,imdem olyan nehéz
2024. február 29., csütörtök
2024. február 28., szerda
2024. február 26., hétfő
2024. február 25., vasárnap
2024/366/57
Lét nap megint kimaradt
Lét nap? Két nap.
Néztem Gangát, és a pillanat újra mozgásba lendült. A fatuskók helyét átvették az emberek. Mit keresek itt?
2024. február 22., csütörtök
2024/366/54 1000tea
"Menj hát a hegyekbe
igyál egy kis teát
s békén várj
míg útrakélsz a szêllel"
-Ez az írás volt az 1000tea teázó falán is még a 2000-es években. Hogy került hozzád?
Ganga csak elmosolyodott és kortyolt egyet
az "Együttézrő szeretet vas istennője" teából.
2024. február 21., szerda
2024. február 19., hétfő
2024. február 18., vasárnap
2024/365/49 a kérdés n.o.2
Őrjítően meleg volt a nap. Néztük egymást. Ganga tekintete találkozott az én tekintetemmel, és elkezdett megszűnni a világ. Közelebb mentem hozzá, és arrébb tettem pár fatuskót hogy le tudjak ülni. Persze nem szűnt meg a világ, semmi ilyesmi nem történt meg hosszan, csupán pár pillanatig. Ott ültem a nagy párnán ülő öregasszony előtt, és azt kérdeztem:
-Ganga, mondd már meg kérlek hogy mi a fasz ez az egész?
2024. február 16., péntek
2024/365/46 kihagyott nap
lehet visszaállok, sőt biztos, hogy nem dátumokat írok, hanem olyanokat mint év elején
na vissza is álltam.
így jobb. amikor dátumokat írok, az napló. amikor számolok, akkor történeteket.
2024. február 14., szerda
2024/02/14 a kérdés
-Látom te nem vagy olyan, mint ezek itt. szólt hozzám Ganga, persze nem magyarul hanem a megszokott franciás angoljával.
Körbepillantottam a csendéleten, a párnákon és plédeken ülő fatuskókon.
-Én is ilyen tuskó voltam.
-Miért jöttél vissza, ide?
-Van valami amit meg szeretnék kérdezni tőled Ganga.
2024. február 13., kedd
2024/02/13 Fahasábok
A medence körül fahasábok üldögéltek. Érdekes volt ez a kép, mivel előbb még, a konyhaablakból kinézve valódi embereket láttam. A fahasábok bután feküdtek a napsütésben, alattuk párna volt, vagy pléd. Voltak vagy húszan. Odanéztem saját magam csoportja felé, hát ott is ugyanaz a látvány fogadott. A másik énem egy szenes fahasáb volt, Mahatma egy nyárfa-fehér hasáb, az Én pedig egy göcsörtös gyökér. A többi vendég is mind hasonló volt. Majd hirtelen kinyílt az ajtó, és Ganga jött ki, leült a nagy párnára és körbejáratta a hasábokon a tekintetét, mosolyogva, majd megállapodott rajtam a nagy, igéző, kék szeme.
2024. február 12., hétfő
2024/02/12 Tea
Amikor visszatértem a kis portugáliai házhoz és a vendégekhez, azon gondolkodtam vajon mi történt itt, ami miatt ez az emlék ennyire fontos lenne. De először is: csináltam magamnak egy teát. Vagy az már megtörtént? Nem tudom mi után mi következik már. Légneműnek érzem itt magam, mintha sosem lettem volna itt. Kinézek a konyha ablakon, és saját magamat látom Mahatma mellett ülni a kertben, figyelve a színdarabot, míg a sötét énem ott van a barátnőm másik oldalán, és csak lassan lobog, mint amikor a gumiabroncs ég, fekete nyálkás lánggal. Felforr a víz, beleöntöm a pohár alján várakozó teafilterre és leülök az egyik székre. Telik az idő, valahonnan egy óra kattogását hallom. Majd felállok, öntök egy kis tejet a teába, és kimegyek a kerti medencéhez én is.
2024. február 11., vasárnap
2024/02/11 semmi kedv
Abban lettem mostanában teljesen biztos, hogy ha nem csinálom amit szeretnék, mert helyette nem a semmit, hanem A semmit csinálom, szóval hogy akkor a semmi fog megtörténni.
Vagyis semmi sem fog történni.
Nem akarok írni. Inkább olvasnék. Vagy magammal víve a laptopomat, úgyírnék.
2024. február 10., szombat
2024/02/10 egy perc
Hihetetlen hogy egyre kevesebb idő jut egy bejegyzésre, már 23:58 van, összesen ennyi időm maradt éjfélig az egész napból...hihetetlen! De ennyi ez a bejegyzés és kész. Már posztolom is. De valahogy hosszabbak ezek a percek. Érdekes.
