Arra emlékszem, hogy a konyhában nézelődöm. Épp a mosogatóban lévő tányérokra és poharakra esik a tekintetem. Tegnap lehetett.
Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amik csak úgy jönnek, és mennek. nem volt benne semmi különös, akár már a következő félpercben is hiába kerestem volna az emlékeim között.
A helyszín, a pillanat hétköznapiassága mégis mélyen beleivódott az emlékeimbe.
Mert ebben a pillanatban éreztem, szembesültem vele, tapasztaltam, éltem át, realizáltam, adtam át magam a valóságpillanatnak.
Valóságpillanat.
Hogyan is tudnám pontosan ugyanúgy leírni, hogy aki ezt olvassa, pontosan sejtse körülbelül, hogy mit is akarok mondani. Legjobb lesz talán úgy kezdenem, hogy...
...biztos veled is előfordult már, hogy a megszokott dolgok, életed burka, hirtelen megváltozik, és már nem az a -semmi újat nem tud nyújtani- mivoltában áll előtted, hanem élően.
A valóságpillanat élő emléke csak hosszas írás útján tud a felszínre törni. Amit most mondok, minden lesz, csak nem annak a pillanatnak a pontos leírása. Direkt pontatlanul fogom leírni. Megadom a szabadságot, hogy ne gondold azt, hogy azt akarom, hogy azt gondold, amit akarom hogy gondolj, és semmi többet-semmi kevesebbet annál. Tudom hogy semmit sem érne az ilyen erőfeszítés. A gondolatok mint szűk szobák, ablak nélkül, és a benn lakók egymásnak átkiabálva próbálják leírni, hogy mi van a szobájukban, de se ajtó, se ablak, se internet nincs, hogy megmutassák a másik szoba tulajdonosának a saját terüket...szóval ilyenek a gondolatok. De a valóságpillanat jellemezhető. El tudom mondani, hogy mit éltem át közben.
Az edények én voltam. A konyha levegője én voltam. A víz a csapban én voltam. A fal sárga színe én voltam. A favilla én voltam. A mosogatószer én voltam. A gázbojler én voltam. Az edényt a mosogatóba tévő kezem én voltam. A látványt befogadó szervek én voltam. Az értelmező gondolkodás én voltam.
A valóságpillanat varázslatos időtlensége alig pár másodpercig tartott.
Ebben a pár másodpercben megtapasztaltam, hogy a világ, ami körülvesz, mind az én tapasztalatom, tapintásom, kivetített gondolatom. Én veszem körbe magam.
Majd a tányér csörömpölő hangok kíséretében a mosogatóban elnyerte végső helyét, és a pillanatnak vége szakadt.
Valahol azt olvastam, hogy az íráshoz nem kell más, csak írni. Nincs semmi fontosabb cél, mint minden nap leülni az asztalhoz, és írni. Mindegy, mit. Csak valamit. Hogy a semminél legyen több.
Mert ha a Semmi elkényelmesedik, nagyon nehéz elűzni.
Nagy levegő.
Igazából a semmi csupán a valami hiánya. Nem mondtam ezzel semmi újat, de mégis érdemesnek tartottam megemlíteni. A semmi a nem létezés. A létezés hiánya. Mint ahogy a sötétség is a fény hiánya, a sátán az Isten hiánya...bár ez utóbbival már most vitába szállok, hiszen minden Isten, még a sátán is.
És akkor vannak az ilyen megállások.
Mint ez is.
Azért lett Reboot/Újraindítás a post címe, mert már egy jó ideje nem írtam ezer szavas bejegyzést. Igen, el akartam kerülni az írást. Nem akartam idejönni a gép elé, és a lényegtelen böngészésen kívül mást is csinálni. Félelem töltött el, akárhányszor arra gondoltam, hogy a blogba nem kerülnek ezer szavas írások! Hosszú órákon át a takaró alól kikukucskálva mertem csak az asztalom felé nézni, ahol a monitor meg-meg remegett a kurva trollik miatt, amik az utcámban mennek kétpercenként és dübörög tőlük a lakás!
