59.nap/1000 Vissza a múltba

A!

Ó, de tanulni akartam mindig. Folyton ott lebegett a fejem felett, hogy senki sem leszek, ha nem tanulok. Ennek ellenére mégsem tanultam soha semmit. Napjaim a középiskolában a szünetekben történő ablakon kinézésekre hagyatkoztak, a kávé megvásárlására az automatából, a mérgelődésre, amiét a nagyok elém álltak a büfénél, vagy ahogy a csajaikkal találkoztak a suli előtt, irígység. Röpdolgozatok értelmetlen hada, vagy a nagy francokat, nem is volt hada...csak olyan váratlannak tűntek mindig. Elodázhatónak, mintha még ezer év lenne a bizonyításig, mintha még annyi sok időm  lenne, mire kiderül, hogy semmit sem készültem elektrotechnikából.

Minden nap ugyanolyanasfrjuiohs

klsadjfvc

dsdskfköewezt most írom.

Visszatértem a múltba. Újra a kockás ing van rajtam. És az a barna kabát, amit annyira menőnek gondoltam. Visszatértem, de a mai fejemmel. Az összes tapasztalatommal.

Belépek a piszkos zöld színű szakközép portájára, bemutatom a diákigazolványomat, és veszek egy kávét, vagyis kapuccsínót...? Nem, nem szeretem azt a löttyöt. És az automatás kávé egy fos. Felmegyek a büfébe, és kérek egy presszókávét a büfésnénitől. Kis tejszínnel, cukor nélkül. Mi is lesz az első óra? Ó. Elektrotechnika. HáZé-val. Tudom már melyik nap ez a múltból. Amikor felfedezte, hogy alkoholos filccel fatörpe-ódákat írtam a padra egy másik osztályba járó társammal együtt, és letöröltette velem a padot a folyosón várakozó nagyok szeme láttára...egész jó ez a kávé. A gagyi adidas táskám a converse cipőmön fekszik, tizenéves arcommal nézem a folyosón lófráló diákokat, de tekintetem egy harminckét éves emberé, aki épp most jött vissza valahogy a múltba, helyretenni a dolgokat, gondolom ezért vagyok itt, vagy mi. Belenézek a táskámba, füzetek, a napló-naptáram, anyu által csomagolt sótlan, vacak szendvics, alma, tea az üvegben, tesicucc, tolltartó...

-Szevasz, Lapsang, milyen volt a cédé?

Egy Dream Theater pulcsis, hosszú hajú sráccal fogok kezet, aki kölcsönadott nekem egy albumot meghallgatásra.

-Nagyon jó volt Llama uram. rögtön tudtam, hogy elszóltam magam, de utána azt is éreztem, hogy nem számít már.

-Láma? Az meg ki? nézett rám furán, és elindultunk a terembe.

A folyosón szokás szerint klikkekben álltak az ikrek és a számtek-matek kedvelők, a focisták, a magányos, újságolvasó őrültek, a látens melegek, a drogszerető hc-sek, és a lődörgők, akik közé én tartoztam. Kezet fogtam mindenkivel, mert összekötött minket a kemény első év. Fura mód az összes osztálytársam a vezetéknevét használta. Hátamat a falnak támasztva hallgattam a fóti barátom történetét egy tehén és csirkés rajzfilmről...körbenéztem ezeken az arcokon, tudva, hogy tizenöt év múlva kinek lesz már gyereke, ki fog elhízni mint egy disznó, valaki akkora hasat fog növeszteni, mintha terhes lenne, valaki teljesen eltűnik, külföldre költözik, szakács lesz, lámpaégőket gyártat a kínaiakkal, diszpécserkedik a panaszos ügyfeleknek, hálózatközpontos telefonügyeletes, alkoholista, papucsférj, játéktervező, programMester, szennyvíztelepfőnök, fitneszedző...feleségeikkel az oldalukon és a babafotókkal a fészbúkon...de ekkor még nem volt fészbúk. Még csak gyerekcipőben járt a telefon is, a net meg a lenti műhelyteremben volt, nem a zsebben...

-Figyelsz rám, meg kell csinálni a leckét, mert ellenőrizni fogja!

Leterítettem én is a kockás füzetet az ablakpárkányra, kellemes tavaszi idő volt, így ki tudtuk nyitni mindegyiket. Lemásoltam a hídkapcsolást és beírtam a számokat, kész a lecke pár perc alatt. Sosem csináltam otthon leckét. Értelmetlen időpocsékolásnak tartottam. Több időm maradt így a  Duke Nukem-mel játszani. Megható látni, ahogy az okos vörös hajú sráctól kérik el az ikrek a leckét, persze csak azért, hogy összevessék a sajátjukkal, a többiek meg tőlük kérik tovább, mert nekik nincs még...micsoda nyüzsgés....Majd megjelenik a folyosó végén a körszakállas gömb, és kinyitja a terem ajtaját. Bemegyünk, az első pad az enyém, egyedül ülök benne.

Becsengetnek.

A füzeteket átnézi a tanár, ahogy körbejár. Emlékszem erre. Ránéz a padomra, megáll felettem, de nem szól semmit. Akkor azt hittem, nem vette észre, hogy én voltam a firkáló. Elkezdi felrajzolni a kapcsolási rajzokat a táblára. A teremben csend lesz, valakit kihív a táblához felelni, újabb példa, elmagyarázza a számomra rém unalmasnak tartott törvényeket és számításokat. Elolvasom újra a fatörpe történetét. Vajon ki lehet ez a másik ember, akivel együtt írom? Nem tudom. Átgondoltam, mi történhet. Nem írok semmit, és letörli a nap után ő maga alkoholos ronggyal. Vagy írok, és újrajátszódik a jelenet. Az utóbbit választottam, és írtam egy sort. Fél szemmel látnia kellett.

A következő órán angol lehetett, az anyanyelvi tanárral...vagy föci...matek...ki tudja. Már vártam, hogy nyíljon az ajtó. HáZé rögtön rám nézett, a kezében a kilincs, és elkért a tanártól, hogy letakarítassa velem a padot. A tizenöt évvel ezelőtti emlékek megrohantak, a félelem a szégyentől, a rám szegeződő tekintetek, ahogy görnyedten felállok, és kimegyek vele a folyosóra, hogy megkezdjük utunkat vissza a suli végében lévő elektróteremhez, és közben viccesen-félve próbálom oldani a helyzetet...Ezzel szemben az történt, hogy felálltam, vállaimat hátrahúztam, kiegyenesedve kimentem vele az ajtón. Elmondta útközben a monológját, hogy észrevette ám a kis történetet a padon, és direkt megjegyezte, hogy hány sor hosszú volt, és lám lám, most szaporodtak a sorok, úgyhogy le fogom szépen takarítani. A terem előtt már ültek az elektróóráról kizavart nagyok, tizenhat-tizenhét évesek. Nem értették, hogy kit hoz magával a tanáruk, ki ez a hosszúhajú, flanelinges gyerek? A teremben rámutatott a padomra, és fölényes mosollyal rám nézett. Emlékszem, hogy ekkor már remegtem. Most csak úgy visszanézetm rá, mint bármelyik másik problémás ügyfelemre, a megvetés és a közömbösség keverékével. Ez meglephette őt, mert hirtelen nem az a srác állt előtte, aki csak csendben elvan magával, és filccel firkálgatja az asztalt.

-Vidd ki a folyosóra és mosd le amit összefirkáltál. a nyitott ajtóra mutatott.

-Jól van, kiviszem. De előtte kérek egy tollat és egy papírt.

-Minek neked az? Azt mondtam, mossad le!

Láttam, hogy a forma reménytelen, így az egyik diákhoz fordultam, és olyat tettem, amit akkori énem soha nem tett volna.

-Figyu, adj már légyszi egy tollat és egy papírt, visszaadom amint végeztem ezzel. jelzésképp az asztalra koppintottam.

A padban ülőket is meglepte a közvetlenségem, ahogy a tanárról tudomást sem véve beszéltem hozzájuk, de a hangom túl meggyőző volt ahhoz, hogy belegondoljanak a helyzetbe: egy megalázásra váró tizedikes halál nyugodtan kér tőlük pár dolgot, és mögötte levegőt se kap a tanár...adtak.

Megköszöntem, felkaptam a padot, és kivittem a folyosóra.

Kinn fogtam magam, és leültem a hosszú tornapadra, és elkezdtem másolni a padra írt történetet.

-Hé, te meg mit csinálsz? kérdezte az egyik kopasz srác, a többiek már röhögtek magukban. Ismertem őt is jól, tudtam, hogy össze fogja még jobban firkálni a padomat, mire visszajönnék, ezért nem mentem el. 

-Leírom a történetet, ami ezen a padon van, mielőtt lemosom.

Őszinte válaszom meglephette, mert csak rápillantottam, és a beszéd közben is folytattam a másolást.

-Nem azt mondta a dagi, hogy mosd le? Menj csak a takarítóhoz, mi addig vigyázunk a padra.

-Azt mondta. De én nem fogom lemosni. és tovább írtam a történetet. Tényleg ezektől féltem volna? Értetlenül meredtek rám, majd folytatták a beszélgetést. Mire végeztem Fatörpe fia Knaxi történetével, el is fáradt a kezem. Visszamentem az anyanyelvi angol órára, mintha mi sem történt volna, a padot meg a folyosón hagytam. Tizenöt évvel ezelőtt idegesen futottam vissza, hogy szóljak a nagy gyúrós srácnak, hogy jöjjön velem, mert nem merek visszamenni a nagyokhoz...most meg csak kinyitottam az ajtót, és visszaültem a helyemre.

-Mi történt? kérdezte a tanárnő.

-Semmi. válaszoltam kurtán, és kinyitottam a füzetem, amibe belecsúsztattam a folyosón írt lapomat.

A szünetben nem bírt magával HáZé, és megkereste, melyik teremnél van a csoportom. Odajött, az értékes szünetét feláldozva, és kérdőre volt. Ez persze már új volt, erre nem emlékezhettem. Belekavartam rendesen a múltba.

-Ezt mégis hogy képzelted, otthagyod az asztalt letakarítatlanul, és még jobban összefirkálva?

-A firkálás többi részéről a kopasz és csapata tehet, lemosni nem tudtam, és egyébként is, órám volt, így amint végeztem a művem megörökítésével, visszamentem a termembe.

-De te firkáltad össze legelőször, takarítsd akkor le!

-Ezt elismerem, és elnézést kérek. ekkorra már a többiek is körénk gyűltek. Szokatlan volt nekik, hogy hallják a hangom, méghozzá ilyen határozottan. -De megalázónak tartottam, ahogy bejött az órára, és kivezetett, hogy aztán egy iskolai pad mosásával büntessen iskolaidő alatt. Nem fogom lemosni a padot egyik órám helyett sem. De megbeszélhetjük, hogy tanítás után itt maradok, és lepucolom.

