Zenére írni jó. Elmaradnak azok a hosszúra nyúlt pillanatok, percekké sűrűsödött sok apró másodperc, amik megelőzik minden egyes írásom elkezdését. Legalábbis én idáig ezt tapasztaltam. Írni akarok, és nem jön, mintha valami nehéz tehervonatot akarnék megmozdítani, a vagonok hosszú sorban állnak a mozdony mögött, ami alapjáraton próbálja csak megmozdítani őket, sikertelenül.
Egy olyan számot szerettem volna találni, ami egy olyan emléket hívott volna elő egy olyan számról, ami olyan érzéseket váltott volna ki belőlem, amik harmonizáltak volna az első ötletemmel, miszerint a szám címének valami ilyennek kellene lennie: Back To The Basics.
Persze nem találtam meg a számot...vagy mégis? De Bono könyveit kezdem el olvasni, a laterális/egymás melletti gondolkodás kitalálóját. Lehet hogy csak egy random szó kellett, hogy rátaláljak az Alan Parson's project-re?
Az az érdekes ebben a gépelésben, hogy sokkal gyorsabban megy, ha elfelejtem, hogy nem tudok vakon gépelni. Akkor már nem feszülök rá. Így is nézem a billentyűket, de már nem izgulok azon, hogy merre vannak a betűk. Ami visszatart, az általában az szokott lenni, hogy nem megy olyan gyorsan a fejemben lévő szöveg, mint amilyen gyorsan gépelek. Előbb kell kitalálnom a szavakat, a mondatokat, nem az ujjaimtól várni, hogy majd maguktól leírják azt, amire gondolok.
Hát, nem jut eszembe még semmi történet. Persze tudom, hogy van egy történet. Hogy van egy tojásba bújt lány egy kanapén. De még nem látom magam előtt a folytatást. Körbe kell táncolnom mindenféle banális témákat, mielőtt a lényegeshez hozzá tudnék kezdeni.
Be kell indítani a mozdonyt. A Balaton északi felén még nincs villany felsővezeték, csak dízelvonatok járják a síneket. A távolban nagy, fekete füst, dugattyúk hörgése, indulás!
Igazán bölcs döntés volt tőlem, hogy az Alan Parsons albumaimat letöröltem a gépemről. Idegesít? Nem. Akkor meg, mi volt a bölcsesség? Meg kéne ezt indokolnom? A zene valahonnan a háttérből szól, egy út menti vendéglőben, elnyomva a vendégek beszédjétől. Ott ülök az egyik asztalnál, épp hideg sört iszom, előttem az egyszerűség kedvéért sült krumplis rántotthús uborkával és kecsappal. Dél felé jár az idő, a szabadságomat töltöm, kinn meleg van, a vendéglőben plafonról lógó ventillátorok keverik tovább az egyetlen légkondi hidegét, ami az ajtó fölött küszködik a feladatával. Talán lehetne a vendéglő nyolc asztalos, és hat asztalnál ülnek, engem is beleszámítva. Egy kisbuszt láttam a pakolóban, biztos azzal jöttek a kirándulók. A késemmel vágok a rántotthúsból, felszúrok pár krumplit, belemártom a művem végét a kecsapos tálkába, és falatozok. Az ablakon át álomszerű köd üli meg az elképzelt helyszínt, csak a kisbusz oldala látszik a tejfehér katyvaszban. Nem jön be új vendég. A népes csapat is megkapta már az ebédjét, az ő általuk keltett alapzajon átszűrődik néhány vernyogás a zenéből. A pultos lány a szakáccsal beszélget, aki szintén fehér ködbe burkolózik. A figyelmem bejárta terület egyre csökken. Lassan kezdenek eltűnni a többi asztalok, az arctalan vendégek elhalkulnak, a pultos lány felém fordul, és leesnek a ruhadarabjai-mert a teste semmivé lett. A köd körbevesz, és egyre hangosabb az Alan Parsons madridi koncertjéről készült felvétel. Felemelem a villámra tűzött uborkát, de már nincs a kezemben villa.
Most pedig kimegyek a konyhába, és megvacsorázom-rántotthúsból! (18:47-van most, a zene leáll)
-------
(20:40)
Kicsit hosszúra nyúlt ez a vacsora, mentségemre legyen szólva, hogy volt benne egy teknősakvárium-pucolás, és egy netbankos csekkfeladás is, meg persze vicces videók böngészése...
Újra kell lendület. Észrevette valaki, de hát persze...hogy a safeguard szappanok eltűntek?
