58.nap/1000 A nőverő

Ne lepődj meg, de a kisgyerekekkel telirakott buszban csak hullákat látsz. Most még élnek, tudod jól, de már látod, mi lesz velük. Látod őket. Halottan, felnőtten, vagy éppen gyerekként. És nem látsz mást. Nem látod, mi történt velük azalatt az idő alatt, amíg felnőttek a haláluk pillanatáig. Csak a néma, oszló csend, ez veszi őket körbe, ahogy jövőbeli képük elhalad előtted a busz belsejében.

Ó, és mindig ez van. Nem látod az örömöt, csak a halált. Nem látod a mozgást, csak az állást. Nincs itt semmi szó a bánatról, szomorúságról. Egy rég elhagyatott vidámpark képe, ahol már soha többet nem lesznek kacagó gyerekek, sikoltozó lányok a barátjukkal a hullámvasúton, szerelmespárok, családok...minden meghalt, minden áll, statikus. Csak állsz, és nézel ki a fejedből. Kérdezed, hogy történhetett mindez, hogy nem vetted észre az életet? Néma tanúja vagy az elmúlásnak, őrzője a csendnek, egyetlen bűnöd, hogy vágyakozol az ellenkezőjére, magyarán nem vagy jó őrző.

Frászt akartál te őrzője lenni egy bezárt életnek! Persze vonzott a halál gondolata, kacérkodtál vele, ugyan ki ne tett volna ilyet, vagy ehhez hasonlót. Csak az a gond, hogy túlságosan megszoktad, és nem látsz már mást. A pillanaton túl csak az elmúlást látod, nem a következő és az arra következő pillanatot. Nem látsz mozgást. Aki elhagy téged, az nem él tovább, elfelejted, számodra meghalt. Amikor újra látod, kissé meglepődsz, nehezen emlékszel vissza rá, de azért mégis megy valamennyire. De a legtöbb ember, akivel találkozol, nem más, mint élő hulla. Még azok a partnereid is, akikkel lefeküdtél, ugyan mi lehet most velük? Elméd azon részében vannak száműzve, ami csupa halott dolgokkal van tele!, Ugyan mikor volt az, hogy jószándéktól vezérelve, vagy csak úgy, felhívtad volna valamelyik barátodat, megkérdezni, hogy na, mi van veled?

Nem. Te nem élsz. Nem törődsz a barátaiddal, az ismerőseiddel, senkivel. Még magaddal sem. Csak annyit, amennyi elég, hogy rendezett környezeted legyen, minden a helyén. De ez kevés.

Talán minden abból indul ki, amit a halálról gondolsz. Mintha be lennél oltva egy olyan tudással, hogy mindenki mulandó, változó, és semmi biztos pont sincs. Bárki bármikor meghalhat, itt hagyva téged, aki hozzá kötődtél. Így inkább nem kötődsz senkihez, mert tudod, hogy vége lesz. Rögtön a végét látod. Eszedbe sem jut, hogy mi történik a kezdet és a vég között, mert lezárod azzal, hogy úgyis vége lesz. És nem feccölsz bele energiát.

Néha felvillannak képek olyan helyzetekről, amikbe beleéled magad, talán csak a másodperc törtrészéig. Ahogy az iszákos festőt nézed, ahogy a puncifejű  srácnak tüzet ad, és ő is rágyújt a pirosrózsa utcánál az ábécé előtt, vagy a másik oldalon, egy másik helyszínen sétáló lányról elképzeled, hogy amikor hazamegy, a szobája mennyire zsúfolt és kicsi lehet, vagy hogy te hazamész, és ott van egy család otthon, aminek te vagy a feje, és óvodába kell menni a gyerekért...mérhetetlen szomorúság gátol meg téged ebben, hogy valaha is legyen családod. Egy hatalmas gátfal, tele könnyekkel, amik negálják az összes erőfeszítésedet, hogy egyáltalán merhess álmodni családot magadnak. Túl sok bűnt követtél el, talán előző életedben, hogy te nem érdemelheted meg a boldogságot mások oldalán! Persze magadban lehetsz boldog. Amíg nem fertőzöl meg jelenléteddel valaki mást, mert utálod magad. Igen, utálod magad ott benn, mélyen, a szégyen bugyrai között! Alantas semmirekellő vagy! Egy vesztes! Neked semmi sem sikerül!