-Ez hallatlan! Milyen hangnemben beszélsz velem, megáll az eszem! Menjünk az osztályfőnöködhöz! és már ragadta volna meg a karom, de kirántottam a szorításából.

-Ne haragudjon, de maga nem a gyámom, se az apám, se a főnököm. Mondja el nyugodtan az ofőmnek hogy mit csináltam, ahhoz nem kellek én. Viszont nem értem, mire fel háborodott most fel? Mondtam, hogy itt maradok suli után letisztítani a padot! Többet nem fogok ráfirkálni, esküszöm. De most mennem kell órára.

És otthagytam a folyosón a meglepett elektrótanárom.

Vajon mikor fogok visszamenni a jelenbe? A többiek viselkedése is lassan megváltozik. Ők is észrevették a változást bennem. És ezáltal az ő jövőjük is folyamatosan változik. Egy idő elteltével már más utakon haladnak tovább. Megváltoztattam a múltat. Új jövőt írtam.

Út a semmibe

Futár vagyok, fontos küldeményeket viszek távoli helyek között, veszélyes utakon, villámgyorsan. Már nagyon sokszor megtettem ezt az utat a ködös hegygerincen át. De ezúttal valami nem stimmelt. A szakadék felé vezető ösvényen találkoztam egy ismeretlen lánnyal. Biccentettem felé, és hamar lehagytam, mert jobban ismertem a járást nála. Az utam elkeskenyedett, és egy hosszú, kidőlt fatörzsre vezetett, ami a tejködbe burkolózott szakadék fölé nyúlt:

A másik oldalról szintén egy hasonló, kidőlt fa törzsére kellett átugranom. Apró kis szökkenés, ezerszer megtettem már előtte. De most valami nem stimmelt. A távolabbi pont elvékonyodott, életveszélyes átugrani rá. Vajon csak bebeszélem magamnak? A leesés hirtelen valós félelemmé vált, négykézláb másztam a végéig, és meglepetésemre a másik oldalon lévő, masszív fatörzs egy vékonyka kis ággá zsugorodott, át tudtam nyúlni érte. Erre ugrottam rá ennek előtte is? Az nem lehet, mondtam magamnak. A lány is erre akar jönni, akkor nem fog tudni átjutni. Minden bizonytalanná vált. Hogy változhat meg ilyen gyorsan a világ? Hátranéztem, és a lányt láttam, amint egy ágba kapaszkodik, miközben a másik kezével felhúz engem bénultságomból.

Álom és ébrenlét határán

Az ember legmagányosabb óráiban, este, amikor már az utolsó busz is eltakarodott a picsába, és nem zavar semmi sem kívülről az utcáról, a teljes és feneketlen csendben eltűnik a határ álom és valóság között.

Ilyenkor érdemes letölteni egy régi Kraftwerk albumot, hogy még üresebbé váljon a lélek, mondjuk cím szerint a Radio Activity-t. Az ősi pittyegések és enigmatikus német suttogások eljuttatnak a megfelelő lelkiállapothoz.

Eléggé bizonytalan érzés ez. Nincs semmi biztos. A külvilág néma. Az elektronikus zene hullámai halkan bezizgetik az agyat.

Ezekben a sötét órákban, hajnali kettő körül, elgondolkodhatunk arról, hogy milyen emberek is vagyunk úgy igazából!

Szerencsére mielőtt rájönnénk, a koncentrált gondolati erő felemészti utolsó ébrentartó-energiánkat, és beleájulunk egy újabb álomtalan álomba, hogy másnap, felkelés után újra ismétlődjön egy nap.

Hullamosók a Szülészeten

Fine, fine. Well, um... adopt, adapt and improve. Just a pair of knickers then please.

Sötét erdőben sétáltam ma reggel a sivatagban a tenger közepén.
Egyszerre csak megláttam egy láthatatlan látomást tőlem négyszáz kilóméterre egy magas hegy tetején, amit felhők takartak a horizont mögött.
Gyorsan odasiettem egy hét alatt, sétám közben elolvastam ezer könyvet naponta.
Kissé megszomjaztam, ezért a közelben lévő kútból kiittam az összes vizet egy húzásra.
Majd éhes lettem, és egy csorda ökröt faltam fel egy mozdulattal.
Végre odaértem a hatalmas hegyhez, ami ezer kilóméter magasságba szökött fel, egyetlen ugrással a csúcsán voltam.
Ott lenge ruhában egy világvége rút öregasszonyt láttam, szilikonmellekkel.
-Öreganyám, magát láttam-e én az előbb-é?
-Engem láttál, fiacskám.
-De hínye, nem gondoltam volna.
-Mit, fiacskám?De mielőtt megszólalhattam volna, fogatlan szájával nyakamba harapott, és undorítóan cuppogott és szuszogott.
-Az istenit! üvöltöttem, és leugrottam vele a mélységekbe, majd földreérkezésünk után élve eltemettem.
Hirtelen csörörgni kezdett a telefonom otthon, éles fülemmel hallottam meg, gyorsan hazaszaladtam negyed perc alatt.
Iszkiriben felvettem a kagylót, és egy hang ezt mondta: -Van önnek internet előfizetése, Lapsang úr?Ijedtemben lehúztam a készüléket a budin, és nyugodtan készítettem magamnak egy vödör kávét.
Beültem a tévé elé, és egész este japán rajzfilmeket néztem, majd élve elrohadtam.

Nem baj, hidd el senkit sem izgat hogy létezel.

...miután élve elrohadtam bűzös tetemem lefolyt a csontvázamról és legyek döngték teli a kis szobát.
Anyu kopog tíz perc múlva hogy kész a kávé, én szikkadt nyelvemmel még válaszolhatnék, de leesett az állam, egyenesen bele a mellkasomba, tüdőm helyére.
-Kisfiam, gyere ki a szobádból, ideje elindulni munkába -mondta anyám, miközben 3D-s szemüvegén át nézte a Columbo sorozatot.
Jobb kezemmel próbáltam inteni neki, de vállövemből kiszakadt a felkarom, és hangos koppanással ért földet.-Vedd fel amit leejtettél, micsoda rendetlenség van a szobádban, nekem mennem kell, puszi!Otthagyatva lettem, egyedül, szomorúan egy büdös tetem a gázrugós széken ülve, előtte bekapcsolva a számítógép, rajta fut az MSN és a böngésző, meg van nyitva a blog és a DA, de írni már nem tudok, a telefonomon sem keres senki, hetekig ültem így testetlenül, tudatosan, a rothadás közepette.

Majd egyszer váratlanul megjelent Sylvester Stallone, haján pánt és hátán gépágyú,tonnányi lőszerek átvetve a vállán és az ablakomon ugrott be természetesen.-Hey, wake up my only son, we're going to the amusement park!És felkapott a hátára, még szerencse hogy elrohadtam mert felnyársalt a gépágyú csöve, és rohantunk a Városligeti vidámparkba.
Miután kidodgemeztük magunkat Stallone-apám áthajított a Széchényi fürdőbe, és beleestem a csodálatos gyógyvízbe, csontjaim széthullottak és feloldódtak, az öregemberek elmenekültek, így egyedül maradtam. Rózsaszín kavargássá változott a medence, fortyogott, mert Isten ujja kavargatta felülről.
Egyszerre csak megállt a mozgás, és újra éreztem magam. Kiugrottam a medencéből, bőrkabát volt rajtam és kicsi keretes szemüveg, bőrnadrág meg bőrbakancs.
Rögtön tudtam, hogy Rutger Hauerré váltam a Split Second-ból (magyar címe:2008 a patkány éve).

Ezen felbuzdulva hirtelen eltelt öt év mert nap napot követett, és már egy csendes könyvtárosi állásban dolgoztam fenn Budapest első kerületében. A lakók megszerettek, mindenkinek segítettem, kedves embernek tartottak sebhelyes, vad ábrázatomtól függetlenül.
De egyszer csak furcsa változásokat kezdtem magamon tapasztalni.
Egyre nagyobb lett a szemem, és bőröm egybemosódottabb lett, a környezetem is formálódott, minden ember nagy szemű lett, és összevissza hajú, mintha rajzolták volna őket.
Ekkor döbbentem rá, hogy egy japán animében vagyok, mert amikor az utcán sétáltam a háttérben lévő gyalogosok nem mozdultak, és minden lány gimnazista volt és a szél folyton fújta a szoknyájukat....
-Ebből elég, itt az ideje felkelni -szólalt meg egy optikai egér. Ébredj fel az álomvilágból és próbáld meg elfogadni hogy a valóságban élsz.
-De az olyan rossz...
-De vel nem kezdünk mondatot.
-Dehát az előbb kezdünk!
-Igazad van. Hibáztam, szeppukut kell végrehajtanom magamon.
És ott abban a szent pillanatban a lézeroptika elvágta az egér kábelét, majd élettelenül a földre hullott.

Ekkor döntöttem el, hogy hátralévő életemet a kávéautomaták szervizelésének fogom szentelni.

Nyuszitánc a Youtube-on

...Ott tartottam hogy hivatásommá vált a kávéautomaták szervizelése. A környéken lakók már ismerték az autómat, a barna mikrobuszt tele kávéautomata alkatrészekkel. Amint meghallották a dübörgő motorom, kitárták a firenzei lakásaik ablakát, és angyali szárnyakon átszelték hozzám a levegőt, én persze csak javítottam tovább a beteg kávéautomatát.
-La Vazza, bazze, gyász. volt az akkori szavajárásom.
-Ti amo, amore mio! üvöltötték felém a tömegből, a kávéspoharaikat kezükben szorongató emberek, arcukon éteri mosoly, szemükön tonnányi csipa mert korán van és nem keltek még fel, de kávészagomból kikövetkeztették hogy a mai adag nagyon finom lesz.
-Takarodjatok el az automatámtól, ti istenverte férgek! üvöltöttem, és hétágú abroncskorbácsommal nagyot húztam egyszerre ezer ember hátán, amitől kissé fellazult a tömeg.
-Vadállatok, nézzétek mit tettetek ezzel a csöppséggel! mutattam az eltömődött pénzbedobó nyílásra.
-Örüljetek, hogy haragom nem csap át tomboló vérengzéssé, és éget hamvas porrá mindannyiótokat! azzal nagyot dobbantottam vasalt balettcipőmmel, és rózsaszín tüllszoknyámra húzott szegecselt bőrdzsekim bal zsebéből kivettem a próbazsetont, hogy ellenőrizzem az automata működését.
A megrettent, földön apró kupacokban kucorgó tömeg ennek hallatára morgolódni kezdett, több ezer ember ebben a kis olasz faluban, kávé nélkül, reggel, hétfőn...de én nem féltem, mert szemöldököm le volt borotválva, és fekete napszemüveget viseltem kakastaréjjal.
A kávéspohár kiesett a tartójába, beleömlött a víz, majd a barna és a fehér adalék, és kész is volt. Lassan ajkamhoz érintettem a műanyag csészét, és frenetikus öröm áradt szét megviselt harmincas testemben.
Kissé lejjebb húztam a szemüvegemet, megpödörtem freddis bajszom végét, és halkan odasúgtam a hozzám legközelebb álló fülébe:
-Jöhettek.
Tájfun, földrengés, vulkánkitörés együttesen is kevés lenne hogy akár megközelíthetné azt a hangorkánt, ami ezután következett; az emberek egymás élő húsába haraptak, fejeket szaggattak le, karokat csavartak ki helyükből csak hogy egy finom reggeli kávéhoz juthassanak.
De már csöngött is a telefon, és meglepetésemre...

Nasty bukkake cumslut /befejező rész/

..nem vettem fel a telefont.
Kifehérítettem egy combinó villamost hazafelé útközben a marsi űrexpedíció költségvetésén amikor épp nem figyeltek oda mert sajnos háromkor indult a vonatom de a kurva mávosok basztak dolgozni és lekéstem az interkontinentális békeháború nyitóbeszédet az atlantai washingtonban de sebaj mert már úton van az új cromartie manga csak egy baj van hogy az íróakadémia sokba kerül de szőrcsimbók a csöves állán a mozgólépcsőn futok lefelé teljes súlyommal nekifeszülök a feltörekvő nemzedéknek és máris az erkélyen találom magam egy nagy kalap málnaízű vaníliafagylalt társaságában.

58.nap/1000 A nőverő

Ne lepődj meg, de a kisgyerekekkel telirakott buszban csak hullákat látsz. Most még élnek, tudod jól, de már látod, mi lesz velük. Látod őket. Halottan, felnőtten, vagy éppen gyerekként. És nem látsz mást. Nem látod, mi történt velük azalatt az idő alatt, amíg felnőttek a haláluk pillanatáig. Csak a néma, oszló csend, ez veszi őket körbe, ahogy jövőbeli képük elhalad előtted a busz belsejében.

Ó, és mindig ez van. Nem látod az örömöt, csak a halált. Nem látod a mozgást, csak az állást. Nincs itt semmi szó a bánatról, szomorúságról. Egy rég elhagyatott vidámpark képe, ahol már soha többet nem lesznek kacagó gyerekek, sikoltozó lányok a barátjukkal a hullámvasúton, szerelmespárok, családok...minden meghalt, minden áll, statikus. Csak állsz, és nézel ki a fejedből. Kérdezed, hogy történhetett mindez, hogy nem vetted észre az életet? Néma tanúja vagy az elmúlásnak, őrzője a csendnek, egyetlen bűnöd, hogy vágyakozol az ellenkezőjére, magyarán nem vagy jó őrző.

Frászt akartál te őrzője lenni egy bezárt életnek! Persze vonzott a halál gondolata, kacérkodtál vele, ugyan ki ne tett volna ilyet, vagy ehhez hasonlót. Csak az a gond, hogy túlságosan megszoktad, és nem látsz már mást. A pillanaton túl csak az elmúlást látod, nem a következő és az arra következő pillanatot. Nem látsz mozgást. Aki elhagy téged, az nem él tovább, elfelejted, számodra meghalt. Amikor újra látod, kissé meglepődsz, nehezen emlékszel vissza rá, de azért mégis megy valamennyire. De a legtöbb ember, akivel találkozol, nem más, mint élő hulla. Még azok a partnereid is, akikkel lefeküdtél, ugyan mi lehet most velük? Elméd azon részében vannak száműzve, ami csupa halott dolgokkal van tele!, Ugyan mikor volt az, hogy jószándéktól vezérelve, vagy csak úgy, felhívtad volna valamelyik barátodat, megkérdezni, hogy na, mi van veled?

Nem. Te nem élsz. Nem törődsz a barátaiddal, az ismerőseiddel, senkivel. Még magaddal sem. Csak annyit, amennyi elég, hogy rendezett környezeted legyen, minden a helyén. De ez kevés.

Talán minden abból indul ki, amit a halálról gondolsz. Mintha be lennél oltva egy olyan tudással, hogy mindenki mulandó, változó, és semmi biztos pont sincs. Bárki bármikor meghalhat, itt hagyva téged, aki hozzá kötődtél. Így inkább nem kötődsz senkihez, mert tudod, hogy vége lesz. Rögtön a végét látod. Eszedbe sem jut, hogy mi történik a kezdet és a vég között, mert lezárod azzal, hogy úgyis vége lesz. És nem feccölsz bele energiát.

Néha felvillannak képek olyan helyzetekről, amikbe beleéled magad, talán csak a másodperc törtrészéig. Ahogy az iszákos festőt nézed, ahogy a puncifejű  srácnak tüzet ad, és ő is rágyújt a pirosrózsa utcánál az ábécé előtt, vagy a másik oldalon, egy másik helyszínen sétáló lányról elképzeled, hogy amikor hazamegy, a szobája mennyire zsúfolt és kicsi lehet, vagy hogy te hazamész, és ott van egy család otthon, aminek te vagy a feje, és óvodába kell menni a gyerekért...mérhetetlen szomorúság gátol meg téged ebben, hogy valaha is legyen családod. Egy hatalmas gátfal, tele könnyekkel, amik negálják az összes erőfeszítésedet, hogy egyáltalán merhess álmodni családot magadnak. Túl sok bűnt követtél el, talán előző életedben, hogy te nem érdemelheted meg a boldogságot mások oldalán! Persze magadban lehetsz boldog. Amíg nem fertőzöl meg jelenléteddel valaki mást, mert utálod magad. Igen, utálod magad ott benn, mélyen, a szégyen bugyrai között! Alantas semmirekellő vagy! Egy vesztes! Neked semmi sem sikerül!

Hát, ez eléggé szarul hangzik, ha elhiszed.
El akarod hinni?
Elég sokáig érezted magad szarul, fejezd ezt be.
**************************************

Ezer szó naponta. Elgémberedtek az ujjaim, és kifogást is könnyű volt találni rá. Másnaposság, fáradtság, ma nem, inkább holnap, értelmetlen az egész...ilyenek. Pedig az ezer szó másról szól. Ez egy küldetés. Ezer szó ezer posztban, vagy ezer napon át, nem érdekes. Van egy cél, és a cél felé vezető út jön majd magától.

NA. Van még négyszáz szó. Mit is írjak ebben a négyszáz szóba bele? Talán egy gondolatkísérletet: Írjak mondjuk egy gennyláda polgármesterről, aki a feleségét jó párszor boxzsáknak használta, és többször eltörte az orrát? Elemezzem a disznószemű pofájáról virító vigyort, amikor a bíróság előtt szép öltönyében, a magyar címeres kitűzőjével ül, udvariasan? Beleszőjem a gondolatkísérletbe a családi házuk rejtekén végbemenő lelki terrort, amivel minden nap kínozza a feleségét? Szeretnék belenézni mélyen a szemébe, jó mélyen, olyan igazán nagyon mélyen, és meglátni benne valamit az emberből, de csak egy nagyra nőtt csecsemőt látok, akit beletettek a polgármesteri székbe, de az ilyen állásokat szadisták csak akkor kaphatnak, ha jó faszt szopnak hozzá, jó sokszor. Undorodom a gondolatától, hogy egy ilyen ember él, és nem hal meg a szégyentől. Jaj, szégyen? Miért is kéne szégyellnie magát? Mert megverte az alapból szubmisszív feleségét, a tulajdonát, vagy jobban mondva a niggerét, a kutyáját, a pofozóbábuját? Hát persze. Teljesen igaza van, polgármesterkém. A jó kurva anyádat. Megvered a feleséged, de úgy, hogy a kórházban köt ki, majd még ő falaz neked te geci, hogy nehogy bajod legyen belőle! Aljas, gyáva féreg aki nőt ver. És még aljasabb és undorítóbb, aki azt hiszi, hogy a hatalmánál fogva ezt megteheti. Tudod mi a te hatalmad, te vén fasz? Te is ugyanúgy meg fogsz halni, mint én, vagy bárki más. Még elbohóckodsz pár évig itt a földön, hogy aztán alákerülj jó mélyen, hát nem érted, te barom, hogy semmi értelme annak amit csinálsz? Semmirekellő, senkiházi, szar alak vagy. Ismerd be, hogy fasz voltál, hogy megverted a feleséged, és húzz a picsába a polgármesteri székből, a hatalmadból...vagy tudod mit, maradj csak ott, ahol vagy. Ülj a babérjaidon. Legyen igazad. Verd csak tovább a nődet. Mutass ezzel jó példát, hogy tessék polgárok, így kell ezt csinálni! Igen, basszunk csak oda az asszonyainknak, vezessük le rajtuk a feszkót, ahogy a mondás is tartja, a nő verve jó! Te rövidlátó segglyuk. Hogy mersz még hivatalban lenni, hogy mered még kidugni a mocskos pofádat a nyilvánosság elé, hogy nem sül le a képedről a bőr, hogy kiderült a kis családi titkod, miszerint egy szemétláda szadista állat vagy?
Idáig a gondolatkísérlet. Minden, amit leírtam, csupán a képzeletem szüleménye, amiért semmi felelősséget nem vállalok, eltekintve attól a pár orvosszakértői ténytől, amikért Balogh Józsefnek remélem keményen felelnie kell majd a bíróságon.

Érdekes dolgok ezek. A gyakorlás az egyetlen, amit sosem szabad abbahagynom.

Helyfüggő posztok

Úgy érzem, ki kell mozdulnom egy kicsit, és nem a megszokott helyen írni a bejegyzéseket.

Metró Újság Főcímek (1 Hét) 57.nap/1000

Múlt hét hétfőn történt. Épp mentem a szokásos utamon a munkahelyem felé, és átvágtam az Örsön a hévhez. Ott adta a kezembe az újságosztó lány az első gyanús jelet tartalmazó lapot. Metró újság. Szükség esetén vécépapírként is használható MTI hírcsatorna; a metrón utazó, okostelefonnal játszadozni nem hajlandó közönség lapozgatási pótcselekvés-serkentője. Jobb esetben a kukába dobtam volna tüstént, ahogy ezt tennie kéne minden egyes embernek, akit kicsit is érdekel az Igazság. És pont emiatt nem dobtam ki. Az első oldalon ugyanis meglepő hír fogadott: EGYRE TÖBB GYEREK PÖSZE.

