a kanapéra.
Hagyom, hogy beboritson a sötét.
Hagyom, hogy elnehezüljön minden porcikám, teljes testsúlyommal nyomom a bőrt.
A lomizott kanapé bőrét az irodában.
Lassan megérkezem az akkori jelenbe.
A sötétség fáradtsággá alakul a kezdeti nyűgből.
Kiürülök.
A plafon fehérségét jégbe vájt lékként szakitja meg a mennyezeti ledlámpa hideg fénye.
Megmozditom a bakancsba burkolt talpamat.
Megmozditom a karomat.
Elforditom a fejem.
És hirtelen megmozdulok.
Hogy is mondjam...nem úgy mozdulok,mintha egy utazó lennék ebben a testben, egy szimpla utas valami húsrobotban, aki csupán szemléli azt, ami történik körülötte, lófaszt.
Hirtelen más vagyok, hirtelen mozgás vagyok, hirtelen megérzem, hogy igenis, tudok mozogni, meg tudok mozdulni, tervezem az utat, venni kell egy tejet és két kiló krumplit, hol fogom kikötni a bringám, ilyenek.
Az a fura, hogy ez csak úgy megtörténik azután, hogy beleereszkedtem a pillanatba: vagyis pihentem, nem feszültem.
Érdekes.
Nos, ha ez a helyzet, akkor két kérdés merül fel: ki volt az, aki nem akart megmozdulni? És ki volt az, aki megmozdult?
Mi lehet ennek a magyarázata...hmm.
Mert elindulhattam volna nyűgösen is.
Viszont az nem lett volna jó.
Valami történt volna, valami végzetes, vagy valami ilyesmi.
Ki tudja.
Az érzelmeket sokszor szimplán az időjárás, egy rossz ebéd, beállt nyakizmok befolyásolják.
Szervi magyarázatok.
Külső tényezők befolyásolása alatt álló "dolgok".
Magyarán: az érzelmeim nem a sajátjaim.
Tőlem független dolgok befolyásojlák őket.
Ezt hittem sokáig.
Amig nem vettem egy Magnum jégkrémet.
Furcsa módon ez a banális kis vásárlás feldobta a hangulatom.
Olyan jó érzés volt kicsomagoni az évek alatt egyre kisebbé zsugorodott klasszikus jégkrémet!
Beleharaptam a vanillia masszába!
És mi történt? Befolyásoltam ezzel a hangulatomat.
Szigorúan véve a jégkrém is egy tőlem különálló "dolog".
Viszont az én döntésem volt, hogy megveszem, az ötletgazda én voltam, de ha, teszem azt, egy idegen ember odalép hozzám és a kezembe nyom egy finom jégkrémet, akkor furán néznék rá, de a hangulatom attól is megváltozna.
A testem is egy különálló dolog.
Mozog, lélegzik, emészt, él.
A világban helyváltoztatást végző élőlény, mindenféle dologgal fel lehet kelteni az érdeklődését, az irigységét, az étvágyát, a jókedvét, a bánatát, ki lehet fárasztani, meg lehet pihentetni, tapasztalatokat szerez, interakcióba lép a többi élő és élettelennek tűnő más dolgokkal a világban.
Mire is akarok kilyukadni?
Korlátok.
Egyéni korlátok.
Saját magam által felállitott korlátokról szeretnék beszélni.
Szeretnék beszélni? Talán engedélyt fogok kérni saját magamtól, hogy na, gyerünk, beszélj csak!
Furcsa.
Sok sok korlát, a legtöbbje láthatatlan, vagy még csak oda sem jutok, hogy beléjük ütközzem, mert nem arra vezet az utam.
Mert bele sem gondolok, hogy arra is vezethet út.
El sem képzelem.
Hogy én arra is mehetnék.
Hivatkozás egy előző blogposztomra: az irigylésre méltó élet.
Miért irigylem mások életét, mások látszólag gondtalan életét?
Mert zavart érzek az én életem gondtalanságával kapcsolatban.
Magyarán hogy kurvára nem azt az életet élem, amit szeretnék!
Kétség: vagy azt az életet élem, amit szeretnék élni, csak nem hiszem el?
Egy helyben állva nem működik a dinamikus iránytű. Nem tudom bekalibrálni. Ebben a világban nincs fix mágneses észak, minden viszonylagos. A nyugvópontomtól melyik irányba indulnak, ha minden vektor a középpontomba mutat?
Ezért kell elindulni.
Akkor is, ha látszólag nincs célja.
Miért jöttem le ma ide például?
Lehet hogy zenélni fogok az openjamen.
Lehet hogy megiszom a sörömet, és majd máskor zenélek.
Ez egy csendes, nyugodt, zárt hely.
Tökéletes az elindulásra, és veszélyesen be is tudna ragasztani, mint azok a pincekocsmák, ahol minden vendég ismeri egymást, a falak sárgásbarnán csillognak a halk fényű lámpafényben.
Senki sem kérheti tőlem számon, ha mondjuk most fognám magam, és elindulnék haza.