Hát, ez eléggé szarul hangzik, ha elhiszed.
El akarod hinni?
Elég sokáig érezted magad szarul, fejezd ezt be.
**************************************

Ezer szó naponta. Elgémberedtek az ujjaim, és kifogást is könnyű volt találni rá. Másnaposság, fáradtság, ma nem, inkább holnap, értelmetlen az egész...ilyenek. Pedig az ezer szó másról szól. Ez egy küldetés. Ezer szó ezer posztban, vagy ezer napon át, nem érdekes. Van egy cél, és a cél felé vezető út jön majd magától.

NA. Van még négyszáz szó. Mit is írjak ebben a négyszáz szóba bele? Talán egy gondolatkísérletet: Írjak mondjuk egy gennyláda polgármesterről, aki a feleségét jó párszor boxzsáknak használta, és többször eltörte az orrát? Elemezzem a disznószemű pofájáról virító vigyort, amikor a bíróság előtt szép öltönyében, a magyar címeres kitűzőjével ül, udvariasan? Beleszőjem a gondolatkísérletbe a családi házuk rejtekén végbemenő lelki terrort, amivel minden nap kínozza a feleségét? Szeretnék belenézni mélyen a szemébe, jó mélyen, olyan igazán nagyon mélyen, és meglátni benne valamit az emberből, de csak egy nagyra nőtt csecsemőt látok, akit beletettek a polgármesteri székbe, de az ilyen állásokat szadisták csak akkor kaphatnak, ha jó faszt szopnak hozzá, jó sokszor. Undorodom a gondolatától, hogy egy ilyen ember él, és nem hal meg a szégyentől. Jaj, szégyen? Miért is kéne szégyellnie magát? Mert megverte az alapból szubmisszív feleségét, a tulajdonát, vagy jobban mondva a niggerét, a kutyáját, a pofozóbábuját? Hát persze. Teljesen igaza van, polgármesterkém. A jó kurva anyádat. Megvered a feleséged, de úgy, hogy a kórházban köt ki, majd még ő falaz neked te geci, hogy nehogy bajod legyen belőle! Aljas, gyáva féreg aki nőt ver. És még aljasabb és undorítóbb, aki azt hiszi, hogy a hatalmánál fogva ezt megteheti. Tudod mi a te hatalmad, te vén fasz? Te is ugyanúgy meg fogsz halni, mint én, vagy bárki más. Még elbohóckodsz pár évig itt a földön, hogy aztán alákerülj jó mélyen, hát nem érted, te barom, hogy semmi értelme annak amit csinálsz? Semmirekellő, senkiházi, szar alak vagy. Ismerd be, hogy fasz voltál, hogy megverted a feleséged, és húzz a picsába a polgármesteri székből, a hatalmadból...vagy tudod mit, maradj csak ott, ahol vagy. Ülj a babérjaidon. Legyen igazad. Verd csak tovább a nődet. Mutass ezzel jó példát, hogy tessék polgárok, így kell ezt csinálni! Igen, basszunk csak oda az asszonyainknak, vezessük le rajtuk a feszkót, ahogy a mondás is tartja, a nő verve jó! Te rövidlátó segglyuk. Hogy mersz még hivatalban lenni, hogy mered még kidugni a mocskos pofádat a nyilvánosság elé, hogy nem sül le a képedről a bőr, hogy kiderült a kis családi titkod, miszerint egy szemétláda szadista állat vagy?
Idáig a gondolatkísérlet. Minden, amit leírtam, csupán a képzeletem szüleménye, amiért semmi felelősséget nem vállalok, eltekintve attól a pár orvosszakértői ténytől, amikért Balogh Józsefnek remélem keményen felelnie kell majd a bíróságon.

Érdekes dolgok ezek. A gyakorlás az egyetlen, amit sosem szabad abbahagynom.

Helyfüggő posztok

Úgy érzem, ki kell mozdulnom egy kicsit, és nem a megszokott helyen írni a bejegyzéseket.

Metró Újság Főcímek (1 Hét) 57.nap/1000

Múlt hét hétfőn történt. Épp mentem a szokásos utamon a munkahelyem felé, és átvágtam az Örsön a hévhez. Ott adta a kezembe az újságosztó lány az első gyanús jelet tartalmazó lapot. Metró újság. Szükség esetén vécépapírként is használható MTI hírcsatorna; a metrón utazó, okostelefonnal játszadozni nem hajlandó közönség lapozgatási pótcselekvés-serkentője. Jobb esetben a kukába dobtam volna tüstént, ahogy ezt tennie kéne minden egyes embernek, akit kicsit is érdekel az Igazság. És pont emiatt nem dobtam ki. Az első oldalon ugyanis meglepő hír fogadott: EGYRE TÖBB GYEREK PÖSZE.

