(mindig is olyan voltam, akinek nem számított a bedőlt dolgok dícsérete.
nem tudom pontosan, hogy ennek mi a jelentése, de ez a hiánya, amikor más kiosztású billentyűzetet használok.
akinek nem inge, ne vegye magára
ürességet érzek, teljes ürességet.
ürességet.
érzek teljes ürességet?
lehet.
bár mit értünk azon, hogy miért beszélek úgy mintha lenne itt bárki is a fehér lapon, az ismeretlen étterem ablakában kiült egy madár énekelni.
miről énekel?)
2023.08.07 00:15
Hol is kezdjem. Hogy kerültem ide?
2022 Július 27-30, Berlin, a 9. nemzetközi doromb találkozó. Hogy lehetne gyorsan feleleveníteni a múltat; hogy miért voltam ott Fett barátommal együtt az Ilzihur nevű formációnkkal fellépni, mert mi tetszett meg Szilágyi Áronnak a covid idején felvetett kihívására beküldött videórészletemben hogy felvetette a kérdést hogy lenne-e kedvem résztvevőként szerepelni a fesztiválon, de kb ennyi történt ÉS ott álltam asszem az ebédlő felé vezető folyosón az Ufa Fabrik területén, és nem tudtam levenni a tekintetemet a falon lévő plakátról.
Egy sok karú istennőt ábrázolt (de lehet hogy nem volt istennő, mindenesetre én egy sokkarú, háromarcú nőt istennőnek fogok hívni akármi is legyen) akinek igen, három arca volt, és az oldalsó két arcával dorombokba fújta a levegőt. Alatta egy szigeten zenéltek, táncoltak, lazultak az emberek. És volt ott egy lány, kutyával az oldalán, a plakát bal alsó sarkában, arccal a tenger felé a távolba meredve. Mi az isten ez a plakát? Mi ez a rendezvény, ancient trance fesztivál Tauchában?
Be volt akkor már dagadva a térdem, mert részegen beestem a vonat és a peron közé, amikor Münchenben állt a vonatunk éjjel, a csatlakozást várva. De lehet nem München volt. Mindegy is. Úgysem tudtam volna elmenni. Szép plakát, de semi több.
Majd aztán mégis csak ez lett a facebook hátterem. És elhatároztam, hogy írok nekik, és elszegődöm önkéntesnek.
Egy szó mint száz, megvettem nagy sokára a vonatjegyet Lipcsébe, és útnak indultam.
Nagyon fáradt vagyok, reggel folytatom. (2023.08.07 00:43)
2023.08.07 07:56
Azon gondolkodom hogy lehet át kéne írni az előző bekezdést, bár tudom hogy nem fogom. Meg fogom hagyni ilyennek, ilyen keszekusza, belebelekapós kóválygónak. Igazából nem nagyon izgat, mennyire találná bárki is informatívnak azt amit itt leírok, mert nem is ez a célom. Szeretném megörökíteni írásban is azt, amit tapasztalok, és ennek van egyfajta írásmódja, amin ha változtatok, akkor döcögőssé válik az egész, és hamar beleunok az egészbe.
Szóval akkor hogy is volt ez? Talán kezdeném a legelejéről. Egy kis korképet adva a jelenlegi helyzetemről jövőbeli önmagamnak, csak hogy tudja hová tegye az emlékeimben.
8:19
Na jó. Akkor most már tényleg.
Egy építkezésen dolgozom, irodaház építés. Tűzjelző és riasztórendszer kiépítés a feladat. Ez a fékgyártó német cég, közel a kelenföldihez. A körülmények sokszor porosak, a kurva kőzetgyapottól nem kapok néha levegőt, de összességében oda van figyelve (már) a rendre, és a tervek is lassan kezdenek összeállni (kivéve amikor eszükbe jut hogy mégis arrébb kell tenni az elektromos tálcát és az odáig lerögzített kábelek újra a levegőben lógnak). Az emberek nagyon udvariasak, valahogy mindenki tudja a dolgát. Dél körül szigorúan megáll minden munka, az ebéd szent és ez gy van jól. Összességében egy vállalható munkakörnyezet.