Vagy megnézném a dürerkertet...azt inkább nem.
Csendre, izoláltságra, koncentrált figyelemre vágyom most.
Úgy érzem, megtaláltam azt a helyet, ahol nyugodtan tudok irni ezer szavas bejegyzéseket.
Érdekes ez a soronkénti mondatváltás-stilus. Szinte magától jön.
Kijelentések.
Súlyos mondatok.
Vagy súlyosnak tűnő, súlytalan kijelentések?
Számolok: mennyi az annyi, hány szónál járok?
816.
Nem csalódtam, az ezer szó mégis csak ezer szó!
Kimerülten folytatom. Ismeretlen emberek köszöntik egymást ismerősként, számomra ismeretlennek maradva. Illatok, hűvös pince, doh nélkül.
21:56.
Lehet inkább hazamegyek, hogy magányosan folytassam a játékot a ps4-en?
Vagy nézegetném a vicces-cicás képeket?
Nem.
Az első és legfontosabb, hogy olyan dolgot csinálok, amit szeretek.
Szeretkezek.
Irok.
Most irok, mert szeretem.
Zenélni is jó.
Az elbújásnál mindenképpen jobb.
Hány meg hány hétvége tűnt el az idő darálójában, leperegve az életem fonaláról üres gombolyaggá tekeredve a semmi feneketlen mélységében?
Visszahoznám?
Nem.
A pillanat mindig itt van, és csak ez a fontos.
Van valami rohadtul idegesitő ebben.
Az egyetlen idő, ami fölött rendelkezni tudok, az csak a pillanat, mindig csak ez, és ez, most meg ez, és igy tovább.
Visszaköszönnek a hajnal három órai gondolatok.
A határtalan, magányos, országút mellett a sötét estében parkoló, járó motorral az utasteret fűtő autóban ülő utasnak érzem magam hajnali háromkor.
Minden csendes, minden nyugodt, minden bizonytalan ami eddig olyan megnyugtatóan biztos volt.
Hajnali háromkor mutatja meg az igazi arcát a világ, a csendes, alvó arcát.
Olyan kérdések merülnek fel, amik felrúgják a valóságom.
Nyugtalanitó kérdések.
A legtöbbjük egyszerű.
Mint például ez:
-Mit akarsz?
Egyszerű dolgok.
A tej a tehénből átszivattyúzóik a tejipar végtelen fellegvárába.
Még egy sima nejlonszatyor is a lehetőségek véletlen együttállásának a következménye.
Mit tudhattak a középkor emberei a tengereket lepraként elárasztó mikroműanyagról?
Vagyis az akkor még nem létező problémáról.
Ahogy növekszik egy társadalom, úgy nőnek a vele-belőle származó problémák is.
Nemsokára nem lesz probléma például, hogy autót vezessünk.
Nekem most sem probléma egy tesla-t vezetni, mert nincs.
Az emberiség nagy részének még autója sincs.
Azoknak pedig, akiknek van, szintén nem probléma a vezetés.
Viszont a luxusautók és a technológia által megvezetett kevesek, akik jelenleg ezt megengedhetik maguknak, egy olyan világot szeretnének, ahol az autók önnmagukat vezetik. Mert úgy kevesebb lenne rá az esély, hogy valami ócska tragacs nekimegy a kimondhatatlanul drága ékszeresdobozuknak valamelyik főúton.
Add át a kormányt.
Feküdj el, helyezd magad kényelembe míg tart az út.
Nem szükséges tudnod az útvonalat, sem azt hogy mi alapján juttat el oda a kocsid.
Időben ott leszel.
Nem fogsz elkésni.
Egy élő bábuként utaztatnak téged az önvezető, önműködő város gépei.
Egy hatalmas barbie ház lakója vagy, az életed egy játék.
Egy kísérlet.
Kapsz pénzt.
Vehetsz dolgokat.
Elutazhatsz bármerre.
Drónkamerák őrzik a biztonságodat.
Önjáró.
Okos.
Valami kibaszottul nem stimmel, nem érzed?
Több lehetőség van, több út.
Szűkítek: béke.
Szűkebben: szellemi fejlődés.
Legszűkebben: továbbfejlődés.
Nem érdekel a házad.
Sem a drága autód.
Az értékes tárgyaid sem hoznak lázba.
A családodban sokasodó gyerekek is hidegen hagynak.
Az egyetlen dolog, ami több mint te, az nem ilyen külső dolog.
Amit birtokolhatsz, az már nem a tiéd.
Paradox, mi?
Továbbfejlődés.
Radikális kitörés az évezredek óta magát ismétlő hatalmi harcból és a továbbörökített hatalomból, ami újabb harcokat szülne csak.
Kinek van több? Ki hatalmasabb a másiknál? Kinek van kevesebb? Ki lehet a rabszolgánk? Melyik népet tartsuk függőségben, mennyire félemlítsük meg a saját népünket, hogy folytatódhasson ez a globális kereskedelmi őrület, mert a banán zölden kezdi az útját, és gázok által érve kell kerülnie sárgán a spár polcára hétfő reggel, nyitás előtt?