Hétfő

Na álljunk csak meg egy pillanatra. Nem, nem egy szóra, ez nem az. Valakinek már poén szintjén sem üt a nyelvészműsor hasonlat, de meg kell szoknom, hogy egyre vénebb fasz leszek. Na mindegy. Megálltunk, az a lényeg. Egyre több gyerek pösze. Vajon mit akarnak ezzel mondani? Miért olyan fontos ez a hír, hogy az első oldalra került? Talán nem is a hírek fontossági sorrendje, rangsora dönt arról, hogy melyikük kerül előre. Itt valami más dolog forog fenn. A cím annyira oda nem illő volt, a hétfői embertömeg nyomasztó súlyához oly mértékkel nem harmonizált, szinte ordított róla, hogy ez egy üzenet az éles szemű összeesküvés-kutatóknak. Mintha pirospirula vodafonos reklámfilmjébe csöppentem volna, éreztem, hogy most valami nagyon fontosra bukkantam. A cikk nem szól sok minden különlegesről, a dadogás elfogadásának világnapjáról, meg a betegség egész életen keresztüli bélyegéről, és hogy a magyarok inkább pöszék, de nem dadognak. Mondom magamnak, ebből aztán nem sok derül ki, de várjuk meg a keddet.

Kedd

A taktikámon változtatnom kellett, mert reggel nem kaptam időben észbe, és már a héven utaztam ki a picsába, a metró újságról lekésve. Délután jutottam hozzá az aznapi újsághoz, és megdöbbenve láttam, hogy TÍZBŐL NÉGY FIATAL KÍSÉRTI A SZERENCSÉT.  A cikk teljes egészében a függőségre koncentrál, mint betegségre, minnesota modell a kezelésre meg egyéb patologikus faszságok, egy szó sem esik arról, hogy nyerni akarnak. Ugye, milyen egyszerű? De nem, csak a betegségre fókuszál a cikk írója, mert a betegséggel lehet rémítgetni. De tovább megyek: mit csinál a maradék hat gyerek? Na, mit? Talán nem játszanak. De az is lehet, hogy ők megszerzik azt, amit akarnak, ők a nyertesek, míg a maradék négy fiatal simán csak szánalmas függővé válik. De a rejtett jelentés a tíznek a hat per négyre való felosztása, amire még visszatérek.

Szerda

Rájöttem, hogy sokkal kényelmesebb a nap végén elvenni a már senkinek sem kellő újságot a diák munkaerőtől, mint reggel tülekedni érte a nyugdíjas vérebekkel. Úgyhogy szerdán is így tettem. Nem mondom, hogy meglepett a szalagcím, ugyanis tudva levő, hogy RITKÁN LESZNEK MEG AZ ELLOPOTT MOBILOK. A cikk szerint tízből három esetben jut el feljelentésig a károsult. És pár jó taktikát is ajánl, hogyan lehet biztonságossá tenni a mobilt, mindenféle képernyővédő ábrával, pin kóddal, távoli vezérléssel, letiltással...random információk egybeömlesztve, emészthető formában. Tízből három. Egy újabb nyom. Máskülönben mellékes hír.

Csütörtök

Szintén semmi különös nem volt az újság kézhezvételekor. Ez úgy hangzik, mintha minden nap írtam volna, hogy milyen apró részletek voltak. Nem ez a fontos. Hanem hogy RIZIKÓS A TÚLSÚLY, DE AZ ALULTÁPLÁLTSÁG IS. Itt a szülőket szólítják meg a gyerekeiken keresztül. A menzakaja nem a legjobb, de sok gyerek túlsúlyos, a szülők példáját követik sokszor, és az alulfejlett csecsemőkből is egyre több van. A lényeg annyi lehet, hogy a végletek mindig rosszak, az átlagos felé kell mozdulni. Na persze.

