Emlékek, emlékek, mindenhol csak emlékek.
Az emlékek kontrollálatlan, masszív adatfolyama mint ősár cunami, úgy tornyosult és törtetett felém, a biztonságos távolság megnyugtató érzetét rég maga mögött hagyva. Az áradat elől nem lehetett elmenekülnöm, semerre sem voltak fák, se hegyek, csupán Én és egy Sziget a nagy kék óceán közepén. Karba tett kézzel vártam, hogy a megemelkedett horizont lecsapjon rám és elsöpörjön, de ennek pont az ellenkezője történt. Az emlékek zöldes-haragos színű vízfala hangtalanul, szinte kellemesen körbevett egy pillanat alatt. Búgó hangok, elfojtott beszéd, ütemes dobolás hallatszott. Annyira megnyugtató volt, hogy rögtön éreztem, ez csak az anyaméh lehet. Minden fény tompán szűrődött csak be. Úgy éreztem, itt örökre itt maradtam volna.. Majd az események begyorsultak, és iszonyú fájdalommal megszülettem, üvöltöttem mint akit kiűztek a Paradicsomból, és a nyugodt világom pillanatok alatt tele lett sivalkodó, karattyoló emberekkel, és minden egyre gyorsabban történt, mintha százszoros sebességgel játszanák le életem filmjét, majd ez a szám csak egyre nőtt, minden gondolat és történés előjött, és egy ördögi körtáncba kezdtek a fejem körül, aminek sosem akart vége szakadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése