Igen.
Így sokkal jobb.
Rettenetesen sok ideje nem írtam már összefüggően ide, és most nagyon jól esik az írás! Bár az ujjaim még sután ugrálnak a billentyűkön, a képzeletem beindulni látszik. Újra.
Újra visszatérek az alapgondolatomhoz, az ezer szavas bejegyzésekhez, amiket ezer bejegyzésen át fogok ide írni.
A "maximális szigor" póz jótékony hatással van a nyakamra, olyan...fura. Szokatlan. Egyrészt feszültséget kelt, de egyben megtart, stabilan.
Aphex Twint hallgatok épp.
Na. Ezen felbuzdulva abba is hagyom egy időre az írást, hogy tegyek egy kört a lakásban.
2017.10.29 18:33
*********************
19:00
Pár szilva, egy alma, és függönyvarrás-nézés után újra itt. A digilife-n ment egy francia film a rettegett 93-as körzetről (A 93-as megye sötét titkai Violences Urbaines Chroniques Du 93). A drogelosztóhelyek a panelházak felső emeletén működnek, el van torlaszolva a lépcsőház, hogy ne tudjanak felmenni a rendőrök, egyszer kigyulladt egy lakás, nem ment a lift, és öt ember bennégett a dílerek torlaszai miatt. Az utcán mindenhol őrszemek figyelik, hogy jönnek-e rendőrök...franciaország. Razziák, előállítások, a kishalak lecsukása, míg maga a rendszer gyors és jó pénzkereseti lehetőséget kínál ott, ahol nagyon nincs kilátás a jó munkára. Nincs jó példa, semmi, csak a lehúzó fekete, vagy más etnikai közösség, és a félelem, hogy pokollá teszik az életed, ha szólni mersz a rendőröknek. Lényegében nincs kiút.
Vagy talán mégis van egy.
A szeretet útja.
De hogy lehet szeretni azt, aki a társadalom ürüléke, a saját közösségének megrontója, akiből csak úgy árad az ártani akarás? Ez idáig igaz lehetne pár politikusra is. Viszont a szeretet nem ismer határokat. Még az ilyen patkányokat is lehet szeretni, sőt igazából csak szeretni lehet őket, mivel ha gyűlölnék őket, akkor a gyűlölet csak visszaszállna arra, aki gyűlöl.
És mit ér az egész, ha ők nem érzik át a szeretetnek az erejét, ha ők nem szeretnek viszont?
Itt jön a nagy fordulat, kit is szeressenek? Talán az őket előállító rendőröket? Azokat a szomszédokat, akiknek szarnak a fejükre, ha ki akarnak menekülni az égő otthonaikból? Vagy talán szeressék azokat a drogfüggőket, akik őáltaluk teszik tönkre az életüket?
Ó, nem. Sokkal nagyobb dolgot kell megtanulniuk szeretni.
Sokkal de sokkal nagyobb dolgot.
Rá kell kényszeríteni őket, hogy szeressék az Istent.
Akár az életük árán is.
És itt jönne be az orwelli Szeretet Minisztérium a képbe.
Vagy inkább a gyóntatófülke Lucas THX1138-ából:
Mennyire jó lenne erről úgy írnom, hogy nem csak disztrópikus, sötét hangvételű köntösbe tudnám bújtatni a Szeretetet, hogy ne legyen egy tirannikus világ szülötte, és mégis megmaradjon az ereje.
Igen.
Az ereje.
Először mindenképp fájdalmas lenne a régi világtól való elszakadás. A bandák, a drog, a mindennapi harcok. Egyenként kiszakítani az egyéneket, akik részt vennének valami észak korea szintű agymosótábor-foglalkoztatáson, hogy utána visszatérjenek a mocsokba, és újból azt csinálnák, amit a többiek a környezetükben...nem, ez nem jó.
Ha meg az életükbe kerülne az Isten szeretetére való rákényszerítés, akkor sok halottal, és még több hátrahagyott sebbel kéne számolni, ez utóbbiakkal a rokonok, barátok körében, akik emiatt még jobban meggyűlölnék a rendszert.
Nehéz ügy ez, még átgondolás szintjén is.
Számomra.
