Nagyon érdekes pillanat ez. Épp a kezembe nyomott valaki egy pohár szörpöt, és a nevemen szólított, amit pedig magyarul mondott, így a lehetséges szereplők száma drasztikusan visszaesett kb. háromra akik abban az időben, 2012-ben ott voltak és tudtak magyarul. Hirtelen átfutott a fejemen, hogy én most valójában egy 18. kerületi házban írom ezt a gondolatot, egy kattogós Rapoo klaviatúrán, és az egészet megpróbálom egy szereplő interpretációján keresztül bemutatni, mintha vele történne mindez, igen, mintha ő egy valós személy lenne! Majd ahogy ez a gondolat átsuhant a fejemen és a hűs szörp buborékait néztem, egy határozott mozdulattam bele is kortyoltam. Bodza ízű. Volt. Volt? Bodza ízű. Most. Mi van akkor, ha az a másik ember a nem valódi? Vagy ő sem, én sem vagyunk azok? Mi van akkor, ha ez a kellemes ital, a vendégség újraélése, ez a világ itt legalább annyira nem valódi, mint a kis házban éjfél előtt a billentyűket kattintgató Én világa? Lehetséges hogy sosem volt az. Vagy ez is, az is valódi. De mi is a valóság? Kortyolok még egyet és végre valahára, négy napnyi bejegyzés árán, de lejöttem a hídról és elindultam a konyha felé. Hogy miért pont arra? Mert biztonságos helyet kerestem. A vendégek, a beszélgetés nem az én világom. Még így is, hogy tudom hogy egy emlék újraélése az ami történik, még most is a megbízhatót választom. A megszokottat.
A konyhában voltam. Szó szerint. Ahogy benyitok az ajtón, már látom magamat. Ott voltam már, mielőtt átjöttem a hídon, persze, hisz ez a múlt. Volt egy kis különbség azért. A másik énem fekete volt, és csak az elnagyolt körvonalai látszottak. Mintha korom és kátrány alkotta volna a füstből álló testét, egy nyomasztó árnyék volt az egyik konyhaszekrény előtt, és épp teát készített magának. Odamentem magam mellé, és figyeltem a mozdulataimat. Tudom hogy lát engem, mert arréb megy, de csak a maga dolgával törődik. Teljesen bele van süllyedve a saját kis világába. Néha előveszi a telefonját, és készít pár távoli képet a vendégekről. Kimegy a kis medence körüli székekhez, és leül a barátnője mellé az egyik leterített szőnyegre. Én közben csináltam magamnak egy teát, és szintén kimentem hogy újra láthassam a házi misztériumjátékot valami indiai regéből. És én is a barátnőnk mellé ülök, csak a másik oldalára.
-Köszi a finom szörpöt, nagyon jól esett.
A lány meglepetten néz rám, talán furcsa neki hogy megköszönök valamit, egy erőtlen mosolyt küld felém és csendre int, ne zavarjam az előadást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése