Nem akartam, hogy ez a szombat is ugyanúgy múljon el, mint a többi tévénézős-netezős szombat. Ezért fél hétkor megnéztem a maesteszinhaz.hu oldalon, hogy mit is adnak. A háry-estre az operában kilőve, dumaszínházas széttáruló combokra meg egyedül nincs sok értelme röhögni menni, így maradt egy igen sötétnek ígérkező darab.
Maladype színház, egy első emeleti lakás nagyszobájában a mikszáth tér 2-ben.
Négy bárszék, kottatartók, kis lámpák, pianinó.
Húsz fős közönség.
A darab sötétben indult, levettem hát vastag kabátom.
Majd összefüggéstelen hírek, egy gyerek születik az éjben de nem vallási célzattal, mondják.
Három nő és egy férfi, vagy ha úgy veszem két narrátornő, és a pár, plusz a zongorista lány, aki néha szférák zenéjeként funkcionál.
Négy füzet, lapozgatják a szövegkönyvet.
Egy mondatot néha négyen mondanak végig.
A férj sokat cigizik, a feleség szeret inni, mert elvont és elfojtott művésziesség lapul benne.
A központi elem a síró baba.
Lehunyt szemmel hallgatom a darabot.
Nem sivár.
Sok kép, az érzékeim moziznak behunyt szemem előtt.
Megelevenedik a sivár, albérleti szoba. Az oroszlános mese, a barna játékmackó, aki szomorú szemével egész középkínából jött.
A baba egy szülői besokallás után már kérdez is.
Olyan az egész darab, mint egy hosszú vers, párbeszédekkel.
A vége felé már mintha angolul speakingelnének.
Örültem, hogy eljöttem.
Mármint otthonról.
Jó darab volt.