Hétfő

Na álljunk csak meg egy pillanatra. Nem, nem egy szóra, ez nem az. Valakinek már poén szintjén sem üt a nyelvészműsor hasonlat, de meg kell szoknom, hogy egyre vénebb fasz leszek. Na mindegy. Megálltunk, az a lényeg. Egyre több gyerek pösze. Vajon mit akarnak ezzel mondani? Miért olyan fontos ez a hír, hogy az első oldalra került? Talán nem is a hírek fontossági sorrendje, rangsora dönt arról, hogy melyikük kerül előre. Itt valami más dolog forog fenn. A cím annyira oda nem illő volt, a hétfői embertömeg nyomasztó súlyához oly mértékkel nem harmonizált, szinte ordított róla, hogy ez egy üzenet az éles szemű összeesküvés-kutatóknak. Mintha pirospirula vodafonos reklámfilmjébe csöppentem volna, éreztem, hogy most valami nagyon fontosra bukkantam. A cikk nem szól sok minden különlegesről, a dadogás elfogadásának világnapjáról, meg a betegség egész életen keresztüli bélyegéről, és hogy a magyarok inkább pöszék, de nem dadognak. Mondom magamnak, ebből aztán nem sok derül ki, de várjuk meg a keddet.

Kedd

A taktikámon változtatnom kellett, mert reggel nem kaptam időben észbe, és már a héven utaztam ki a picsába, a metró újságról lekésve. Délután jutottam hozzá az aznapi újsághoz, és megdöbbenve láttam, hogy TÍZBŐL NÉGY FIATAL KÍSÉRTI A SZERENCSÉT.  A cikk teljes egészében a függőségre koncentrál, mint betegségre, minnesota modell a kezelésre meg egyéb patologikus faszságok, egy szó sem esik arról, hogy nyerni akarnak. Ugye, milyen egyszerű? De nem, csak a betegségre fókuszál a cikk írója, mert a betegséggel lehet rémítgetni. De tovább megyek: mit csinál a maradék hat gyerek? Na, mit? Talán nem játszanak. De az is lehet, hogy ők megszerzik azt, amit akarnak, ők a nyertesek, míg a maradék négy fiatal simán csak szánalmas függővé válik. De a rejtett jelentés a tíznek a hat per négyre való felosztása, amire még visszatérek.

Szerda

Rájöttem, hogy sokkal kényelmesebb a nap végén elvenni a már senkinek sem kellő újságot a diák munkaerőtől, mint reggel tülekedni érte a nyugdíjas vérebekkel. Úgyhogy szerdán is így tettem. Nem mondom, hogy meglepett a szalagcím, ugyanis tudva levő, hogy RITKÁN LESZNEK MEG AZ ELLOPOTT MOBILOK. A cikk szerint tízből három esetben jut el feljelentésig a károsult. És pár jó taktikát is ajánl, hogyan lehet biztonságossá tenni a mobilt, mindenféle képernyővédő ábrával, pin kóddal, távoli vezérléssel, letiltással...random információk egybeömlesztve, emészthető formában. Tízből három. Egy újabb nyom. Máskülönben mellékes hír.

Csütörtök

Szintén semmi különös nem volt az újság kézhezvételekor. Ez úgy hangzik, mintha minden nap írtam volna, hogy milyen apró részletek voltak. Nem ez a fontos. Hanem hogy RIZIKÓS A TÚLSÚLY, DE AZ ALULTÁPLÁLTSÁG IS. Itt a szülőket szólítják meg a gyerekeiken keresztül. A menzakaja nem a legjobb, de sok gyerek túlsúlyos, a szülők példáját követik sokszor, és az alulfejlett csecsemőkből is egyre több van. A lényeg annyi lehet, hogy a végletek mindig rosszak, az átlagos felé kell mozdulni. Na persze.

Péntek

Kíváncsian vártam, hogy mi lesz a kirakós utolsó eleme, mit fog írni a pénteki Metró. Nem kellett csalódnom, mert az ELRIASZTÓ DOBOZOK vészjósló ténymegállapítása virított a címlapon. A cigiket ezután még több rákos tüdős, halott embriós képpel fogják ellátni, meg egybe fognak mosódni a színek is, így nem lesz menő, ha valaki mondjuk Chesterfield-et szív egy Symphonia helyett, mert mindkettőnek a doboza ugyanúgy fog kinézni. Ausztráliában már bevált, érezzék magukat szarul a dohányosok a szar cigisdobozból előhúzott díszítetlen cigarettájukat szívva a buszmegállótól és minden közintézmény bejáratától legalább öt méternyi távolságban! Persze ez majd megugrasztja a feketepiacot, és a sodort cigiket már most is saját cigarettatartókban hordozzák, de ez a döntéshozó maffiózókat nem érdekli. 

Na akkor, álljon össze a történet.

Először pöszébbek kezdenek lenni a gyerekek. Egyre több pösze szerencsétlen születik a világra. Beszédhibás emberek generációi nőnek fel, és ami helytelen kiejtés volt, az válik helyessé. Egyre fiatalabb korban kezdenek el szejencsejátyékoznyi. Tízből négy fiatal a függőség és a dekadencia útjára lép, olcsó bort vagy Deep sört iszogató lecsúszott alakokká fognak válni hamar. A maradék hatvan százalékuk tovább lép, és mobiltelefonjuk is lesz meg minden, de harminc százalékukról kiderül, hogy ügyetlenek, mert nem vigyáznak rájuk eléggé, így tőlük elveszik a mobiljaikat, amik sosem kerülnek elő. Akikből nem vált szerencsejátékfüggő, és megmaradt a mobilja is, annak az elhízás vagy az alultápláltság szakadékai között kell egyensúlyoznia élete végéig, miközben önjelölt paleo-guruk, személyi edzőmágusok, dietetikuok és látónők meg kártyajósok, biztosítási és hitelügynökök, lakberendezők és csatornatisztítók hebehurgya anomáliája kavarog a fejük körül. Nem csoda, ha sokan dohányozni kezdenek, de nem marad már nekik semmi, csak a félelem a tüdőrákos magzatoktól és a koporsóhirdetésből hajtogatott cigisdobozok komor és szégyenteljes kisugárzása.

A Metró újság egy héten át felvázolt egy tragikus sorsutat, egy bátorítottan átlagos, és fogyóeszköz-emberhez mért sorsutat, egy programot, amit ha követsz, korán a sírban találod magad, ami munkaerőpiaci szempontból a legkedvezőbb forgatókönyv, tekintve a rohamosan növekvő emberiséget. Lehet, hogy ez így baromságnak hangzik, én sem hinném el, ha nem most írtam volna le. Mert van valami élő a leírt, összefüggésbe szedett dolgokban. Csak egy kis szikra kell, és máris mozogni kezdenek a történetek, mint egy gólem. Útjára ered, és saját kénye-kedve szerint változtatja az irányát. Vajon miért pont 2015 október 26-án, azon a hétfői napon nevettem el magam hangosan a pösze hírt olvasva? Miért nem előtte egy héttel ötlött a fejembe, hogy összefüggést keressek egy heti adag újságfőcímből? Most itt van előttem. Megírtam. És lehet, hogy valakinek felnyitom vele a szemét, mert folyamatosan tömik belénk a szart, és már észre sem vesszük, sőt, még tülekedünk is érte a nyugdíjas, húzókocsis mamákkal hogy hozzájussunk a napi adag szarunkhoz! Mert a metró újság, akármennyire is MTI, egy torz tükör. Ijesztő hírek halmaza, mint a kibaszott reggeli Tények, amiben ha nincs legalább száz halott felsorolva különböző balesetekben vagy merényletekben, akkor szinte úgy érzi az ember, mégis mi a fasz van a világgal, mi az, hogy nem kapom meg a ma reggeli halál-adagomat?

Kurva. Kibaszott. Hírek.

Mossátok át másnak az agyát.

Soha többé nem fogok metró újságot olvasni/kivéve az utolsó oldalt, mert ott van Kázmér és Huba, meg Garfield. Csak ezért. De tényleg csak ezért, semmi másért. De most komolyan./

Találj meg, amikor felébredsz

Vajon álom, vagy valóság? Ennek a két állapotnak egyre kevesebb különálló értelme van.

Nade. Nade mi? Egy titkosított partíció egy rejtett partíción, amin egy jelszavazott, tömörített állomány pihen, jellegtelen fáljnévvel ellátva a több ezer hasonló fáljnév között, hogy gyanút ne keltsen, figyelmet fel ne hívjon magára. A mindennapok tevékenységei nem vetnek rá fényt, soha senki sem keresne itt semmit, annyira el van rejtve.

Nade. Nade mégis. Mi van benne? Ugyan, ez a kérdés fel sem merülhet! Mire vonatkozna? Hogy valaki keres valamit, és pont ezt akarja megnézni, erre tesz erőfeszítéseket, hogy pont ezt a kis fáljt nyissa meg?

Igen.

A végtelen kavargás közepette, amikor minden apró fény egy nagy fénykavalkádba áll össze, amikor a mindennapos élethelyzetek felülírják rutinjaikkal a tőlük különbözőt. Szinte sosem. Ad. Magából. Jelet.

És mégis folyamatosan ad magából jövő üzeneteket. Csak sosem nézek arra, sosem fordítom arra a fülem, mert elzártam lelkem képzeletbeli legmélyebb és legelszigeteltebb részébe, amit egy számtekes hasonlattal illusztráltam az elején.


Adjátok vissza az álmomat, ti hajnali ötkor a budapesti utcákon zajongó turisták! Hangos éneketek elűzte szép álmomat, és most itt fekszem az ágyban, és azon gondolkodom, meg kéne dobnom titeket egy tojással, egy, az ilyen alkalmakra már jó előre az ablakomba készített záptojással! Miért vagytok boldogok ennyire, hogy ellopjátok az álmomat?! Adjátok vissza, adjátok vissza! Óbégatásotok ostobán hangzik onnan, ahol jártam még pár perccel előttetek. És szép lassan elviszitek a harminchat fokos testeteket jó messzire az utcámtól, és hangszalagjaitokat rezegtető légzésetek bosszantó hangjai is veletek együtt tűnnek el a picsába.

Még mindig csak a plafont nézem. Ez olyan filmbe illő jelenet lehetne! Ezért most inkább oldalra fordulok, és a síkképernyős tévét nézem, amin sosem megy adás. Hol jártam? Kivel találkoztam? Kit felejtettem el? Biztosan érzem, hogy valaki nagyon fontos volt. És már többször találkoztam vele. Valaki számomra nagyon fontos személy. Ezt miért írtam le külön, nem tudom, vagyis dehogynem. Hangsúlyoznom kell, hogy számomra fontos. Mert lehet, hogy az álom szempontjából egy mellékszereplő. Nem a világot megváltó isteni lény. Még csak nem is...de minek alacsonyítom le, hiszen nem is emlékszem rá! Kamu. Emlékezni fogok rá. Lehet hogy el van rejtve ébrenléti emlékeim elől, hogy mit csináltunk az álmomban. De vannak jelek, amik átszűrődnek az álomból az ébrenlétbe. Apróságok, talán egy dal, egy illat...egy kép.