Péntek

Kíváncsian vártam, hogy mi lesz a kirakós utolsó eleme, mit fog írni a pénteki Metró. Nem kellett csalódnom, mert az ELRIASZTÓ DOBOZOK vészjósló ténymegállapítása virított a címlapon. A cigiket ezután még több rákos tüdős, halott embriós képpel fogják ellátni, meg egybe fognak mosódni a színek is, így nem lesz menő, ha valaki mondjuk Chesterfield-et szív egy Symphonia helyett, mert mindkettőnek a doboza ugyanúgy fog kinézni. Ausztráliában már bevált, érezzék magukat szarul a dohányosok a szar cigisdobozból előhúzott díszítetlen cigarettájukat szívva a buszmegállótól és minden közintézmény bejáratától legalább öt méternyi távolságban! Persze ez majd megugrasztja a feketepiacot, és a sodort cigiket már most is saját cigarettatartókban hordozzák, de ez a döntéshozó maffiózókat nem érdekli. 

Na akkor, álljon össze a történet.

Először pöszébbek kezdenek lenni a gyerekek. Egyre több pösze szerencsétlen születik a világra. Beszédhibás emberek generációi nőnek fel, és ami helytelen kiejtés volt, az válik helyessé. Egyre fiatalabb korban kezdenek el szejencsejátyékoznyi. Tízből négy fiatal a függőség és a dekadencia útjára lép, olcsó bort vagy Deep sört iszogató lecsúszott alakokká fognak válni hamar. A maradék hatvan százalékuk tovább lép, és mobiltelefonjuk is lesz meg minden, de harminc százalékukról kiderül, hogy ügyetlenek, mert nem vigyáznak rájuk eléggé, így tőlük elveszik a mobiljaikat, amik sosem kerülnek elő. Akikből nem vált szerencsejátékfüggő, és megmaradt a mobilja is, annak az elhízás vagy az alultápláltság szakadékai között kell egyensúlyoznia élete végéig, miközben önjelölt paleo-guruk, személyi edzőmágusok, dietetikuok és látónők meg kártyajósok, biztosítási és hitelügynökök, lakberendezők és csatornatisztítók hebehurgya anomáliája kavarog a fejük körül. Nem csoda, ha sokan dohányozni kezdenek, de nem marad már nekik semmi, csak a félelem a tüdőrákos magzatoktól és a koporsóhirdetésből hajtogatott cigisdobozok komor és szégyenteljes kisugárzása.

A Metró újság egy héten át felvázolt egy tragikus sorsutat, egy bátorítottan átlagos, és fogyóeszköz-emberhez mért sorsutat, egy programot, amit ha követsz, korán a sírban találod magad, ami munkaerőpiaci szempontból a legkedvezőbb forgatókönyv, tekintve a rohamosan növekvő emberiséget. Lehet, hogy ez így baromságnak hangzik, én sem hinném el, ha nem most írtam volna le. Mert van valami élő a leírt, összefüggésbe szedett dolgokban. Csak egy kis szikra kell, és máris mozogni kezdenek a történetek, mint egy gólem. Útjára ered, és saját kénye-kedve szerint változtatja az irányát. Vajon miért pont 2015 október 26-án, azon a hétfői napon nevettem el magam hangosan a pösze hírt olvasva? Miért nem előtte egy héttel ötlött a fejembe, hogy összefüggést keressek egy heti adag újságfőcímből? Most itt van előttem. Megírtam. És lehet, hogy valakinek felnyitom vele a szemét, mert folyamatosan tömik belénk a szart, és már észre sem vesszük, sőt, még tülekedünk is érte a nyugdíjas, húzókocsis mamákkal hogy hozzájussunk a napi adag szarunkhoz! Mert a metró újság, akármennyire is MTI, egy torz tükör. Ijesztő hírek halmaza, mint a kibaszott reggeli Tények, amiben ha nincs legalább száz halott felsorolva különböző balesetekben vagy merényletekben, akkor szinte úgy érzi az ember, mégis mi a fasz van a világgal, mi az, hogy nem kapom meg a ma reggeli halál-adagomat?

Kurva. Kibaszott. Hírek.

Mossátok át másnak az agyát.

Soha többé nem fogok metró újságot olvasni/kivéve az utolsó oldalt, mert ott van Kázmér és Huba, meg Garfield. Csak ezért. De tényleg csak ezért, semmi másért. De most komolyan./

Találj meg, amikor felébredsz

Vajon álom, vagy valóság? Ennek a két állapotnak egyre kevesebb különálló értelme van.

Nade. Nade mi? Egy titkosított partíció egy rejtett partíción, amin egy jelszavazott, tömörített állomány pihen, jellegtelen fáljnévvel ellátva a több ezer hasonló fáljnév között, hogy gyanút ne keltsen, figyelmet fel ne hívjon magára. A mindennapok tevékenységei nem vetnek rá fényt, soha senki sem keresne itt semmit, annyira el van rejtve.