Kit akarok becsapni? Vállalható munkakörnyezet? Olyan kemény fikák képződnek a belélegzett betonpor és a kőzetgyapot hatására az orromban, hogy felsértik a bőröm. Na jó, ennyi elég.
Már nagyon vártam hogy eljöhessek ide. Bár az utazást megelőzően azért felgyülemlett bennem a szokásos félsz az újtól. Konkrétan az ismeretlentől való tartás okozott kellemetlenebb álmokat. Valamelyik álomban egy múmiát ástam ki egy homokozóból, ami amúgy anyai nagyanyám volt, de ez most mellékes.
Háromszori átszállással jutottam el egy ledolgozott pénteki nap végén kezdődő vonatút során másnap reggelre Lipcsébe. Hajnalban még várni kellett egy csatlakozásra Münchenben, a pályaudvaron szemtanúja voltam ahogy egy lépcsőn ülő, teljesen kiütött állapotú fiatalembert felhúznak a rendőrök, de kb két karral rendelkező sózsák volt. Nem vitték messzire, mert az állomás rendőrsége a lépcső mellet volt. Egy kis idő után jött egy fickó magas nyomású mosóval, és lemosta amit maga alatt hagyott a srác, majd egy ablaktörlőhöz hasonló partvissal eltolta a nedvességet az útról. Távolabb láttam egy kerekesszékes idősebb embert, aki valamit magyarázott valakinek, de nem sokáig, mert rögtön bólintott és intett is hogy megértette. Majd ezt még párszor elismételte, a vonatindulás kijelzőjét nézve és intve-bólintva nyugtázta azt amit mondott neki valaki az üres peronról. Mikroalvásokkal teletűzdelt vonatút következett Lipcséig. Leszállás után elkezdtem kutatni merre lehet az S4-es hév. Az állomás hatalmas, nagy vonalakban hajaz a central stationra new yorkban. Az alsó szinten egymás hátának körbeálló rohamrendőröket láttam, öt-hat fő, körben figyeltek. Fent pedig az állomás területén, elszórtan, de csoportokban. Majd befutott egy szerelvény trombitáló szurkolókkal, őtőlük biztosították a terepet. A hév a vonat alatt futott, egy rövidlátó nővel együtt kerestük a céljainkat a lenti térképnél, ő nem látta a kijelzőt én meg nem tudtam a két vágány közül melyik megy Tauchába, de hamar rájöttünk. Lehet már kínos volt neki a szitu, mert kétszer is megköszönte a segítséget, mindenki ment a maga dolgára. A vonaljegy 4.20 euro, amit pont a végállomáson nézett meg a kalauznő, a belvárostól Taucháig kb negyed óra volt az út.
A fesztivál területe egy tavacska és egy iskola közti zöld területen fekszik, megszakítva egy termálfürdővel. A hév állomástól negyed óra séta, nyugodt környék(legalábbis szombaton).
Hogy is volt...
Alig két nap telt el, mégse jönnek az emlékek.
Ja, igen.
Elsétáltam először a helper office-hoz, ami Steve's biergarten helye mellett van, természetesen üres volt, mert csak napokkal később lesz nyitva, amikor elkezdődik a fesztivál. Majd vettem egy péksütit és kávét, vissza a térre és épp fel akartam hívni az IT-s kollégát amikor rámírt telegram-on az iroda helyét megjelölve. Kis sétával eljutottam az iskolába, ahol a főhadiszállás van. Innen az emeleti tornateremből kialakított irodában szabad rálátás nyílik a lent elterülő autóparkolóra és a készülődő fesztiválhelyszín építőkre. A munkatársak kedvesek, csak nehezen beszélek angolul, ami remélem oldódni fog.