Miért csak az álmomban találkozok vele? Semmi sem jut róla az eszembe. Nincs arca, nincs külseje, csak egy érzés maradt meg róla, hogy létezik. De hogy hogy is néz ki, azt nem tudom. Felvillan egy boka, egy fekete pulcsi, egy előttem sétáló, hosszú hajú lány képe, akin ez a fekete pulcsi van, de csak a hátát látom. Fehér bőr, az arca félprofilból látszik már, apró orr, lesütött szem, vagy csak valamit néz a földön...még nem emberi arc. Szemből látom, az orr csak egy vonal, a szemek is rajzoltak, a száj nevet rám. Egyedül a boka valódi, de az most nem látszik. Nincs történés. Álló képek. Nem tudom, mit jelet. Valamit mutat nekem, felírom a számokat: 26,885,01. Mintha a telefonján lenne rajta. Egymás mellett sétálunk.

Az ébrenlétben már nem is nézek semerre. Csak megyek előre az utcán. Kizárt dolognak tartom, hogy bármelyik ember megszólítana, vagy valamiért meg kéne állnom. Csak megyek előre a megszokott utamon. Mint egy gép? Nem . Mint egy zombi? Ugyan, dehogy. Mint egy ember, aki feladta, hogy az utcán sétálva megtalálja azt a lányt, akit az álmában látott? Igen, erről van szó.

Valahol itt kell lennie. Meg kell találnom. De, és mindig itt van ez a de...

kis semmi

Az ujjaim elnehezülnek. A bőr a kezeimen keményre cserződött. Alig tudok már írni.

Nem jön ma történet. Talán jobb is így. Valahogy ma nem megy. Ma semmiképpen. Ó, sajnos nem.

Pedig biztos lenne mesélnivalóm.

ÖregTurbán bácsi 56.nap/1000 szó

Nevet változtatott. Elhagyta a földet, ahol rémtetteit véghezvitte. Hosszasan hajózott, kelet felé haladt, átkelve a Fekete tengeren, és Törökországon keresztül Irakig jutott. Itt érjük őt utol, a történet folytatásával.

Heteken át gyalogolt, stoppolt, szamárháton utazott. Állati, vad, és gyermeteg elméjében egyetlen cél lebegett: megérkezni Irakba. Mindennél erősebb volt ez a cél. Azon emlékezetes gyermekkori balesete óta nem volt képes megkérdőjelezni az őt vezérlő szándékokat. A megannyi szörnyűség, amit végbevitt szülővárosában, Terézvárosban, mind ennek a direkt kapcsolásnak volt köszönhető az elméjében, ami a szándék felbukkanása és az azt valóra váltó tett között áll fenn.
De vajon mi volt az az emlékezetes gyerekkori baleset? Micsoda iszonyú baleset lehetett, ami így megváltoztatta egy jó irányba haladó gyermek fejlődését, hogy ekként végezze?

A padtársa elvette tőle a babapiskótáját alsó tagozat harmadikban, reggel nyolc ötvenkor, az énekóra utáni szünetben.
Erre válaszul ÖregTurbán -akit akkor még nem így hívtak- egyszerűen letépte a társa arcát.
És még sok ilyen eset történt, hogy rövidre zárjam ezzel a nosztalgiázást.

Mert jelenleg egy ellenőrző pont előtt álldogál. Kék mackónadrág van rajta, fehér, bő ing, mert nagy hasának így kényelmes, bebújós makkos cipőjét zokni nélkül hordja, mert mégis csak nyár van, és a hűvös éjszakák miatt magával hozott még egy barna, oroszlánokkal díszített műszálas plédet is, amit a jobb válla fölött vetett át. Fehér szakállas arca, kis apró szemüvege és két méteres magassága minden tömegből észrevehetővé tette őt. Ezt ki is szúrták az ellenőrző pontot felügyelő katonák, és magukhoz intették. ÖregTurbán odacammogott hozzájuk. Kérték a papírjait, de nem volt nála semmi. Neki nincs szüksége papírokra. A katonák erre összekötözték a kezét, és betuszkolták a dzsipbe. ÖregTurbán egykedvűen nézett ki a járműből, ahogy haladtak egy tábor felé. A megerősített lőállások és útakadályok kerülgetése után végül bevitték egy fogdaszerű épületbe, ahol már többen üldögéltek. Volt köztük egy amerikai újságíró is, fiatal srác, csak a Press-es mellénye emlékeztetett a foglalkozására, mert minden felszerelésétől megfosztották. Otthon várja a felesége Emma, és a kislánya, Cecyl. Alig evett az utóbbi napokban, és nagyon izgul. Ezt mind ÖregTurbánnak mesélte el fél perc alatt, mert megörült, hogy végre egy fehér ember is került mellé. De ÖregTurbán csak úgy tett, mintha hallgatná, ugyanis nem tudott angolul, de a fiatalember olyan jól és akkora beleéléssel mesélt, hogy nem akarta megölni. Ó, megölni, mire is gondolok! Hiszen csak üldögélt a hatalmas ember tizedmagával a szűk fogdában, és az égvilágon semmi jelét nem adta, hogy haragudna, vagy ideges lenne. Csak nézett ki a fejéből, mint egy vízköpő-buddha keverék. A fiatal riporter egy idő után megunta, és újra belemerült a beszédjébe, hogy mit fog majd mondani a kihallgatóknak. A többi alak egyszerű vidéki, helyi embernek látszott, semmi különös nem volt rajtuk. Maguk előtt nézték a földet. Néha felállt valamelyikőjük, és a távolabbi sarokban lévő vödörbe piszkított.

Majd kinyílt az ajtó, már esteledett. Kivitték az amerikait a szomszéd szobába. Egy mély hang valamit üvöltött arabul, majd a srác sikoltását és hörgését lehetett hallani. A hörgés végül bugyogó-gurgulázó hangokká sűrűsödött össze. Majd csend. Újra mozgolódás, bádogvödör hangja, parancsoló szavak. Egy kis szünet következett. A szobában összesúgtak a megmaradtak, a szemeikben reménytelenség volt és beletörődés.


Egy óra telt el, és újból nyílt az ajtó. Ezúttal ÖregTurbánt vitték ki, ami nem tetszett annyira neki, mert épp szundikált. Összehúzott szemekkel ült le a reflektorokkal megvilágított fal előtti székre, szemben állt vele egy kamera. A falra valami fekete zászlóra felfestett írás volt, szintén arabul. De ez őt nem érdekelte. Nem szereti, ha megzavarják az alvását. Nagyon nem.
A teremben hárman voltak, mindhárman tiszta feketében és elkendőzött arccal. Az egyik ÖregTurbán mellett állt jobb oldalt, hátra tett kezekkel. A másik a kamera előtt állt, de úgy, hogy ő is, és a széken ülő is benne legyen a képben. A harmadik volt az operatőr. Fel voltak tüzelve, hogy micsoda üzenetet fognak ezúttal küldeni a nyugati, rothadt világnak! A szék alatti padlón még ott volt a lefejezett amerikai srác vére elmaszatolva, de ezt a kamera nem látta. Az előrébb lévő megkapta a jelet az operatőrjüktől hogy megy az élő adás, elkezdett nagyban kiabálni. Ugyanaz a hang volt, amitől olyan nehezen aludt el. Hevesen gesztikulált az üldögélő alak felé, aki úgy nézett ki, mint egy házmester a Forgách utcából. Mutogatott a kamera, az ég, és ÖregTurbán felé. Majd kihátrált a képből, a kamera ráfókuszált a széknél lévőkre. A hallgatagon álló alak előhúzta a kezeit a háta mögül, az egyikben egy nagy és éles kés volt. Úgy állt, ahogy az oktatáson elmondták neki, a vágás közben nehogy egy kis részletet is eltakarjon a nézők elől. Elkezdte levágni ÖregTurbán fejét. A kését nagy erővel a nyakának nyomta, és már érezte is a vér ömlését, a test remegését, a hörgést...csakhogy ezeket mind az emlékeiből érezte csak, mert ÖregTurbán nyakát nem vitte a kés. Mintha köszörűkő lett volna a bőre helyén, teljesen eltompította a pengét, nyoma sem maradt a fekete maszkos ember erőlködésének. Értetlenül néztek egymásra hárman. Az előrébb lévőnek támadt egy mentő ötlete, elővette a pisztolyát, hogy agyonlövi a foglyot, de a kamera mögötti leüvöltötte, és odadobta neki a saját, kardnak is beillő kését. Mivel élő adás volt, nem vehették fel újra a jelenetet, így mindennemű bevezetést nélkülözve neki akart esni ÖregTurbán tarkójának egy jól irányzott suhintással.

De ez már sok volt azért neki is. A székről egy pillanat alatt felpattant, közben széttépte a csuklóját összekötő kötelet. Felszabadult tenyerei egyszerre verték ki a kardot a nagyhangú támadó kezéből, és csapták falhoz az elsőként őt lefejezni próbáló fejét. A nagyhangú újra a pisztolyáért nyúlt volna, de ÖregTurbán kicsavarta a karját, és a kamerás ember felé lökte, aki addigra már jött volna nekik segíteni. Hatalmas teste a gravitáció és légellenállás törvényeinek teljességgel ellentmondva mozgott, hihetetlen fürgeséggel. A falhoz vágta a maradék két embert is, majd lassan odalépkedett hozzájuk, és az ő fejüket is szétloccsantotta, ezúttal hatalmas könyökhajlataiba fogva egyenként őket. Az agyuk lassan szivárogva, majd szinte robbanva fröccsent ki a koponyájuk gyenge pontjain át, mint egy tini pubertáskori, gennyes pattanásai a fáradhatatlan mutatóujjak nyomása alatt.

A kamera mindezt élőben küldte tovább a netre.
Nem kapcsolt ki, nem volt aki kikapcsolja.
ÖregTurbán még hosszú percekig guggolt a tetemek fölött, az értékesebb belsőségeiket fogyasztva, csak hatalmas hátát lehetett látni, és a válláról néha lecsúszó oroszlános plédet.
Majd oldalra fordította a fejét, mintha hallott volna valamit.
Végül az utolsó mozgás az ő kivonulása volt a képből.

Behúzott kézifékkel haladni 55.nap/1000

Van úgy, hogy egyik nap az ember fia vagy lánya felkel az ágyból, és egyszerűen csak rálép arra az útra, amit...neki rendelt a sors? ...amin járnia kell? ...ami csak rá vár? ...amin már régóta járnia kellett volna ha jobban odafigyelt volna azokra a dolgokra amikkel törődhetett volna inkább?