Nade. Nade mégis. Mi van benne? Ugyan, ez a kérdés fel sem merülhet! Mire vonatkozna? Hogy valaki keres valamit, és pont ezt akarja megnézni, erre tesz erőfeszítéseket, hogy pont ezt a kis fáljt nyissa meg?

Igen.

A végtelen kavargás közepette, amikor minden apró fény egy nagy fénykavalkádba áll össze, amikor a mindennapos élethelyzetek felülírják rutinjaikkal a tőlük különbözőt. Szinte sosem. Ad. Magából. Jelet.

És mégis folyamatosan ad magából jövő üzeneteket. Csak sosem nézek arra, sosem fordítom arra a fülem, mert elzártam lelkem képzeletbeli legmélyebb és legelszigeteltebb részébe, amit egy számtekes hasonlattal illusztráltam az elején.


Adjátok vissza az álmomat, ti hajnali ötkor a budapesti utcákon zajongó turisták! Hangos éneketek elűzte szép álmomat, és most itt fekszem az ágyban, és azon gondolkodom, meg kéne dobnom titeket egy tojással, egy, az ilyen alkalmakra már jó előre az ablakomba készített záptojással! Miért vagytok boldogok ennyire, hogy ellopjátok az álmomat?! Adjátok vissza, adjátok vissza! Óbégatásotok ostobán hangzik onnan, ahol jártam még pár perccel előttetek. És szép lassan elviszitek a harminchat fokos testeteket jó messzire az utcámtól, és hangszalagjaitokat rezegtető légzésetek bosszantó hangjai is veletek együtt tűnnek el a picsába.

Még mindig csak a plafont nézem. Ez olyan filmbe illő jelenet lehetne! Ezért most inkább oldalra fordulok, és a síkképernyős tévét nézem, amin sosem megy adás. Hol jártam? Kivel találkoztam? Kit felejtettem el? Biztosan érzem, hogy valaki nagyon fontos volt. És már többször találkoztam vele. Valaki számomra nagyon fontos személy. Ezt miért írtam le külön, nem tudom, vagyis dehogynem. Hangsúlyoznom kell, hogy számomra fontos. Mert lehet, hogy az álom szempontjából egy mellékszereplő. Nem a világot megváltó isteni lény. Még csak nem is...de minek alacsonyítom le, hiszen nem is emlékszem rá! Kamu. Emlékezni fogok rá. Lehet hogy el van rejtve ébrenléti emlékeim elől, hogy mit csináltunk az álmomban. De vannak jelek, amik átszűrődnek az álomból az ébrenlétbe. Apróságok, talán egy dal, egy illat...egy kép.

Miért csak az álmomban találkozok vele? Semmi sem jut róla az eszembe. Nincs arca, nincs külseje, csak egy érzés maradt meg róla, hogy létezik. De hogy hogy is néz ki, azt nem tudom. Felvillan egy boka, egy fekete pulcsi, egy előttem sétáló, hosszú hajú lány képe, akin ez a fekete pulcsi van, de csak a hátát látom. Fehér bőr, az arca félprofilból látszik már, apró orr, lesütött szem, vagy csak valamit néz a földön...még nem emberi arc. Szemből látom, az orr csak egy vonal, a szemek is rajzoltak, a száj nevet rám. Egyedül a boka valódi, de az most nem látszik. Nincs történés. Álló képek. Nem tudom, mit jelet. Valamit mutat nekem, felírom a számokat: 26,885,01. Mintha a telefonján lenne rajta. Egymás mellett sétálunk.

Az ébrenlétben már nem is nézek semerre. Csak megyek előre az utcán. Kizárt dolognak tartom, hogy bármelyik ember megszólítana, vagy valamiért meg kéne állnom. Csak megyek előre a megszokott utamon. Mint egy gép? Nem . Mint egy zombi? Ugyan, dehogy. Mint egy ember, aki feladta, hogy az utcán sétálva megtalálja azt a lányt, akit az álmában látott? Igen, erről van szó.

Valahol itt kell lennie. Meg kell találnom. De, és mindig itt van ez a de...

kis semmi

Az ujjaim elnehezülnek. A bőr a kezeimen keményre cserződött. Alig tudok már írni.

Nem jön ma történet. Talán jobb is így. Valahogy ma nem megy. Ma semmiképpen. Ó, sajnos nem.

Pedig biztos lenne mesélnivalóm.