Rizsa.
Talán minden történet egy rizsával kezdődik.
Ma nincs kedvem ezer szót írni.
De ilyet már jó párszor írtam.
No, mennyinél vagyunk.
Tuti még nem léptem át az 500-at, ez a 21. perc a zenében.
366.
Atyaég.
Oké. Az a helyzet, hogy nincs semmi ötletem. Fáradt vagyok, és a laptopon írok, a konyhában. Egész nap hideg és esős idő volt.
A sok ps4-től fáj a jobb csuklóm.
ok.
itt szünet.
majd folytatom
********************************************************
Van úgy, hogy nincs miről írni.
Másnap, iroda, vagy inkább bázis.
Van úgy, igen.
Pont ilyen nap ez a mai is.
Mit lehet tenni?
Az írás elkezdésekor fennáll az a probléma, hogy szeretnék mondani valamit.
valamit kifejezni azzal, amit leírok.
Közben ez nem is fontos.
Hiszen ezek az ezer szavas bejegyzések nem mások, mint ujjtornák.
Lényegtelen, hogy mit írok le, hogy mennyi ideig tart a süketelés, csak az a fontos, hogy szaporodjanak a szavak, és értelmes egésszé álljanak össze. Ha közben születik is egy-egy jó törénet, akkor az csak hab a tortán. Szóval akkor mi is jutott eszembe?
Mi is jutott?
Eszembe?
Volt pár kép. A kormányt fogtam, a szél az arcomba fújt, haladtam a járdán, és kívülről elég fura képet festhettem, mert(ezt tényleg így kell írni?)a kezemben egy autókormány volt.
Na nem.
Talán...á nem.
Nem emlékszem, abban a pillanatban kellett volna leírni, amikor az eszembe jutott.
Most már késő.
Sajnos.
És miért írok minden mondatot külön sorba?
Nem tudom.
Különösebb okom nincs rá.
Akkor most a végéig egy bekezdés lesz.
Vagy mégsem!
Jó érzés kattogtatni a billentyűket. Valami több-ség, valami jobb-ság érzés az, ami áthat. Meg a fájdalom a jobb vállamban és a jobb csuklómban. Azok ilyenkor felerősödnek, nem tudom az okát. Lehet hogy az önkifejezés pszihoszomatikus tüneteket produkál bennem, rajtam.
A reggelizőcsészéjét elmosogatta, és kiment a frissen gereblyézett udvarra. A távoli hegyeket NEM látta. Ez amúgy egy zen kolostor belő udvara. Sajnos falakkal körbevett, szűk és apró kis terület volt. Mint egy remetelak. Ahol ő lakott egyedül.
Most ki kell mennem a wc-re.
*************************************************************
Van úgy, hogy a világ gondjairól folyó, hevült vita során nem veszi senki észre, hogy a konyhában elolvad a tűzön hagyott kotyogós kávéfőző.
A húzódzkodás hármas szabályát követem: Mindig csak hármasával léphetek tovább. Nincs négy, vagy öt, esetleg hét felhúzás; csak három, hat, vagy kilenc. Már kevésnem tűnik a három-három, befelé és kifelé fordított tenyérrel végzett gyakorlat, így átváltottam a hatra. Ami nehéz, de nem annyira. Mégis több, mint a semmi. A korsó addig jár a kútra, amig be nem törik a kiscsikót. Ellentétes érzelmű emberek ugranak egymásnak a golyó formájú tárgyat rugdosó embereket figyelve közben. Az m1 lepcsesszájú seggnyaló riporterének háromrétegű rinocéroszpigment nőtt a rusnya, gödrös pofájára.
Emlékek. Rajzok. Jelenetek. Kis könyveket félig megtöltő gondolatkezdemények. Összefüggéstelen egészségtelenséget alkotó apró csírák. Évek visszapörgetése három lap alatt. Apró nyomok a fehér papírokon, vajon kinek hagyom hárta őket? Ez nem is kérdés. Magamnak.
No, hány szó ez idáig?
804 szó.
Pihenek megint.
***********************************************************
Azt mondtad, hogy a jelenben kell élnem. Hogy érezzem a létet, azt, aki vagyok. A pillanatot lássam, mert csak az valódi. Múlt, jövő...mindkettő semmi. Azt mondtad, itt kell élnem. Folyton ezt teszem. Belenézek az ismerős arcba, és látom magam előtt a fehér koponyáját évekkel a temetése után, és virágot viszek a sírra, és meggyászoltam már, könnyem sem folyik. Most mégis, ebben a pillanatban ott van előttem az arca. Élő arca. Beszélő arca. Ott van velem szemben az, aki a legfontosabb nekem. Akivel a legtöbb időt töltöttem idáig. Nem tudom hogy mit hoz a műtét. Hogy mi lesz. Felkészülni a halálra? Faszt. Itt élek. Itt írok. Lélegzem. Még egyet. És még egyet. Nem tudok mást csinálni.