2024. február 9., péntek
2024. február 7., szerda
2024/02/07 Twitter
Sima helyzetjelentés: annyira izomlázas a derekam, hogy levegőt is nehezen veszek.
Ez már majdnem olyan, mint egy ősi twitter bejegyzés.
2024. február 6., kedd
2024/02/06 Körtánc
Emlékek, emlékek, mindenhol csak emlékek.
Az emlékek kontrollálatlan, masszív adatfolyama mint ősár cunami, úgy tornyosult és törtetett felém, a biztonságos távolság megnyugtató érzetét rég maga mögött hagyva. Az áradat elől nem lehetett elmenekülnöm, semerre sem voltak fák, se hegyek, csupán Én és egy Sziget a nagy kék óceán közepén. Karba tett kézzel vártam, hogy a megemelkedett horizont lecsapjon rám és elsöpörjön, de ennek pont az ellenkezője történt. Az emlékek zöldes-haragos színű vízfala hangtalanul, szinte kellemesen körbevett egy pillanat alatt. Búgó hangok, elfojtott beszéd, ütemes dobolás hallatszott. Annyira megnyugtató volt, hogy rögtön éreztem, ez csak az anyaméh lehet. Minden fény tompán szűrődött csak be. Úgy éreztem, itt örökre itt maradtam volna.. Majd az események begyorsultak, és iszonyú fájdalommal megszülettem, üvöltöttem mint akit kiűztek a Paradicsomból, és a nyugodt világom pillanatok alatt tele lett sivalkodó, karattyoló emberekkel, és minden egyre gyorsabban történt, mintha százszoros sebességgel játszanák le életem filmjét, majd ez a szám csak egyre nőtt, minden gondolat és történés előjött, és egy ördögi körtáncba kezdtek a fejem körül, aminek sosem akart vége szakadni.
2024. február 5., hétfő
2024. február 4., vasárnap
2024/02/04 Szegény Párák
Érdekes hogy egy nap alatt mennyire meg tud változni a hozzáállásom egy fogalomhoz. Most konkrétan a "Most"-ra gondolok. Hogy lenne szubjektív a most? Hogy szubjektív lenne a most...? Attól függetlenül, hogy személy szerint hová teszem az időben az én szubjektív mostomat, létezik egy objektív valóság. És ezt az objektív valóságot én csupán az érzékszerveimen keresztül tudom megtapasztalni. Más valóság így nem marad, mint a jelen. Egyszerre rengeteg dolog történik a világban, felfoghatatlanul sok minden. Csupán maga az időjárás is egy milliárdnyi változóval működő folyamat. Most személy szerint egy másik plázában vagyok, név szerint a budapesti Westendben. Hátradőlve figyelem az embereket, a mozgólépcsőn utazókat, a lenn kajálókat, a sok ténfergő tinit és hasonló léhűtőt, akinek nincs jobb dolga egy vasárnap este, mint hogy egy ilyen istenverte helyre jöjjön lófrálni. Családok egy gyerekkel, randik, zárás előtt álló bolti eladók, érthetetlen háttérzene és folyamatos zúgás, ami vagy a mozgólépcsőkből, vagy a légtechnikai berendezések felől hallatszik hangosabban. A sok-sok ember beszéde, amik szintén hozzáadnak a zsongáshoz. Egy ilyen helyen is rengeteg minden történik. Ahány ember, annyi cél, vagy inkább gondolatsziget. Itt sétálgatnak, csinálnak valamit, majd elmennek valahová. És ez történik mióta világ a világ, az emberek megszületnek, majd elkezdenek erre-arra menni és csomó dolgot csinálnak közben -még akkor is, ha unalmasnak tartják az életüket-, végül meghalnak. Mégis, ez a Most, amikor szemlélem azt amit fel tudok fogni a világból, és az, amit az elmém sok apró történet képében hozzáad szinte azonnal ehhez, az nem semmi. Lassan elindulok hogy találkozzak a szerzetes barátommal. Megnézzük a szegény párák-at.