Ma végül erőt vettem magamon, mert korcsolyázni voltam a Naplás tavon. A hétvégén nem mertem elmenni, mert tele volt a hazug Tv2 és a híroldalak is azzal, hogy fúlnak bele a kisgyerekek meg mindenféle emberek a befagyott tavakba, és pont a Naplás-nál volt rendezett vízi mentés, féltem hogy megbüntetnek a rendőrök. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt félek a rendőröktől. Talán apai örökség.
A korcsolyámmal siklottam a letakarított ösvényeken, néha átvágtam egy-egy hókupacon, és csak köröztem, köröztem! A nap rózsaszínre festette az eget, -8 fok volt, pár gyerek, felnőttek, párok, hokisok voltak lenn. Gyönyörű érzés volt ezen a hatalmas területen suhanni. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha beszakadna alattam a jég. Hogy húzna le a korcsolya, hogy telne meg a hátizsákom vízzel, lehet hogy kiáltani sem lenne időm, és a jeges, sötét vízben elgémberedett karjaimmal kapálóznék a lék felé, ami egyre messzebb lenne...bár a drámát félretéve úgy hallottam, hogy ez a tó max. 2 méter mély, de akkor is...majd jobbra fordultam, és három embert láttam, korisok, akik épp teljes erőből ugráltak a jégen. A látvány fura módon megnyugtatott, jó vastag alattam a szilárdság, és mentem tovább.
Tudom, nem a legjobb egyedül korizni, de legutoljára még N.-el volt kori a lábamon, és valahogy most jól esett, hogy nincs mellettem egy lány sem. A fejem megfájdult a hidegtől, és visszamentem a kocsihoz.
Pont akkor jöttek a rendőrök.
És tovább mentek, megállás nélkül.
*************************************************
Az egész kormánypropaganda gyerekes amit az óriásplakátokon művelnek. Most éppen az aktuális pofozóbábú Vona Gábor van szemben Gyurcsánnyal, és kettejüket válluknál összefogva tartja egy bohóc, aki belevigyorog a pofádba. Mindezt azért, mert Orbánnak nem tetszett, hogy korlátlan uralmába bnelekerült egy szikra, amikor évek óta először nem szavazták meg azt, amit a parlament birkái elé vetett. Egy megsértett gyerek viselkedik így, kicsúfolva az ellenségét és gúnyos rajzokat készítve róla. És nekem ezt a szart kell látnom, amikor megyek át a Mogyoródi-Hungária kereszteződésénél. Nem érdekelt a "Tudta?" kampány sem a hazugságaival együtt, nem érdekelt az önreklámozó "népszavazás" sem, nem érdekelnek a stadionok sem, sem a milliárdos lopások, amiről nap mint nap olvasok. Olyan pofátlanná vált az egész politikai élet, hogy nem akarok rá gondolni, tudomásul veszem hogy van, de amint lehet már el akarom felejteni, mint a reggel szart, amit reggelente útjára engedek a wc-ben.
Csak egy baj van ezzel a szembehunyós hozzáállásommal: attól, hogy nem látom, még létezik. Lopnak, csalnak, hazudnak, és nem lehet őket felelősségre vonni, mert lassan minden felelősségre vonó szerv az ő kezükben lesz, a civileket megint teljesen el akarják lehetetleníteni, mert nem volt elég a norvég botrány, nekik fáj, ha nem hozzájuk megy a pénz és nem tudják ellopni. Borzasztóan haragszom a kormányra, de ez nem aktív harag. Ez fásult, unott harag. A beletörődött ember haragja. Sosem fogok semmit sem elhinni, amit a tv-ben, újságokban, rádióban hallok, mert minden a kormány szája íze szerint szól. Egyetlen hiba egy lapban, egy Orbán-interjúban becsempészett idegen mondat, és hullanak a fejek, ok nélkül. Nem kellenek tettesek, ha vannak felelősök. Vérbosszú.