Nem tudok mást.
Csak itt lenni.
Most.
A jövő ábrándja, egy arc. Egy arc, amit még nem ismerek fel. Egy arc, ami mögött egy ember van. Kapcsolatom ezzel az emberrel. Szeretetem felé. A tekintetének mélysége. Hangjának dallamossága. Beszélgetéseink sora. Mindez csak fantázia, a jövő.
Viszont most őrá gondolok.
Arra a lányra, nőre, asszonyra, akit még nem ismerek.
Fantáziálok az érzésekkel, arctalan masszának tűnik még, mit látok akkor belőle?
Mit érzek belőle?
Vagy másképp: mit nem?
Mi az, amit nála nem érzek, de jó hogy nem érzem?
Ez az egy biztos: nem fájdul meg kurvára a fejem, amikor vele vagyok.
Ó.
Éljen, éljen!
A fejfájás rossz ómen egy párkapcsolatban.
Az éjszakai járat csendben várja a végállomáson, hogy az első ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezető ülésben, és beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali két óra felé jár az idő. Virág illatú, hőség utáni, hűvös nyári hajnal. A felszállók hálásan elfoglalják a helyeiket, végre ülhetnek a kimerítő este után; hazafelé tartva, vagy éppen onnan távolodva, megannyi céljuk felé. A hátsó részt megtölti nevetéssel három vidám, öltönyös fiú, mellényzsebükben összegyűrt virágok, a jelek szerint esküvőben voltak. A busz komótosan elindul a felüljáró felé, a nátriumlámpák sárga fénye rézarany színűvé festi a száraz, néptelen járdákat. Idős úr száll fel aktatáskával a víztoronynál, az első sorban foglal helyet és szórakozottan nézi a hosszan a semmibe vesző vasúti síneket, majd egy pillantást vet a balról távolodó kis templom felé. A sofőr fülkéből halkan szól a rádió, egy régi sláger, női hang, a nyárról és a szerelemről énekel. Befordulnak a négyemeletes sorházak közé, a kis udvarokat gondozott sövény választja el egymástól. Tiszta, csillagos az ég, nincsenek felhők. A kerék belehuppan egy kátyúba, a kaszni rázkódva nyikorog. Üres megállókat hagynak el, egy lélek sincs az utcán. Az autópályán áthaladva piros és fehér fényű bogaraknak látszanak az éjjeli sztrádázók. Tízemeletes házak erődítményei között vezet az út, az öltönyös társaság itt száll le, egy kivilágított kerthelyiség felé botorkálnak elgémberedett lábakkal. Majd a néptelen út sarkán, a szupermarketnél várakozókkal együtt felszáll egy srác. Hátra megy, a társaság hűlt helyére. A busz sziszegve bezárja az ajtókat, és egy jobb kanyarral ráfordul a fasorra.
Miután leült, előveszi a mobilját, hogy megkeresse azt a számot, amit ilyenkor szeret hallgatni. Egy mix, kicsit lassú, de nem annyira, hogy elaludjon tőle. Nézi az elsuhanó fákat csak sejtető árnyakat az ablakon át.
Egy rövid rezgés, hang nélkül. Képernyő kioldás, egy újabb üzeneted van! -újságolta boldogan az app. Válaszolt a lány, akivel pár napja már beszélgetnek. A körforgalom után kertes házas részen halad tovább az út. Válaszok váltják a kérdéseket, és újabb kérdések keresik a válaszaikat, apróságok, de fontos apróságok ezek. Valamiért mindig ilyenkor élénkül fel a beszélgetés közöttük. A kereszteződésnél lévő pizzázónál felszáll egy lány, és elöl foglal helyet. Egy pillanatra megtorpan minden, mert a busznak fékeznie kellett. A fiú felnéz a billentyűkről, egy halk káromkodás hallatszik az üvegfalon túlról, és folytatódik a pötyögés. A lány válaszaiban fáradtság van, egy céges rendezvény volt az étteremben, és rendbe kellett tenni a dolgokat mielőtt elengedte őt a főnöke. Most épp hazafelé tart az éjszakai járaton, ahol is lefejelte az előtte lévő ülést, mert valamiért satuzott a busz. Ezt olvasva a fiún apró borzongás fut végig, kémlelni kezdi az utasokat, de majdnem mindenki a telefonjába merül. Rákérdez, hogy hány féle pizzát lehet kapni abban az étteremben. A lány nem érti, hogy jön ez ide, de legalább tízfélét, válaszolja. Akkor nézz csak hátra, lehet pont egy buszon ülünk, így a fiú. A telefont a jobb kéz magára hagyva hátrasimította a haját, és a lány meglátja az őt figyelő szempár gazdáját hátul, miközben ő mosolyogva feláll, és elindul felé, az első sorokba. A fiú leül mellé, és kölcsönösen megnyugtatják egymást, hogy ezt egyikőjük sem hiszi el, mert hogy ilyen nincs, de a telefonjaikat már csak akkor veszik elő, amikor számot cserélnek, utána a lány leszáll a dombtetőn lévő megállóban. A busz folytatja az útját, újra erdős részen áthaladva, most már csak két utassal. A fiú arcán ragyog a mosoly, miközben a végállomáson újra felveszi a fülest, és elindul a kamion depó felé. Az aktatáskás úr int a buszsofőrnek, aki viszonozza az idős gyógyszerész köszöntését, és egykedvű nyugalommal figyeli utolsó két utasát, ahogy egymással ellenkező irányban távolodnak a járműtől.