Sok apróság. Sok apró, jellegtelen-vagyis inkább mellékes dolgocska. A Libri-ben sorakozó rengeteg ezoterikus könyv. Pszichológia címszó alatt blődségrakás: könyvbe rendezve egy álmatlanságból kigyógyult színésznő tollából. Tollából...ki használ manapság tollat?
Oké.
Rendben.
Akkor ez egy ujjgyakorlat, mi?
Hát legyen.
Legyen a nagy francokat.
Tojás. Bezárkózás. Visszafelé haladás. Mert mi van a tojásban? Védelem, ami egyre szűkösebb, ahogy növekszik a belsejében a fióka. De ez egy felnőttként újra maga köré növesztett héj. A fáraók szarkofágja, az ember alakú. A fáraók halottak. Nem pontos analógia, de megtartom. Rákpáncél? A bőr gyenge, menedéket keres ameddig nem keményedik meg az új páncél. Tud lélegezni, mozogni addig is. Nem pontos, de megtartom. Űrhajó mentőkapszula? Az élet fenntartása hibernációban, amíg nem találják meg a mentőalakulatok. Segítségre vár, modern kori csipkerózsika, egyedül nem tud felébredni. Ez jó.
.....hangok, hangok,.....hangok.....valami távoli helyről.....távoli helyről jövő hangok.....szürke derengés....már nincs vaksötét...mikor változott meg, és lett szürke....a kezem keménybe ütközik....körbevesz valami, mi?.....ki vagyok, álmodok?......minden olyan selymesen lassú, folyadékban lebegek...árnyék halad el kinn, megkopogtatom a keményet...a hangok hangosabbak lettek, visszakopognak.....valami rést ütött a keményen, éles fény és hideg áramlik felém, a testem nehézzé vált, már nem lebegek.....minden homályos, a fény erős és hunyorgok tőle......valaki megragad a hónom alatt, és kiemel egy puhább felületre, fázom....betakar valami meleggel....száraz érzés tölti meg a belsőmet, amikor lélegzetet veszek, az üvöltéstől elájulok.
-Szerencséje van, hogy pont erre jártunk. Ki tudja, mennyi ideig sodródott volna tovább, mire legközelebb az útjába kerül egy hajó. mondta a mogorva vonásokkal megáldott Sanders ezredes.
-Az állapota stabil, ezredes úr. Emberi lénynek tűnik, bár valószínű, hogy egy párhuzamos univerzumból származik. szólalt meg Dr. Rambo, a nyurga hajóorvos.
-Szeretném, ha mihamarább kikérdezné, amint az állapota ezt megengedi. Végeztem. és gyors léptekkel besétált a falba, ami gélszerűen beszippantotta az ezredest.
A gyengélkedőben, mint valami elbaszott star-trek filmben, erőtér mögött ébredezik a mentőkapszula-tojásból megmentett-megszületett emberi lény-lány. Oldalra néz, és meglátja a Sylvester Stallone arcvonásait viselő, anorexiásan sovány alakot, Dr. Rambo-t, amint az ágya mellett ül, és egy műszerszerűséget tart feléje.
-Üdvözlöm a Songoten anyacirkáló fedélzetén, Dr. Rambo a nevem. Megmentettük a mentőkabinjából. Érti amit mondok?
A lány bólintott. Az orvos hangja folytatta:
-Megfigyelés alatt kell tartanom magát a hajó biztonsága érdekében. Az állapota stabil, még pihennie kell. Ha bármire szüksége lenne, csak gondoljon rám, és ugyanígy fogja hallani a hangomat. Ételt azon az asztalon talál. Most távozom.
Elrakta a műszerét, és beszippantotta az egyik oldalfal.
A lány egy ideig még nézte a sárgásfehér amorf-dudoros plafont, majd felkelt az ágyából. Bárcsak lenne valahol egy tükör! A kezeit nézte, teljesen átlagos kezek, öt-öt ujjal. A hajához ért, de a fejét leborotválták. Lehet jobb is, hogy nincs itt tükör...gondolta.
Az étel íztelen rántott leves volt tükörtojásos parajfőzelékkel, igazi menzakaja.
Az erőtér, ami az ágyát és az asztalt magába foglaló sarkot egy rögtönzött cellává alakította át, folyamatosan zümmögött. Nem akart hozzáérni. Most csak várakozik.
Hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtett pár dolgot.
Azt, hogy hogyan került a mentőkabinba.
Hogy hol volt a bekerülése előtt.
És a nevét...a saját nevét is elfelejtette.