Talán úgy tudom legjobban, de úgy igazán a legjobban megragadni ezt a bizonyos pillanatot, mármint amikor az ember fia vagy lánya, szóval értitek, Ő csak felkel, és érzi. Még nem tudja. De érzi. Hogy mától kezdve valami megváltozik. A vonat áthaladt a kitérőn, és új vonalon megy tovább, akár tetszik, akár nem.

Nagyon szép és dicséretes, ha az ember megtalálja a helyét. Igen, egy kényelmes, nyugodt, vagy nem annyira nyugodt, de legalább biztos munkában. Minden hónapban megkapja az ugyanannyi fizetését, befizeti a befizetnivalókat, és úgy elvan magában. Még talán egy kicsit félre is tud tenni, ki tudja mire. Szóval elvan, mint hal a vízben. Egy bizonyos ideig. Hogy meddig, az a hal izgágaságától és a külső körülményektől függ. Ha nagyon menni akar, nem fog megmaradni sokáig az álló vízben, és felúszik a sodrást követve. Ilyenkor valami belül beindít benne valamit, és előáll az ellenállhatatlan inger. Most például én simán elképzelem, ha még tovább folytatnám ezt a halas példát, úgy elunnám az egész magyarázatot, hogy hagynám az egész mai adag írást a francba. De valamiért csak nem jut más az eszembe ezeken az istenverte halakon kívül, a jó francba is! És akkor ott van a másik hal. Aki csak úgy elvan. De valami zavarni kezdi. Valamit érez a vízben, amitől nem lesz már olyan jó ott lennie, ahol van. Ő ilyenkor kel útra, külső körülmények miatt. De itt abba is hagyom, az emberek nem pisztrángok vagy amúrok. Nálunk ott van az út, amire lépünk! Ó! Az út! Azt tesszük, ami a legjobb nekünk! Megvalósítjuk az álmainkat, vagyis pont hogy most éljük őket! Istenek vagyunk! Energialények! Csodálatos megtestesülései milliónyi kalpányi karmának, embertestbe született lelkek, az önvaló óceánjából aláhulló cseppek! Kibaszott indigógyerekek vagyunk, sőt, még Isten is csak az elménk találmánya, mert mi többek vagyunk az elménél, mivel semmik vagyunk, többek vagyunk Istennél is! Édesvíz könyvkiadó és Angyalterápia meg Rontáslevétel és Buddhista Átadás, és Szatszangokra járás hogy a Guruk lábánál ülhess, Önismereti tanfolyamok hatvanezerért egy hétvégén, Csakranyitás a szerencsehozó névtelen egyiptomi istenséggel, Aurakalibrálás és Stresszmérés a Szcientológus gépen, öregasszonyok az Őrtornyaikkal, de mit akarok ezzel mondani?

Mit?

Még mindig reggel van. Az ember fia-lánya(szigorúan mondom, mert ezt külön hangsúlyoznom kell:két személy! nem fialánya vagy lányafia, nem. fiú vagy lány. a többin rágódjanak azok, akik ebből élnek)szóval Ő felkel. Valamit álmodott, de nem tudja mit. Mégis, mintha nem ugyanaz lenne a szoba. Sem a szőnyeg az ágy mellett. Persze tisztán látja őket, de mégis. Hogy is mondjam...amikor például nem vagy teljesen magadnál még, mert negyed órán át szereltél valamit guggolva, majd hirtelen felállsz, és a környezet eltávolodik tőled, ahogy kifut a fejedből a vér...ez is olyan. Nincs jelen igazából a környezetében. Felkel, de nincs egészen ott. Megnézi a villanykapcsolót, de nem ő nyúl érte, csak a keze. A mozdulatok automatikusan begyakorolt koreográfia szerint végzik a reggeli megevését, a ruhák felhúzását a testre, a fogak megsikálását, az utcán sétálást, a buszon kapaszkodást, szóval világos, remélem. Nekem már nem világos. igazából csak írok, és nem olvasom vissza amit írok.
Olyan ez, mintha folyton beszélnék, bár nem vagyok a szavak kimondásának embere. Na, hogy hangozna ez élőben, de komolyan, egy vicc. Írni jobb...na de vissza a reggeli felébredéshez.

Ott motoszkál egy érzés. Ma rálépek az útra. Ma beindítom a gépezetet.
És egészen addig, amíg nincs benyomva a gomb, minden megy a maga útján.
És klikk.
És nincs visszaút.

Na jó, valójában. Egy szűk tér, ami egyre szűkül. A reggeli érzés olyan tisztán sütötte be magát a lehúzott redőnyű, ködös és sötétségbe burkolódzó reggeli ablakon, mint egy szentjánosbogárfing. Szinte alig vette észre. Csak sugallat volt. De ennyi pont elég, nem is kell több. Egy apró suttogás elég, hogy a nyugodt életét megkérdőjelezve feladja a meleg fészket, ahová oly biztosan és oly unalmasan kötődött. AZ élet változás, mondja a sok okos, meg tapasztalt fej. De az elme nem szereti a változást, legalábbis alapesetben, túlfűtött tesztoszteron hiányában. Vagy ez általánosítás lenne? Hisz annyi elme van, ahány különböző tulajdonságú ember, látszólag sokfajta, valójában kevés fő fajta, és ezeknek a kombinációi. Talán lehangoló a kép, hogy semmi sem eredeti, a harmónián kívül.

De mi is ez a harmónia?
Ó, nagyon örülök, hogy ráakadtam erre a kis szóra.

A harmónia: amikor az illető, az Ő, megtalálja azt az utat, ami az egyéni izgágaságának és kedvének legmegfelelőbb. Ha ez egy olyan dolog, amit még életében nem próbált, de erős sugallatok érkeztek neki az álmaiból, akkor jobban teszi, ha kipróbálja. Szokás azt mondani, hogy az álmok nem hazudnak. Szerintem ezt hülyeség szó szerint venni. Azokról a dolgokról álmodunk, amik ébrenlét alatt foglalkoztatnak, amik velünk vagy hozzánk kapcsolódva történtek. Újraélése a zavaros helyzeteknek, az ébrenléti problémáknak, egyszemélyes pszichodráma, és minden szereplőt én mozgatok, mégis elfelejtem ezt, és beleélem magam a szerepembe! 

Akkor újra a reggel, de utoljára. Őneki volt egy álma, de nem emlékszik rá, csak pár apró, homályos foltra. De ez épp elég, komolyan mondom, épp pont elég arra, hogy megmozdítsa az illetőt egy ébrenléti döntéshelyzet megszületéséhez, amikor neki kell döntenie. Nincs más, aki segíthetne neki. Új út felé kell mennie, ez már biztos. Érzi a hívást kívülről, vagy belülről, az most mindegy. És tudja, hogy itt, ezen a helyen nem maradhat sokáig tovább.

És ekkor felkel az ágyból.
Kinyitja az ablakot.
És otthagyja a szobát.

A munkahelyén már nem érzi lekötve magát. Megízlelte a szabadságot. Hogy csinálhat mást is, mint amit eddig. Hogy mehet más irányba is, mint amit eddig követett. És ettől a szabadságtól megittasodik, vidám lesz. Majd félelem tölti el, és hideg lesz a keze már csak a gondolatára is, hogy mibe is vágott ő most bele.

De maradni már nem tud tovább.
Valami húzza őt, húzza kifelé az életéből egy másik életbe, egy olyan életbe, amitől évekkel ezelőtt felállt volna az összes szőr a hátán pusztán a belegondolástól, hogy milyen is az.

Azt hiszi, hogy ő irányít.
Pedig csak a kéziféknek parancsol, amit idáig tövig behúzott.
Most kezdi elengedni...

Adrian Barnes - Álmatlanok 25.nap (54.nap/1000)

Kedves Naplóm, eléggé elhanyagoltalak a 9. napi bejegyzés óta, mi? Az előző napi rinyálásomról inkább nem is beszélek, ahogy hosszasan soroltam azokat a dolgokat amiktől búcsút veszek...dickens-i árvák és viaszos fenyőtűk...szánalmasan arra gondoltam, hogy miután Zoë-t leeresztettem az utcára, (és ő elfutott a Stanley park felé, a maciját lóbálva, csak hogy el ne felejtsem) én csak lefekszem az ágyba, és szépen kiterítve meghalok, mellkasomon összeszorított kezeim alatt a Nód kéziratával, mint Charles Freck a Kamera által homályosan-ban, csak ő az Ősforrás-ra esküdött, de a póz ugyanaz.

Azt hittem, hogy végem. Hogy ez az álom lesz az utolsó.
De újra reggel van.
És újra élek.

Az első dolog amire felfigyeltem, az a hihetetlenül nagy csend volt. A Felébredettek mára már mind meghaltak a több mint három hete tartó álmatlanságtól, ebben biztos voltam. Az apró erkélyemről letekintettem az utcára, a rengeteg szemétre, betört üzletekre, kiégett autókra, Charles pódiumára, és a sok, halmokban rothadó hullára az egyik sikátorban. A szemközti telefonfülkében már összeesve áll a napokig engem figyelő őrszem.
Valami megváltozott bennem. Mintha minden kitisztult volna. Kinyújtóztattam meggyötört hátamat a ragyogó napfényben, mélyet lélegeztem a bűzlő levegőből, és percekig csak álltam, mint egy gyík, aki a nap melegétől várja az életet. A Ragnarök-ből elhozott motyómból elővettem egy löncshús konzervet, és komótosan enni kezdtem. Milyen érdekes, hogy a természet egyszerű törvényei hogy át tudják írni az emberi elme kusza következtetéseit és bonyolult, egymásba ágyazódó ördögi köreit. Most csak az éhség számított. És az éhség csillapítása adta meg azt a választ, amire szükségem volt. Minden leegyszerűsödött. Már nem foglalkoztam a szavak titkos értelmével, a Nóddal, amit napokkal ezelőtt még szentírásként forgatott Charles, vagy ahogy ő nevezte magát: a Kék Admirális. A sok borzalom, a hallucinációk, a lövöldözések, és a páromnak adott kegyes halál egy pengével mind eltörpültek most. mintha soha, semmi sem történt volna, amit ez a löncshús konzerv ne tudna feledtetni. És furcsa módon sikerült is neki. A testem evett, és néztem a vékony napcsíkot a szoba közepén, az emlékeim pedig a jövőbeli terveimmel együtt egy polcon lévő könyvre kezdtek hasonlítani, amit jelenleg nem akartam levenni onnan.