Az éjszakai járat újra üres, a sofőr is elindult a pihenőbe, minden csendes.
És kezdődik minden elölről.
A busz éjjel két óra hét perckor indul Újpestről.
Lila majmok.
Írni, írni, írni, mindenképpen csak írni.
Március óta nem írtam, elég sok idő telt el. Le kell győznöm újra a falat.
Már itt magasodik előttem, megint fel kell másznom rá, nincs esély arra hogy megússzam.
Az éjszakai járat....
nem.
ma nem.
ma nem írom meg.
lehet hogy holnap sem.
lehet ez lenne a legjobb novella a világomban.
de valahogy nem.
ha mégis, akkor erről szólna.
996A(nem fontos)
esti út újpest-központból a cinkotai autóbusz garázsig
fáradt szemű utasok
narrátor nem azonosul, 3. személy
a megállók tiszta csendje
mik történnek az út során?
időpont: szombatról vasárnapra virradó éjjel, 2 óra (02:07-kor, de ez nem fontos)
újpest központban többen felszállnak. burger king-es kajászacskó, sörösdobozos emberek hazafelé a bulikból.
az árpád üzletháznál (2. megálló) három fiatal, jókedvű fiú.
a víztoronynál (4.megálló) egy idős bácsi, még nem tudom miért, talán berendelték éjjeli műszakra?
át a felüljárón, a végében a kis templom, a vezető elmélázik...lehet ő lesz a narrátor? nem.
tovább a négyemeletes élhető panelek felé, kertváros.
majd átmegy az m3-ason a széchenyi útnál, lenézve látnak az utasok pár magányos autót.
majd beveszi magát a busz a tízemeletes dzsungelbe (14.megálló, páskomliget u.)
irány a 16ker, szentmihályi út.
kik vannak a buszon?
milyen este van?
látszik a hold.
valaki várakozik a sarki aldinál.
pár gondolat a várakozótól, nem tudjuk ki ő.
fiatalember.
a gusztáv utcánál felszáll egy fiatal lány is.
az aldi-s résztől kezdődik egy monológ a fiú és a lány részéről, előtte a buszvezető elmélkedik az utasairól.
elhaladnak a volt ikarusz telep mellett, a centi mellett, a veres péter útnál valaki leszáll.
maradjon fenn a fiú és a lány?
itt sokan leszálltak.
alig van pár ember.
a fiú és a lány nyomkodják a telefonjukat, egymással csetelnek, de nem tudják.
szóba kerül hogy merre járnak,
a fiú közlékenyebb, megtudjuk miért van a buszon este.
a lány is egy buszon van, épp tart hazafelé a munkából(pizzériában dolgozik)
az éjszakai járatok száma nem sok a városban, rövid barkóbázás után kiderül, hogy ugyanazon a buszon ülnek.
ki fordul a másikhoz? a fiú nagyon megörül, a lány ezt nem hiszem el arcot vág, de feloldódik a helyzet, megörülnek egymásnak.
átül hozzá a fiú, és beszélgetnek. a lánynak le kell szállnia, megbeszélnek egy találkozót.
a fiú nagyon örül.
az ablakon át integetnek egymásnak, a busz ráfordul az erdei útra, és újra a sofőr monológját halljuk.
a végállomásnál száll le a fiú, az idős bácsi, a fiú a kamiontelepre, az idős bácsi a gyógyszergyárba, a sofőr pedig várja az újabb kört.
Az éjszakai járat magányosan várakozik az újpesti végállomáson. Csend üli meg a belső teret, a sofőr halkan matat az első ajtó mellett, álmos arccal benyit a fülkébe, beindítja a motort és a megálló felé kezd gurulni. Hajnali két óra felé jár az idő. A szombat éjszaka kellékeit kezükben tartó utasok szállnak fel a járatra, ami egyenesen a pokolba viszi őket!
Az éjszakai járat hangtalanul várakozik az újpesti végállomáson. Sorfőrje matat a kulccsal az első ajtó mellett, elfoglalja a helyét az ülésben és begurítja a buszt a megállóba. Páran szállnak fel, valakinél sörösdoboz van, egy másiknál pokolgép.
Az éjszakai buszjárat csendben várja a végállomáson, hogy az első ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezetőülésben, és beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali két óra felé jár az idő.
Az utasok némelyike az este kellékeivel száll fel; sörösdobozokkal és kibelezett nyulakkal.
Az utasok között van, aki még az esti kornélt szorongatja.
Pár utasnál sörösdoboz van, az esti buliknak emléket állítva.
Valakinél kajás zacskó.
A végállomáson páran szállnak fel, valakinél sörösdoboz van, másvalakinél katyusa.
Az utasok álmosan-félig ittasan szállnak fel.
A megállóban összehányták a jcdeaux hirdetőtábláját, de lehet hogy le is szarták.
A felszálló utasok csak páran vannak, a többség a belváros felé tartó járatra vár, valaki sörösdobozzal a kezében épp elhelyezkedik, amikor észreveszi hogy nincs rajta ruha.
A megállóban állók többsége a belváros felé tartó járatra vár, csak páran szállnak fel.
A megállóban várakozók közül csak páran szállnak fel, a többségük a belváros felé tartó járatra vár.
A busz a megállóban állók közé hajt, és felrobban.
Az üzletháznál három vidám, jókedvűre ivott fiatal száll fel.
Az Árpád üzletháznál a busz felvesz három, jókedvűre ittasodott srácot.
Három ittas, de jókedvű fiú is felszáll a következő megállóban.
Az üzletháznál három fiatal srácot vesz fel a busz, már jókedvűre itták magukat.
Három migráns várakozik az üzletháznál, és átlépik a busz határzárát, bejutva az anyaországba, ami a busz tere.
Az üzletháznál három, buliból hazafelé tartó srácot vesz fel a busz, elhelyezkednek a hátsó üléseken, és hangosan nevetnek.
A hátsó üléseken hangosan nevető fiatalok kerozint öntenek szét, és felgyújtják az üléseket.
A busz halad szépen, komótos kilencven kilométer per órás sebességgel.
Egy idős bácsi száll fel a víztoronynál, vajon hová mehet?
És hogy kerül vaj a buszra?
Egyedül áll a megállóban. Szűkre összehúzott szempillái mögül kémleli a távolban megjelenő buszt. Gyors, de mégis lassúnak ható lépésekkel felszökken a sofőr mögötti ülésre, és maga elé bámul.
Kibámul az ablakon, szemléli a felüljáró alatt húzódó síneket, hallgatja a buszsofőr fingásait, és a halkan szóló rádiót.
A kisrádió ban death metál szól, alig átszűrődve az utastérbe.
A buszsofőr kabinjában lévő rádió hangja alig hallatszik át az utasokhoz.
A víztoronynál egy néni száll fel.
Lassan átérnek a kis templomhoz, ahol görögtűzben égő koponyák vannak leszúrva egy-egy karóra a bejárati kapu mellett, vörös fényük messziről észrevehető.
A buszvezető halkan dúdolgatja a Kreamtorium legújabb albumát, heggesztőszemüvegéből nem lát ki, a sötét éjszakában vakon futó kék szörnyeteg szimplán emlékezet alapján tájékozódik.
Az élhető panelek.
A lakhatásra alkalmas panelek.
A családias hangulatú panelek.
A busz a négyemeletes panelok mellett halad el, ahol sokkal családiasabb a lakóközösség.
A négyemeletes panelokat elhagyva száguld az éjszakai járat a tízemeletes kaptárok közé.
Egy felüljáró.
Az autópályán piros fények és fehér fények követik egymást.
Az este egy nyári este.
Enyhe szellő fújdogál.
Virágillatú, hőség utáni friss este.
Épp telihold van.
Van amikor elkezdek azon gondolkodni, hogy mi a francnak csinálom ezt a munkát, ami egyre személytelenebb lesz, egyre kevésbé emberi, az arcokat is elfelejtem, lehet kezd megölni az egész? Felemészt teljesen? Unom az egészet. Unom . Unalmas az egész. Unom ezt az egész munkát. Utálom az embereket.-gondolkodott félhangosan a buszvezető, de inkább én.
Az Aldinál felszáll egy fiú, leül az egyik üres székre a busz hátuljában.
Előtte várakozik.
A főút melletti szupermarket megállójában.
És később felszáll a lány is!
Nem veszik észre egymást.
Hátul nevetgél a három srác, minden utas ül.
Majd a György utcánál, ott, igen! A corners pizzériánál felszáll a lány!
Ó, és egymással csetelnek tinderen, de nem tudják!
Vagy ne nevezzük meg min, mondjuk facebookon?
Nem, tindereznek.
Nem, nem akarom népszerűsíteni.
Vibereznek, igen!
Az első rész csak bevezetés. Hangulat. A környezet felépítése.
Az igazi jelentősége a fiú felsállásával kezdődik, és a kamionteleppel ér véget.
És kezdődik egy újabb kör.
A szipermarketnél várakozó fiú belépett az éjszakai járat mikrouniverzumába, helyet foglalt a random módon összedobált szereplők között az egyik ülésen, és nyomkodni kezdte a telefonját, mint ahogy azt egy normális ember teszi. A telefonnyomkodás nem elítélendő dolog, ezzel szabadulunk meg a ránk tornyosuló társadalmi csapdától, miszerint ennyi embertársunkat ép ésszel felfogni egyenlő magával az őrülettel. Így inkább úgy teszünk, mintha levegő lenne a másik, a fülünkben szól a zene, és ortopéd halálugrást idéző fejlógatással temetjük bele magunkat a telefon figyelemelvonó fekete lyukába.