Igazából még nem is jártam Tauchában, meg is nézem mi látnivaló van itt. 11:16
21:49
Nem jutottam ki a városba, antennákat szereltünk a mai nap. A strand internetét vittük ki a tetőn lévő antennához, amit egy fára kötöztem, és a párját egy távolabbi fára. Onnan még egy pár antenna viszi majd tovább a jelet egy jegy ellenőrző pontra, ahonnan már nem megy tovább. Az eső szakaszosan áztatott el minket fél órás szünetekkel, amikor is erősen tűzött a nap, és tiszta piros lett az arcom. Egy másik irányba pedig ugyanezt a strandos internetet juttattuk el egy bambuszbár elnevezésű helyre. Utána finom kókuszos lencse dál volt rizzsel, de lehetett benne valami fura, mert a délutáni sétámat meg kellett szakítanom egy vilanypásztoros kerítés melletti guggolással. Holnap tovább fogom folytatni a sétát, mert délután 2-ig nem lesz semmi. Eléggé jól áll már majdnem minden, több száz segítő építi teljesen önkéntesen ezt a hihetetlen helyet.
Azt akartam volna, hogy időrendben végigmegyek a két nap történésein, de itt a mai nap is, és csak gyűlik és gyűlik a sok történés, így szerencsére nem lineárisan fogok menni az emlékek között, hanem úgy ahogy szeretem: csapongva de a fontos dolgokat nem kihagyva.
2023.08.08 07:35
A tegnapi nap nagyon fárasztó volt, így újból beájulva feküdtem le a lépcső alatti fekhelyemre. Sajos vagy lehet hogy íg kellett kell lennie nem tudom, de kimaradt az előre megígért esti beszélgetés Gappal.
17:28
Itt ülök az egyik backstage-ban, körülöttem láncfűrészek zaja, építenek mindenfélét. A mai nap ellátogattam Lipcsébe, megnéztem az ellenállók templomát és Bach templomát is, később lehet meg is nevezem őket amikor majd felkerülek a képek. A stazi múzeum nagyon lehanoló, ijesztő, őt abból a szempontból egenesen rémisző volt, hogy belegondoltam magam a régi világba, és rá kellett jöjek, hogy engem megtörhettek volna. Ne lettm VOLA nagy elleálló, gazat akrtam VOLNA adni a rendszernek, amit védenem kell...mert Stockholm szindrómába esnék, é elhinném hogy azért bátanak, mert igazuk van.
Félelmetes.
Ott járnék azokon a folyosókon, megfélemlítve, sakkban tartva a szeretteimmel, rámolvasva a bűneimet, amik kb csak olyan dolgok lettek volna hogy szeretek sokat eyedül sétálni, kis helyiségekben összegyűlni a barátaimal ésmegvitatni azt egymás között, hogy hogyan borítsuk k ezt bűzölgő szarral teli hordót, amit NDK-nak neveznek!
A városban derült ki hogynem lehet tovább héderelni az irodában, ezért vettem egy sátrat. Megkérdeztem Sandrótól hogy milyen bltokban ajánlja az olcsó strakat, kiderült hogy van decathlon a belváros váci utca szerű részén. yorsan be is mentem, a lgolcsóbb sátor 50 euró volt, ilyen kör alakú stran vag fesztiválsátor. Mondtam magamban ez nem lesz jó, hogy fogom ezt hazavinn, em lehet sehogy a hátizsákra kötni. Majd láttam van 35 euróért is, de az meg nem vol neki raktáron. A másik két áruház közül végül a Tauchához közelebbit választottam, és nagy meglepetésemre volt az említett aátorból, pedig online úgy nézett ki hogy nincs belől. VIsszafelé is pont ól jött ki a épés, mert Max fel tudott venni autóval. A hátsó ülésen utazott a fia, amúgy szerintem Max a harmincas évei elején járhat, a reptéren odlgozik az ottani IT rendszerrel már 5. éve, és nagyon oda kel figyelni a megbízhatóságra.