Honnan jön ez a nyugalom? Miért nem gondolok a sugárszennyezésemre, amitől már napok óta sárgát szarok? A löncshús elfogyott. És hirtelen úgy éreztem, mennem kell. Ki ebből a harmadik emeleti erődből. Felkaptam a táskám, a késem, és a kötelem. Leereszkedtem eléggé ügyetlenül az utcára, és a napok alatt megtanult óvatossággal megindultam a Ragnarök megfeneklett hajóteste felé. A távolban mozgást láttam, felkaptam egy véres végű könyökcsövet az egyik hulla markából, és folytattam az utam. Pár kóbor kutya méregetett csak, embereknek semmi nyomuk sem volt. Néha felhangzott pár zaj innen-onnan, leeső tárgyak vagy testek puffanásai, de ez különösképpen nem foglalkoztatott.

A Georgia sugárút végén a pár nappal ezelőtti összecsapás maradványai látszottak, varjak seregei lepték el a környéket, amik a jöttömre komótosan arrébb röppentek. A parkban is csend volt, a démongyerekek lehet hogy még alszanak a ki-tudja-hol lévő rejtekhelyeiken. Üres volt a fejem, mégis vitt előre a lábam. A Ragnarök anyahajóról lelógó kötélhágcsón felfelé mászva, félúton, elkezdtek újra kattogni a fogaskerekek a fejemben, vagy inkább mint a rádióban a sok fehér zaj után végre megtalált állomás: egyre érthetőbbé vált az adás. A fedélzeten Charles embereinek sikerült kivágniuk egy lyukat a belső fedélzet felé, kissé félve léptem be rajta. A hajó belsejében csak a vészvilágítás égett. Céltudatosan mentem a konyha felé, késemet magam előtt tartva. A zátonyra futott hajótest néha megnyikordult, de ezen kívül semmi hangot nem hallottam. A konyhában feltöltöttem a készleteimet konzervekkel, és leakasztottam egy elemlámpát az egyik falról, hogy megkeressem az orvosi szobát. Tyler-nek valahonnan be kellett szereznie azt a töménytelen mennyiségű morfiumot, amit az égési sérüléseire szedett. Hosszú barangolásba kezdtem, mire végül az egyik folyosó végében megtaláltam a hajó keresztmetszeti térképét a falon, ami szerint csak követnem kellett a zöld, földre festett csíkot. Az orvosi szobában magamhoz vettem több tucatnyi tűt és pár fecskendőt, morfiumot, vízfertőtlenítő kapszulákat és sugárbetegség kezelésére való gyógyszereket is. Szerencsére minden egyértelmű jelzésekkel volt ellátva. Visszafelé más úton mentem, és találtam egy pisztolyt is. Tisztára olyan volt, mint egy FPS játék. A támadók holttestei a reaktor körül voltak, vajon fel akarták robbantani, mint Tyler, vagy újra be akarták indítani? Sose tudom meg. De őszintén szólva, nem is érdekel.

A fedélzeten rakott tüzek maradványai mellett leültem, és a távoli Capilano víztározó felé tekintettem. Csak észak felé mehetek. Seattle túlságosan sugárszennyezett, és nem kockáztathatom, hogy a délről jövő szelekkel még több halált szívjak magamba. Az északi hegyek mögé kell kerülnöm. De honnan jön ez a hirtelen túlélési tervezés? Nem jött válasz. A gondolataim, amik folyton tervezgettek és véleményeket alkottak, most teljesen megváltoztak. Valami belső parancsnak engedelmeskedtek, nem lehetett velük szót érteni. A lemmingek jutottak eszembe erről. Csak egyetlen cél volt a szemem előtt: eljutni a 99-es úthoz a víztároló előtt, és találni egy vezethető állapotban lévő autót. Mindegyik célom rövid távú volt.

A hajóról leérve a Lions Gate híd felé vettem az irányt. A Nyúlvadászat szerencsétlen kis áldozatainak megcsonkított maradványai ott lógtak a híd sodronyköteleihez kötözve. Újra üres volt a fejem. Egy pillanatig sem gondoltam bele, hogy mennyire lehetetlen is volt alig egy hónappal ezelőtt elképzelni valami ehhez hasonlót itt Vancouver-ben. Csak a legelvetemültebb íróknak jutott volna eszükbe ilyesmi. És most ez a valóság. De számomra csak hátrahagyott díszlet egy lezajlott előadás után, elhagyatott horrorszínház, ahová egy jó darabig nem tervezek visszatérni.

Az egyetlen dolog a túlélés volt, bármennyire is zakatolt ez ellen racionális-szentimentalista agyam, valahonnan belülről különös erő hajtott előre a főút felé. Hamarosan találtam egy kis Ford Fiesta-t, elhagyatva a leállósávban. A tulajdonos múmiává aszalódott testét kirángattam, és a hátsó ülésre dobált ruhák között találtam pár fürdőlepedőt, amivel letakartam a csúszóssá vált huzatot. A motor beindult. És elindultam észak felé, a közeli városok irányába, hátha találok még magamfajta túlélőket, Alvókat.

Az autópályán haladva, miközben kerülgettem a hulladékokat és a keresztbe fordult kocsikat, megint elgondolkodtam. Miért csinálom ezt? Miért akarok emberek közé menni, túlélőket találni, amikor egész életemben utáltam az emberek társaságát? Ekkor újra rád néztem, Kedves Naplóm. Miattad csinálom. Hogy fennmaradjon ennek a kataklizmának a krónikája, és hogy ne vesszenek el az ilyen régies szavak, hogy legyenek olyanok, aki elmesélik a történeteket a démongyerekeknek.

53.nap/1000 A megkérdőjelezések kora

Abban a korban élünk, amikor mindent meg lehet kérdőjelezni, nincsenek kőbe vésve a szabályok, és a történelem korrumpálódott. Alig van valami, aminek a hitelességét igazolni lehet egy olyan világban, amiben minden valaminek a koppintása, olcsó másolata, vagy drágán ellopott utánzata. A legnagyobb baj mégis az, hogy szépen lassan minden átlátszó lesz, a mélységek eltűnnek, és a felszínes, tudatlan egyének halmaza fogja meghatározni a kívánt értelmi szintet, ők azok, akiknek a legnagyobb szellemi teljesítménye kimerül egy google keresésben.

Valami nem stimmelt a felkeléssel. Selly tudta jól, hogy a mai napja igazán sok furcsaságot fog tartogatni számára. Tapasztalatból beszélt. Mintha valaki már előre megírta volna neki az aznapi különösségeit, és ennek egy halvány jele már a reggeli felkeléskor gyanút ébresztett benne.

Selly ugyanis hangsebességgel zuhant alá a sztratoszférából egy űrhajósruhában. A sisakja tűzálló üvege remekül elvezette a keletkező hőt, de még így is érezte a légköri súrlódásból származó forróságot belül. Karjait hátrafeszítve suhant, és csak suhant. Igazából nem is lepődött meg nagyon. Előző este az ágyikójába feküdt bele, reggelre pedig a föld felé zuhan, igencsak nagy sebességgel. Még nem látott mást, csak a felhőket. Hatalmas volt a zaj. Vajon van ezen a vacakon ejtőernyő? A sűrűsödő levegő hatására kinyílt egy segédernyő. Csak úgy, magától. Ez kissé lelassította, majd ahogy kivehetőek lettek már a búzatáblák körvonalai, a nagy ernyő is bekapcsolt.

Miközben ereszkedett, sztoikus nyugalommal átgondolta, hogy ez már hányadik ilyen reggele is...az utóbbi időkben igencsak megszaporodtak ezek az események. Egyszer háborús övezetben találta magát, máskor egy túlélőpróbán a maláj dzsungelharcosok társaságában, valamikor egy tengeralattjáróban ébredt, máskor meg simán csak valakinek a felesége volt. Autóversenyzőként is ébredt már, épp egy előzés közben, alig tudta megtartani a kocsit. Érdekes módon viszont minden egyes szituációban természetesen viselkedett, a betanult mozdulatok és a rutin vezették őt új szerepében. Az ismerősök is mindig mások voltak, és mégis rögtön tudta, kicsodák. Egyszer sem érezte úgy, hogy idegen lenne, teljesen eggyé olvadt a szerepével. Mert minden új szerepében ő volt testileg ott. Egy időben, még az elején, elkezdte felkutatni azokat a helyeket, ahol járt. A térképen megjelölte őket, és ahogy ideje és pénze volt rá, ellátogatott a nem olyan távoli célpontokra. És minden helyen ugyanaz a séma fogadta: egyetlen ismerős arcot sem látott, és őt sem ismerték fel sehol. Párszor még próbálkozott, naplót írt a kizökkent napok helyszíneiről, igyekezett nagy részletességgel leírni mindent, amit látott. Majd egyszerűen beletörődött, hogy ez így megy, kiszámíthatatlan időközökként más életet élt, mint amit a sajátjának mondott.

Nehéz bakancsai érték először a földet, majd az ernyője újra fel akarta rántani, de még azelőtt kioldotta belőle magát. Leemelte a fejéről a sisakot, és leült a maga által hasított búzaösvény felé fordulva, majd hátradőlt a sárga kalászok közé. Az ég kéken nézett le rá, pár bárányfelhő úszott csak lomhán a magasban. Élénk rózsaszín ernyője a búzatáblán pihent, -Könnyen észreveszik majd. Ez volt az első gondolata. Valamiért fontos volt, hogy ne szedje össze, hanem hagyja kinn, jól láthatóan, hogy megtalálhassák. A nyári csendben egyre erősebben hallotta egy repülő hangját, felállt, és pont látta, ahogy a gép elhúz felette. A pilóta tett még egy kört, és visszafordult. Visszafeküdt a búzatáblába. Nagyon kimerültnek érezte magát, olyan volt, mintha egy több hónapon át tartó nyomástól szabadult volna meg. Nyugodtan lélegzett. Minden olyan csendes volt és nyugodt, a szél gyengén lengette a kalászokat.

