Ezen gondolkodik Tóbiás, két tenyerébe temetve homlokát. Előtte a hatalmas Gép áll, és szó szerint áll, meg se mozdul.
Jól le van csavarozva a földbe.
Tóbiás nem is aggódik amiatt, hogy esetleg felborulna, és agyonnyomná őt a hatalmas acélmonstrum.
Az a baj, hogy már hónapok, vagy talán évek óta nem működött rendesen, és az utolsó hetekben már szinte alig lehetett látni a mozgását, olyannyira lassú volt
És ma teljesen megállt.
Ha nem erről a Gépről lenne szó, hanem egy másod, vagy harmadrendű gépről, akkor nem is lenne akkora a baj.
Csakhogy ez irányítja a többit is.
Tóbiás ennek a gépnek a gazdája, ő tartja karban, de amit tud, azt az elődjétől tudja, aki szintén az őt megelőző munkástól tanulta el, és így tovább, hosszú sorokban.
Ő egy profi karbantartó.
Mozgásban tartja a gépet, olajozza, kicserél rajta ezt-azt.
És még soha nem történt olyan, hogy a Gép megállt volna.
Valami kis mozgás mindig volt, elég apró ahhoz, hogy az áttételeken keresztül megmozdítsa a többi részfeladatot ellátó gépet, és a Szerkezet újból működjön.
És nincs senki, aki az egész Gépet ismerné, senki sem tudja, mit kell ilyenkor tenni.
Elképzelhetetlen volt idáig még csak gondolni is arra, hogy a Szerkezet leáll, hogy a Gépezet nem mozdítja meg a többi gépet.
Eretnekség.
És most valóra vált.