2024. február 3., szombat
2024/02/03 Mozi
Kellemes kerti partinak ígérkezett, kényelmesen újraélni mindazt amit anno tizenvalahány vagy háromszázezer éve történt velem. Ott üldögéltem a barátnőm mellett, és az árnyékom is ott ült. Már épp bejött volna a rögtönzött színpadra Akash vagy nem is ő, beöltözve egy második gópinak hogy egy barátságos környezetet hozzanak létre...a szent asszony, ahogy én hívtam, Ganga, az emlékeim szerint üldögélt valamelyik kényelmes székben...halványulni kezdett a környezet, távol kerültem a barátnőmtől-sosem voltam közel hozzá-, távolodott az enyhe eukaliptuszillat a hőséggel együtt...a valóságom újra szétszakadni látszott. Úgy néz ki, hogy ez már egy teljesen megszokott élménnyé válik számomra. A föld egy piros moziterem-székké változik, a hőséget felváltja a légkondicionált levegő hűvössége, és egy fenti sorban ülök a Mammut 2 egyik termében, a BIDF díjátadóját hallgatom Gappával. Micsoda őrület. Ez is a múlt, ez is már évezredekkel a múltban van, de most mégis annyira életszerűnek tűnik minden. Ahogyan hívják le a rendezőket, adják át a dokumentumfilm díjakat, ahogy lejjebb ott ül Tünde és Gappa, és én itt fenn írom épp ezt egy megörökölt Hp laptopon. Nagyon jó érzés amúgy. Mit akar üzenni nekem ez az emlék, ami jelen pillanatban még a "Jelen" minden jellegzetességét magán viseli? Minden olyan "Most". Tényleg olyan, mintha ez lenne a valóság. De tudom, hogy a dolgok ettől sokkal másabbak. Direkt nem azt mondom hogy bonyolultabbak. Csak ez is már megtörtént. Az "All against odds" rendezőnőjét hallgatom, akinek érzelmekkel teli hangján hallatszik hogy a meghatottsággal küzd. Végül pár semmitmondó mondat után mindenki kap egy-egy percet, hogy elmondhassa a saját semmitmondó semmiségét. Van ezekben a filmekben valami, amitől annyira szomorúak lesznek. Bemutatnak szeleteket abból a világból, amibe nem enged betekintést a fősodorban lévő média. A tömegeknek szóló vattacukor és csokis popcorn filmek világa, a félelemben tartó hírek világa, a sok iszonyat és cuki cicák perverz párosai a hírömlenyben. Ez megy az elfogadott csatornákon. És itt van ez a kicsi fesztivál, vagy még több kis dokumentumfilm fesztivál szerte a világban, agyonhallgatva, támogatások nélkül, pár ember megfeszített munkájának eredményeképpen. A dokumentumfilmeket nem arra találták ki, hogy szórakoztassanak. Az objektívabb, őszintébb hangok nem szépek. Nincs csoki, szirup, vattacukor.
Amúgy meg nem érdekel. Nem nagyon érdekel semmi. Volt egy kis iraki fiú, Lawand, aki a családjával elmenekült az angliai Derby-be, szuper jól megtanulta a jelnyelvet, és ennek hatására nem toloncolták vissza őket Irakba. De persze volt sok tüntetés is a védelmükben. Megható zene, a diákjáért szorító jelnyelvtanár, és a végén happy end. Ha, teszem fel, ez már mind megtörtént, akkor miért nem hagytam itt a Marcibányi téri művközpontban Gappát, és miért nem mentem haza a zajos csevegésektől menekülve, ahogy régebben is szoktam? Mi az, ami visszatartott, visszafordított? Sokszor történt már meg hasonló. Amikor eljöttem valahonnan, és azt hittem hogy ezzel bármit is befolyásolok. Rá kellett jöjjek, bár sok évről van szó ami időbe ez került, hogy nem nagyon érdekel senkit ha valahol nem vagyok ott. Túl fontosnak tartottam mindig is magam. Most jelenleg itt ülök az egyik márványasztalnál, és csak írok, mert nem tudok jobbat. Szerencsére angolul beszélgetnek mellettem, így nem keveredik össze az írás és a mondandó. Az előbb kijött Gapp, és örült neki hogy visszajöttem. Steven Pressfield mondta az Ellenállásról/Resistance, hogy az egy jó iránytű. Amikor erős, és annak hatására mozdul el valamelyik irányba az ember, akkor pont az ellenkező irány lesz a helyes. Végül is, ez most bejött. Nagyon érdekes arról írni, ami épp most történik. A most mindig érdekes. Benn egy két tagú zenekar játszik régi slágereket, fel"rocky"sítva.
Ha arra gondolok, hogy ez az egész már lejátszódott egyszer, az ujjaim megállnak. Mintha nem tudnék tovább írni, mégis írok. Automata üzemmód, súlytalan mondatok. Egyetlen szalmaszálba tudok csak kapaszkodni. Hogy ez már megtörtént. Hiába érzem úgy, hogy ez a Most csak most van, és jelenleg történik a múlt egy elképzelt jövőből megszilárdulva, ezek mind csak képzetek, semmi többek. A most sosem létezett. Sem a múlt, sem a jövő. Viszont így mi marad?
Az egyetlen dolog, ami marad, az a szabadon választott nézőpont.