Már majdnem el akart aludni, amikor lépésekre lett figyelmes, izgatott beszédre, egy női nevet kiáltoztak vidáman. Felállt, hogy integessen nekik, egy kábé tízfős csoport közeledett feléje. Ketten egy összehajtott harctéri hordágyat cipeltek, ott volt az orvos is velük, a parancsnok és a kísérletvezető meg még pár magas rangú tiszt, akiket csak látásból ismert. Hangos nyüzsgéssé alakult át a csend, gratuláltak neki minden irányból a vidám arcok tulajdonosai. Előkerült egy pezsgő is, igazi ünnepi hangulat vette körbe.
-Dora, maga az első ember, aki ilyen magasságból hajtott végre ugrást, gratulálunk!
-Köszönöm Peter parancsnok úr!
-Maga egy igazi hős! Hogy érzi magát, sima volt a földet érés?
-Teljesen jól vagyok, mintha csak egy átlagos ugrást hajtottam volna végre! körbenézett, és a szemekben látta, hogy itt mindenki tudja jól, hogy mekkora kockázatot vállalt. Látták rajta a kimerültséget, és a megkönnyebbülést is.
-Kedvesem, a jobb kesztyűjénél nem engedett el az öltözék, sikerült egyben tartanunk? kérdezte Julie, a kísérletvezető.
-Igen, a megerősítések beváltak, csak egy kissé szűk lett csuklóban a plusz tömítés miatt.
-Jack, kérem segítsenek levenni a szkafandert Doráról, hadd végezzék el a doktor úrék a szükséges vizsgálatokat.
Kihámozták a pufók héjból, és megmérték a vérnyomását, belevilágított a doki a szemébe, ellenőrizte hogy teljesen magánál van-e, lázat mértek, mindezt igen gyorsan és rutinosan. Két perc múlva már a zöld kezeslábasában állt, és koccintott a sikeres ugrásra. Mindenki nagyon meg volt elégedve, egy fontos  mérföldkövet hagytak ezzel maguk mögött. Libasorban kisétáltak a búzamezőről az erdő szélén álló kisbuszhoz, a sor elején természetesen a parancsnok ment és Dora, leghátul hozták a hordágyra fektetett szkafandert és az ernyőt. A visszafelé úton hamar elaludt, ahogy elhagyták a zötykölődő földutat, és az autóúton suhantak a bázis felé. Valamelyik bázis felé. Valahol, valamelyik országban.

Lassan kinyitotta a szemét. Ismerős, zöldes félhomály. A sarokban zölden villog a kábelmodem jelzőfénye. Hajnalodik. Ismerős szoba. Ismerős bútorok. Hátranyújtózik a telefonjáért. Még van háromnegyed órája, hogy elinduljon dolgozni. Visszateszi a mobilt a kis szekrényre. Pár percig csak fekszik, nyitott szemmel. Ez az egyetlen biztos pont, ez a szoba. Soha, egyetlen helyszín sem ismétlődött még meg. És sosem kezdődött el egyetlen kizökkent nap sem felkeléssel, mindig az események közepében találta magát.
-Lehet hogy igaza van a pszichológusomnak, és ezek az események nem mások, mint igen élénk álmok. Mi más is lehetne a magyarázat? Túl élénk a fantáziám.
Feltette forrni a vizet, majd két kanál nescaféval színesebbé tette. Egy kis tej hozzá, és kész is a reggeli. Pár kekszet majszolt hozzá, míg Dormi a cica a lábához dörgölőzött hízelegve. Felöltözött, adott a duci jószágnak enni, majd bement fogat mosni a fürdőszobába. A tükörrel nézett szokásosan farkasszemet közben. Az elektromos fogkefe bizsergető érzése semmihez sem fogható, egyszerűen isteni! Teljesen ellazul, mire befejezi. Öblítés háromszor...de várjunk csak. Valami kiáll a hajából. Elölről nem látszik. Oldalt fordul, és ott van. A feje búbján, a hajfonat alá csúszva. Egy kalászos mag.

52.nap/1000 A Lecke

Volt egyszer, hol nem volt, valahol volt, de még mindig ott van, szóval egy ember. Mindegy is, hogy ki. Lehetnék én is, vagy te is, de akár még ő is. Igen, még ő is! Szóval.

Egyszer ez az ember gondolt egy nagyot, és kicsi maradt. Ó, de nem testileg. Az olyan vicces is lehetne, nomeg feltűnő. nem. Ő simán csak kicsi maradt. De hogy maradhatott kicsi? Hát, van ennek egy eléggé egyszerű módja. Kicsi maradt lelkileg.

15 éves korában elhatározta, hogy a világ ennyire jó, mint most, akkor ki a frász akarna felnőtté válni? Inkább marad tovább gyerek, megkapja a zsebpénzemet anyutól, és a kikerülhetetlen felnőtté válást, meg a munkát is majd úgy fogja venni, mintha nem is vele történnének meg. Igen, ezeket csak eljátssza. Úgy tesz majd, mintha komolyan gondolná. De valójában nem fog ám felnőni! Ő? Soha! De ezt senki sem fogja megtudni. Senki az ég egy adta világon! Ez egy titok, aminek sosem szabad kiderülnie!

Valóban minden úgy ment, mint a mesében, vagyis ahogy előre eltervezte. Lett egy jól fizető munkája, nem kellett sokat otthon sem lennie, igaz hogy egy szipirtyó feleséget kapott hozzá, de azzal vigasztalta magát, hogy ha a külföldi munkát is megkapja, akkor még kevesebbet kell majd látnia az asszonyt!

De a nőnek ebből elege lett. Nagyon is. Egy gyereket odaszült azért neki, csak hogy szó ne érje a háziasszony elejét. Válás, gyerektartás. De ezek nem vele történtek meg, ó nem. Az asszony volt túl követelőző! Őneki nem ilyen nő kell. Őbenne nincs semmi hiba. Kedves, poénos, jó társaság, mindenki szereti, hát hogy lenne itt hiba kéremszépen?

Teltek múltak az évek. A munkája révén nem volt nagyon ideje a kollégáira, de nem is nagyon akartak vele lógni. Mindig okosabbnak hitte magát a többieknél, és ezt éreztette is velük. A viccei egy idő után ismételték egymást, és volt egy igen rossz tulajdonsága is, ami miatt még jobban eltávolodtak tőle. Ez pedig a minden felelősség alól kibújás, a felelősség másra hárítása volt. Persze érthető, ha az ember nem mindig akar a fény középpontjában állni, és egymaga dönteni minden kérdésről amit hall, de az sem járja, hogy sunyi módon csak azt nézze, hogy mi az, ami a legkevesebb feltűnést kelti, hogy a szavát se hallják, és a munkatársai mellé melyik fontos döntéshozatal alkalmából hátráljon ki a színfalak mögé. Ezért a barátok száma az évek során szépen visszaesett, és akik megmaradtak, azok is inkább csak a munka kedvéért voltak együtt vele.

Aztán valami nagyon szép dolog történt, megismerkedett élete szerelmével. Nagy esemény ám az ilyen! Hirtelen az egész világ megváltozik. Eszméletlen mennyiségű energiák szabadulnak fel! Közös programok szerveződnek a semmiből, és hirtelen mindenre lesz idő, ami előtte elképzelhetetlennek tűnt! Mintha egy nyolcadik színnel gazdagodna a szivárvány, olyan különleges állapotban volt. A lánynak is nagy szüksége volt rá, megtalálták egymást.

És még sok minden szépet és jót csináltak együtt sok év alatt.

Majd egyszer csak valami megnyikordult.
-Mi ez? Talán valami beszorult a fékpofák közé, mi ez a rozsdás hang?
-Ó, már el is múlt. Minden rendben!
-De várjunk csak, megint hallom? Igen, hallom, naná hogy!
-De ez ugyanaz a hang, nem?
-Ja. Múltkor sem volt semmi gond belőle, hagyjad csak.
-De nem kéne megnézni azért, mi lehet?
-Á, felesleges. Ezért nem állítjuk le. Nyugi, nincs semmi baj.
-Ha te mondod, én elhiszem.

És így a nyikorgásra már nem is figyeltek. Rutin lett belőle, hogy néha valami nyikorogni kezd, szabad szemmel nem látható helyeken. Oda sem kell figyelni rá, hiszen megyünk előre, nem?

Teltek múltak az évek. Már egyre kevesebb idő jutott a közös programokra. A munka és a házimunka volt a két fél feladata. És a nyikorgás figyelmen kívül hagyása, de ebben a lány volt a gyengébb. Sokszor szóvá is tette, hogy itt, ebben a kapcsolatban valami nem egészen úgy működik, ahogy annak kéne! De meg lett neki jól magyarázva hogy nyugoggyále, nincsemmibaj, mindenrendbe, tevagyahülye.

Majd elérkezett az első döccenés. Hogy mi is a döccenés? Amikor a haladó jármű csak úgy döccen egyet. Mintha rámenne egy kihajított féltéglára. Nem megugrik, nem borul fel, de azért ugrik egy jó nagyot az ember ültő helyében, és ha rossz helyen voltak a szerszámai, akkor bizony nagyon fájdalmas is lehet egy ilyen.  Egy párkapcsolat nyelvére lefordítva lehetne talán a „valóság látványának befogadása” nevet is adni ennek a közúti példának. Konkrétan a sokat nyikorgó járműben valami eltörött. Már nem úgy megy, mint régen. Kialudt a szerelem tüze, a szeretetet pedig a rutin fojtogatja már jó pár éve, teszi mindennapos próba elé, ezidáig még sikeresen.

Majd ezek a döccenések is szaporodni kezdtek. A lány már látta, hogy itt nagy gondok készülődnek. Próbált szót érteni a párjával, de ő inkább jól kiosztotta, hogy törődjön a maga dolgával, ezt bízza csak szakemberre, vagyis őrá. A lány egyre kevésbé hitt neki, jól tudta, hogy ezek az ígéretek a felejtés homályába vesznek. De nem akarta magára hagyni a párját. Visszaidézte a szép emlékeket, és folyton megbocsátott neki.

Amit a másik ki is használt, és úgy fordította le a saját nyelvére, hogy ezzel a lánnyal mindent meg lehet csinálni. Ez mindent eltűr! Talán néha már túl sok neki, és kifakad, de kit érdekel, másnapra már újra szeretni fog!

Ennek örömére össze is házasodtak, a legkisebb felhajtással, csak hogy megkaphassák a hitelt a közös ingatlanra, meg hogy majd biztos így többet fog velem törődni, gondolta a lány.

A döccenések heti rendszerességgel jöttek, és sűrűsödtek.

Majd a lány már érezte, hogy nem tűrhet tovább. Szépen otthagyta a párját. És napokon át sírt.

A férje is érezte, hogy szünet kell. De ő szünetnek is gondolta. Az meg sem fordult a fejében, hogy itt most őt elhagyják - méghogy őt? Biztos csak egy kis időre van szüksége, és visszajön hozzám.

De nem ment vissza hozzá a lány. Próbálta visszacsábítani, megígért neki mindent hogy így meg úgy fog megváltozni a kedvéért, mert ő volt számára minden az életben.

Ő volt az, aki energiával látta el, legalábbis ezt állította.

Csak egy dolgot nem vett észre: az, hogy a lány energiájából élt, azért volt, mert a sajátját szétszórta ezer felé! Bátran pazarolta a sajátját, mert tudta, hogy a felesége majd ad az övéből. Nem tanulta meg a leckét, hogy a döntéseknek súlyuk van. Hogy nem lehet mindenhonnan visszatáncolni, és csurit mondani.

 
A lecke pedig nagyon sok. A tananyag pedig saját maga.