Legyen neve a fiúnak?
Hülyeség. Hisz van neve.
De nem lesz leírva.
Így az olvasó beleképzelheti magát, mert ez egy rövid novella lesz, basszameg!
Nem utazik sokat, és felszáll a lány!
A fiú mit visel?
A lányon mi van?
zek sem fontosak.
Felesleges szűkítések,
Hadd öltöztesse fel az olvasó őket úgy, ahogy akarja, a vége megoldást ad.
Szeretem magam elé képzelni, ahogy a lány a busz elejében, a fiú pedig a végében egymással csetelnek, mégsem tudják hogy egy azon buszon vannak.
On the buses, Buttler, ma jó napom van! Szólt az ellenőr, abban az elbasott angol sorozatban.
Majd valamelyikük szóba hozza hogy épp haza felé tart az éjszakai járaton.
Nem kell barkóba, nem kell szöveg, mind elveszi az értékes helyet.
A narrátor tudósít. Vagy a tudósító narrál?
Ugyanazon a buszon ülnek!
Micsoda filmbe illő véletlen!
A lány mellé ül, pár megállót együtt mennek, végül a lány leszáll, a fiú tovább megy, integetnek egymásnak.
Lesz rendes randi is.
Az kurvaisten.
A végállomáson a fiú a kamionparkolóba megy felvenni a munkát.
Az idős bácsi pedig a gyógyszergyárba, idegmérget készíteni a hamász számára vegyi fegyvernek.
A bácsi a gyárba megy.
Fontos, hogy gyógyszertár legyen, mert ha nem is mondom a cinkotai végállomást, ebből sejteni lehet majd.
Kevés szó az elején a környezetért.
Többet a kibontakoztatásra.
A lezárás is kevés legyen.
Itt az éjszakai járat cupido szerepét játsza.
Na. Most már csak egybe kell gyűrni, hogy ne legyen hosszú.
Hogy könnyen emészthető legyen.
Ellenállás, tudom hogy figyelsz, nézd ahogy dolgozom.
Mi kell ahhoz, hogy egy novella megszülessen?
Először is: egy jó zene.
Talán az : Éjszaka a földön-c. filmből egy betétdal jó is lesz.
Nem. Nem az igazi.
Ó. Igen.
Pink Floyd-Echoes
Az éjszakai buszjárat csendben várja a végállomáson, hogy az első
ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezetőülésben, és
beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali
két óra felé jár az idő. Virágillatú nyári este van, a nappali hőséget leadó betont hűvös hajnali levegő hűti.
Hmm. nem az igazi a zene. ide sokkal csendesebb zene kell.
Ó, igen.
Az első bekezdés marad.
Mostantól írás.
Az éjszakai buszjárat csendben várja a végállomáson, hogy az első
ajtajánál matató sofőr elfoglalja helyét a vezetőülésben, és
beguruljanak a megállóban várakozó pár ember elé. Vasárnap van, hajnali
két óra felé jár az idő. Virágillatú, hőség utáni, hűvös nyári hajnal. A felszállók hálásan elfoglalják a helyeiket, végre ülhetnek a kimerítő este után; hazafelé tarva, vagy éppen onnan távolodva, megannyi céljuk felé. A hátsó részt megtölti nevetéssel három vidám, öltönyös fiú, mellényzsebükben összegyűrt virágok, a jelek szerint esküvőben voltak. A busz komótosan elindul a felüljáró felé, a nátriumlámpák sárga fénye rézarany színűvé festi a száraz, néptelen járdákat. Idős bácsi száll fel aktatáskával a víztoronynál, az első sorban foglal helyet és szórakozottan nézi a hosszan a semmibe vesző vasúti síneket, majd egy pillantást vet a balra távolodó kis templom felé. A sofőrfülkéből halkan szól a rádió, egy régi sláger, női hang a nyárról és a szerelemről énekel. Befordulnak a négyemeletes sorházak közé, a kis udvarokat gondozott sövény választja el egymástól. Tiszta, csillagos az ég, nincsenek felhők. A kerék belehuppan egy kátyúba, a kaszni rázkódva nyikorog. Üres megállókat hagynak el, egy lélek sincs az utcán. Az autópályán áthaladva piros és fehér fényű bogaraknak látszanak az éjjeli sztrádázók. Tízemeletes házak erődítményei között vezet az út, az öltönyös társaság itt száll le, egy kivilágított kerthelyiség felé botorkálnak elgémberedett lábakkal. Majd a néptelen út sarkán, a szupermarketnél várakozókkalegyütt felszáll egy srác. Hátra megy, a társaság hűlt helyére. A busz sziszegve bezárja az ajtókat, és egy jobb kanyarral ráfordulnak a fasorra.