Hálátlan téma a politikusokról beszélni, de függ mind feje fölött egy damoklészi kard, és a tartó szál minden nap egyre vékonyabb. Kérdés, hogy ha mindegyik kard célt érne, mi történne az országgal, ha egyszer csak üres lenne a parlament és az összes vezető beosztás? Tippem a káosz. Vagy orosz tankok. A kettő majdnem ugyanaz.
************************************************
Most vagyok 727 szónál. Milyen nehéz megállni, hogy megszámoltassam a worddel, így a vége felé, hogy na mégis, mennyinél tartok. És 36 perce írok. Napin egy óra írás, vagy írásonként egy óra...új rutinok a napjaimban. Reggelente zöld turmixokra tértem rá. Ez egy egészségesebb alternatívája a nap kezdetének, mint a kávé tejjel, éhgyomorra. És a másik napi rutin, hogy nem jövök egyenesen haza a munkából. Tegnap úsztam, ma koriztam, holnap lehet újra úszni megyek, vagy meglátogatom a régi edzőtermemet az új helyén, még nem tudom.
Sokkal jobban érzem magam, hogy már van holnapi programom, nem csak egy újabb nap jön a hetek monoton sorában. Szeretném az időmet jobban megfogni, ami így kimondva elég bénán hangzik. Inkább úgy mondom, hogy szeretném több tettel megtölteni a számomra fennálló ébrenléti időt az adott napból. Így már egyből nem olyan ezoterikus-faszság hangulatú a megfogalmazás.
*************************************************
Richard E. Byrd naplóját olvasom, az Egyedül-t. Egy Antarktiszi kutatóállomáson rendezkedett be, földbe ásott apró kis épületben, két alagúttal az élelmeknek és a tüzelőnek, kívül pedig meteorológiai megfigyelőeszközökkel. Jelenleg még csak a második hónapnál járok, de nagyon érdekes. Egyedülálló kutatási anyag volt a légkör megfigyelése a húszas években, mindenre oda kellett figyelnie hogy ne fagyjon szét a kályha csöve, hogy a szélkakas ne ragadjon be, minden apróságnak bele kellett illeszkednie a napi rutinba. Sokat sétált a kunyhó körül, de mivel tél volt, korom sötét még nappal is, ezért bambuszpálcákat szúrt a földbe bizonyos távolságokra egymástól, hogy azokat követve visszataláljon, egy, a hideg miatt gyorsan lemerülő elemlámpával megvilágítva a következő pálcát, közben vissza-visszadugva a kis világító pontot a kabátja alá, hogy így védje a -50 fokoktól.
Egyszer eltévedt. Tovább sétált, gondolataiba merülve, és túlment az utolsó bambuszrúdon. Visszavilágított, de a légköri viszonyok miatt már nem látott semmit, a lábnyomait pedig nem őrizte meg a jeges hó. A társai több száz kilométerre vannak egy másik támaszponton Little America-ban, rádió is csak a kis kunyhóban van, de kis teljesítményű, csak a morze jelek mennek át rajta. Ott állt a sötét, hideg, elhagyatott tájon, egyetlen fényként a szárazelemlámpájával. Szinte éreztem magamon, ahogyan eluralkodott Byr-en a félelem. De gyakorlatias ember lévén, felülkerekedett rajta. A bakancsával kis halmot rugdalt ki a jégből, és egy nyilat sarkazott bele arra felé mutatva, ahonnan jött. Majd elindult a nyíltól kábé tíz foknyira, ment harminc yardot, és nem találta meg a bambuszpálcát. Visszafelé jövet távolabb került a hókupactól, és higgadtságot kellett magára erőltetnie, mert ha azt is elveszíti, minden tájékozódási pontja oda oda van. Majd újabb tíz fokot fordult és még egyszer megismételte a sétát, felkészülve, hogy sokszor meg kell még tennie az elveszett útjelző és a kis hókupac közötti utat, de valami azt mondta neki, egy megérzés, hogy ne harminc yardot menjen, hanem menjen tovább.