Bármikor mondhatom, hogy ez a Most. Visszamehetek az időben egy elképzelt jelenbe, vagy a jövőben is lehetek szintén jelen. A nézőpontom mindig a jelenem. Abszolút szubjektív. Ugyanúgy, ahogy a rég megtörtént dolgokat újra tudom élni, ugyanúgy el tudom képzelni a még csak formálódó, nem megtörtént dolgokat, amik egyszer csak megtörténtekké válnak.
Visszamegyek a kis színpadhoz, a medencéhez, a fura érzéshez, ami testet öltve, mint valami fekete árnyék, foglal helyet a barátnőm oldalán. Az árnyék átível rajtam, megint azt érzem hogy mit keresek ott. Hirtelen egy székben ülök, milyen meglepő, és maszkban vagyok. Talán 2021 van, és ez egy körúti lakás. Igen. Kicsit előre szaladtam az időben, a múltban. De nem akarok a másikra emlékezni, a szolnoki dilemmára, a feszültségekre. Ott sírtam egy idegen embernek, akinek fizettem ezért, gyóntam, de nem mondtam ki. A lényeget sosem mondtam ki, az még magam előtt is rejtve maradt.
Így jobban belegondolva...van egyáltalán bármi, amit nem mondtam ki, és fontos lenne? Vagy ez csak egy tartogatott, nagy kamu?
Kimaradt nap 2023.02.02 a 2. nap
Hihetetlen milyen gyorsan ki tud maradni egy nap írás. Pedig gondoltam rá napközben hogy milyen jó lesz hazaérni, és írni végre. De valami földöntúli álmosság és közöny ereszkedett le rám és elnyomott az álom.
2024. február 1., csütörtök
2023/02/01 Misztériumjáték
Nagyon érdekes pillanat ez. Épp a kezembe nyomott valaki egy pohár szörpöt, és a nevemen szólított, amit pedig magyarul mondott, így a lehetséges szereplők száma drasztikusan visszaesett kb. háromra akik abban az időben, 2012-ben ott voltak és tudtak magyarul. Hirtelen átfutott a fejemen, hogy én most valójában egy 18. kerületi házban írom ezt a gondolatot, egy kattogós Rapoo klaviatúrán, és az egészet megpróbálom egy szereplő interpretációján keresztül bemutatni, mintha vele történne mindez, igen, mintha ő egy valós személy lenne! Majd ahogy ez a gondolat átsuhant a fejemen és a hűs szörp buborékait néztem, egy határozott mozdulattam bele is kortyoltam. Bodza ízű. Volt. Volt? Bodza ízű. Most. Mi van akkor, ha az a másik ember a nem valódi? Vagy ő sem, én sem vagyunk azok? Mi van akkor, ha ez a kellemes ital, a vendégség újraélése, ez a világ itt legalább annyira nem valódi, mint a kis házban éjfél előtt a billentyűket kattintgató Én világa? Lehetséges hogy sosem volt az. Vagy ez is, az is valódi. De mi is a valóság? Kortyolok még egyet és végre valahára, négy napnyi bejegyzés árán, de lejöttem a hídról és elindultam a konyha felé. Hogy miért pont arra? Mert biztonságos helyet kerestem. A vendégek, a beszélgetés nem az én világom. Még így is, hogy tudom hogy egy emlék újraélése az ami történik, még most is a megbízhatót választom. A megszokottat.
A konyhában voltam. Szó szerint. Ahogy benyitok az ajtón, már látom magamat. Ott voltam már, mielőtt átjöttem a hídon, persze, hisz ez a múlt. Volt egy kis különbség azért. A másik énem fekete volt, és csak az elnagyolt körvonalai látszottak. Mintha korom és kátrány alkotta volna a füstből álló testét, egy nyomasztó árnyék volt az egyik konyhaszekrény előtt, és épp teát készített magának. Odamentem magam mellé, és figyeltem a mozdulataimat. Tudom hogy lát engem, mert arréb megy, de csak a maga dolgával törődik. Teljesen bele van süllyedve a saját kis világába. Néha előveszi a telefonját, és készít pár távoli képet a vendégekről. Kimegy a kis medence körüli székekhez, és leül a barátnője mellé az egyik leterített szőnyegre. Én közben csináltam magamnak egy teát, és szintén kimentem hogy újra láthassam a házi misztériumjátékot valami indiai regéből. És én is a barátnőnk mellé ülök, csak a másik oldalára.
-Köszi a finom szörpöt, nagyon jól esett.
A lány meglepetten néz rám, talán furcsa neki hogy megköszönök valamit, egy erőtlen mosolyt küld felém és csendre int, ne zavarjam az előadást.