Miután leült, előveszi a mobilját, hogy megkeresse azt a számot, amit ilyenkor szeret hallgatni. Egy mix, kicsit lassú, de nem annyira, hogy elaludjon tőle. Nézi az elsuhanó fákat csak sejtető árnyakat az ablakon át.
Egy rövid rezgés, hang nélkül. Képernyő kioldás, egy újabb üzeneted van! -újságolta boldogan az app. Válaszolt a lány, akivel pár napja már beszélgetnek. A körforgalom után kertez házas részen halad tovább az út. Váaszok váltják a kérdéseket, és újabb kérdések keresik a válaszaikat, apróságok, de fontos apróságok ezek. Valamiért mindig ilyenkor élénkül fel a beszélgetés közöttük. A kereszteződésnél lévő pizzázónál felszáll egy lány, és elöl foglal helyet. Egy pillanatra megtorpan minden, mert a busznak fékeznie kellett az elévágó terepjáró miatt. A fiú felnéz a billentyűkről, egy halk káromkodás hallatszik az üvegfalon túlról, és folytatódik a pötyögés. A lány válaszaiban fáradtság van, egy céges rendezvény volt az étteremben, és rendbe kellett tenni a dolgokat mielőtt elengedte őt a főnöke. Most épp hazafelé tart az éjszakai járaton, ahol is lefejelte az előtte lévő ülést, mert valamiért satuzott a busz. Ezt olvasva a fiún apró borzongás futott végig, kémlelni kezdte az utasokat, de majdnem mindenki a telefonjába merült. Rákérdezett, hogy hány féle pizzát lehet kapni abban az étteremben. A lány nem értette, hogy jön ez ide, de legalább tízfélét, válaszolta. Akkor nézz csak hátra, lehet pont egy buszon ülünk, így a fiú. A telefont a jobb kéz magára hagyva hátrasimította a hajat, és a lány meglátta az őt figyelő szempár gazdáját hátul, miközben ő mosolyogva felállt, és elindult felé, az első sorokba. A fiú leült mellé, és kölcsönösen megnyugtatták egymást, hogy ezt egyikőjük sem hiszi el, mert hogy ilyen nincs, de a telefonjaikat már csak akkor vették elő, amikor számot cseréltek, és a lány leszállt a dombtetőn lévő megállóban. A busz folytatta az útját, újra erdős részen áthaladva, most már csak két utassal. A fiú arcán ragyogott a mosoly, miközben a végállomáson újra felvette a fülest, és elidult a kaiongarázs felé. Az aktatáskás bácsi intett a buszsofőrnek, aki viszonozta az idős gyógyszerész köszöntését, és egykedvű nyugalommal figyelte utolsó két utasát, ahogy egymással ellenkező irányban távolodnak a járműtől.
Az éjszakai járat újra üres, a sofőr is elindult a pihenőbe, minden csendes.
Húsz perc múlva újból kezdődik egy újabb kör.
amikor frankofon megkeresés intézet műemlék firenzében városszervezési referenciát presztacion-csoport nem egy hanem algériában öt milliós bocsánat tizenkilenc millió döbbenetes városokat generálni kikötőbe tíz farab repülőteret tervezni regionális csoport és ő ágosházi gerő balázs nem vállalja nincs kedvem bizonyos kényszer 80 márciusában viszonylag leglényegesebb eléggé várostervező takács andrás jelentett első hektár lakóteleppé szakmai pszichésen lakótelepet kinn épült dolfotrunk via hazatértem export üzlet magyarul négernek szerezni fizetési uvaterv elsősorban tettek fel helyeken tiaret elmaradott export munkák rövid időszakok kinn mennyit tapasztalatból algériában utaztatás magyarul franciául ketten kinn voltunk 15 fő bevállalta nem volt vonzó kemény valutát jobb kereset idehaza valutában nyilvánvalóan arabok whiskey cserealap de kedvező cserealap ezért bennünket háttér lányoknak legjobb út kapnak világ végén mindenki unta érdekes mittudomén ebben megközelítés ráadásul senki alakulni mindig más mindig ráadásul felfedezett másilhassa más tartott között ami megtörtént védték vásárlóereje deklarálta papírjait van nehéz viszont eléggé rossz dínár a lányok meg kellett dolgit kombinálni oldottuk ami miatt helyzet zürich megkapom algériába igen ám alzséi reptér deviszont uvaterv alzsé alabbába különösebben lehúztam jó megoldás pénzt azzal anabbából jól jár nem colt nem a teljes elég kemény summa agrafőze elmentem beváltottam láncnak pénzt fogom izgultam kialakult mindenkinek sorok végig beletúrt kiment elrakni nem izgultam beviszem várócsarnok mindenkit berendezve szakaszon vizet izgultam nyakamba vaskos ráadásul anyag inget nyakkenővel arab respektâljanak paksaméta beterültek arab katona szembe hasam feje lehetetlen érdekelte nézte meg barátságosan folyosón pulton hölgyhöz ha itt meleg ő meg szétszedte whiskey kofferemet második sóhajom tűnjünk el igen ez a probléma arabok egzisztenciâlisan.