23:10
Szégyenérzet. A feleslegesség érzése. Beültem a sátorba ahol az építők gyűlnek össze meghallgatni az esti megbeszélést. Minden németül, senki sem tolmácsol, de talán csak ketten lehetünk olyanok, akik nem értik a nyelvet. Végigültem, végigálltam, zenéltem is egy kicsit félszegen a pásztorfurulyámon még az egész előtt, sétáltam kicsit a táborban ahol valamiért megjelent egy rendőr de nem tudtam meg miért, mert nem is kérdeztem. Majd a beszéd végén beálltam a sorba, jól az elején. Nagyon finom kaják voltak, legalábbis az illatuk ilyen volt. Még előtte, a sátorban mellettem állt a szakács egy paplanba takarózva, és elsorolta nagy boldogan hogy mi lesz a vacsora. A sorban állva megkérdezte tőlem az egyik szervezőnő hogy kaptam e valami akármit, talán az rfid-s karperecre gondolt, amiben benne van pár ingyen ital. Mutattam neki az igazolványom. Csodálkozott is hogy az orga csoportban vagyok, nekem nem kell akkor ilyen karszalag...nade nekünk már volt cateringünk? Azt mondtam igen, de én kimaradtam. Rögtön hazudtam. Nem tudtam megállítani. TUdtam mit fog kérdezni, és nem az jött, hogy Max is evett itt pár napja, nem, hanem az hogy megsajnáljon. Hogy nekem kimaradt a saját vacsorám. Ami nem is volt igaz. És hozzátettem hogy akkor csak levest eszek. Mintha le akartam volna leplezni magam. Hihetetlen. Miért vált át a tudatom ilyen ingyenélő módba? Ezek az emberek egész nap faragnak, festenek, kinn vannak, és nem tartozom közéjük. Egy másik csoport, egy csoporton felül álló csoport tagja vagyok. egy tirphanesi, egy avaloni, egy olyan ember, aki nem keveredhet a földi jókkal, mert kiúűzetett a paradicsomból, vagy soha nem lépett oda be...úristen, mekkora faszságokat írok. Elindítom a feltöltést, felkapok egy alkoholmentes italt és visszanézek...visszanézzek hogy zenélnek-e, doromboznak-e? vagy ha van maradék. Azt megeszem.
2023.08.09 22:17
A tegnapi nap margójára: visszanéztem, és még mindenkievett. Teljesen olyan volt a helyzet, vagyis az én szubjektív időm, mintha eltelt volna egy rakás idő, és már mindenki elment volna aludni. De ezzel szemben simán még folyt a vacsi. Mondjuk ez érthető, mert ők napestig dolgoznak, kilenckor még világos van, így tíz körül esznek.
Rákaptam a kosárlabda dobálásra ebéd után.
Annyira fáradt vagyok, hogy már írni sincs erőm.
A mai nap befejeztük a bár és a vásáros utca netjének beállítását. Nagyon de nagyon fárasztó volt. A leginkább az idegesített, hogy megint elkapott az az érzés, hogy ezek az emberek itt olyan nugodtan beszélgetnek egymással németül, amiből én teljesen kimaradok, és egyedül vagyok, mindig egyedül, de szerencsére ezt a baromságot megállította valami. Hordok magammal egy jegyzetfüzetet hogy ezeket a pillanatokat le tudjam jegyezni. Délelőtt tíz körül járt az idő. Mezitláb végigsétáltam a kis tó körüli fesztiválhelyszíneket, és megálltam a fő szimpaddal átellenes oldalnon.
AZ ég kék, a fű zöld.
Ezek megakasztották a gondolataimat.
Nagy a sürgés forgás, mert holnap kezdődik a fesztivál.
Max 23 évesen lett apa, most 34, kértem tőle egy cigit mert a hülye görög flottás t-com kikapcsolta a telefonom.
Na mára ennyi elég is.
