Nevet változtatott. Elhagyta a földet, ahol rémtetteit véghezvitte. Hosszasan hajózott, kelet felé haladt, átkelve a Fekete tengeren, és Törökországon keresztül Irakig jutott. Itt érjük őt utol, a történet folytatásával.
Heteken át gyalogolt, stoppolt, szamárháton utazott. Állati, vad, és gyermeteg elméjében egyetlen cél lebegett: megérkezni Irakba. Mindennél erősebb volt ez a cél. Azon emlékezetes gyermekkori balesete óta nem volt képes megkérdőjelezni az őt vezérlő szándékokat. A megannyi szörnyűség, amit végbevitt szülővárosában, Terézvárosban, mind ennek a direkt kapcsolásnak volt köszönhető az elméjében, ami a szándék felbukkanása és az azt valóra váltó tett között áll fenn.
De vajon mi volt az az emlékezetes gyerekkori baleset? Micsoda iszonyú baleset lehetett, ami így megváltoztatta egy jó irányba haladó gyermek fejlődését, hogy ekként végezze?
A padtársa elvette tőle a babapiskótáját alsó tagozat harmadikban, reggel nyolc ötvenkor, az énekóra utáni szünetben.
Erre válaszul ÖregTurbán -akit akkor még nem így hívtak- egyszerűen letépte a társa arcát.
És még sok ilyen eset történt, hogy rövidre zárjam ezzel a nosztalgiázást.
Mert jelenleg egy ellenőrző pont előtt álldogál. Kék mackónadrág van rajta, fehér, bő ing, mert nagy hasának így kényelmes, bebújós makkos cipőjét zokni nélkül hordja, mert mégis csak nyár van, és a hűvös éjszakák miatt magával hozott még egy barna, oroszlánokkal díszített műszálas plédet is, amit a jobb válla fölött vetett át. Fehér szakállas arca, kis apró szemüvege és két méteres magassága minden tömegből észrevehetővé tette őt. Ezt ki is szúrták az ellenőrző pontot felügyelő katonák, és magukhoz intették. ÖregTurbán odacammogott hozzájuk. Kérték a papírjait, de nem volt nála semmi. Neki nincs szüksége papírokra. A katonák erre összekötözték a kezét, és betuszkolták a dzsipbe. ÖregTurbán egykedvűen nézett ki a járműből, ahogy haladtak egy tábor felé. A megerősített lőállások és útakadályok kerülgetése után végül bevitték egy fogdaszerű épületbe, ahol már többen üldögéltek. Volt köztük egy amerikai újságíró is, fiatal srác, csak a Press-es mellénye emlékeztetett a foglalkozására, mert minden felszerelésétől megfosztották. Otthon várja a felesége Emma, és a kislánya, Cecyl. Alig evett az utóbbi napokban, és nagyon izgul. Ezt mind ÖregTurbánnak mesélte el fél perc alatt, mert megörült, hogy végre egy fehér ember is került mellé. De ÖregTurbán csak úgy tett, mintha hallgatná, ugyanis nem tudott angolul, de a fiatalember olyan jól és akkora beleéléssel mesélt, hogy nem akarta megölni. Ó, megölni, mire is gondolok! Hiszen csak üldögélt a hatalmas ember tizedmagával a szűk fogdában, és az égvilágon semmi jelét nem adta, hogy haragudna, vagy ideges lenne. Csak nézett ki a fejéből, mint egy vízköpő-buddha keverék. A fiatal riporter egy idő után megunta, és újra belemerült a beszédjébe, hogy mit fog majd mondani a kihallgatóknak. A többi alak egyszerű vidéki, helyi embernek látszott, semmi különös nem volt rajtuk. Maguk előtt nézték a földet. Néha felállt valamelyikőjük, és a távolabbi sarokban lévő vödörbe piszkított.
Majd kinyílt az ajtó, már esteledett. Kivitték az amerikait a szomszéd szobába. Egy mély hang valamit üvöltött arabul, majd a srác sikoltását és hörgését lehetett hallani. A hörgés végül bugyogó-gurgulázó hangokká sűrűsödött össze. Majd csend. Újra mozgolódás, bádogvödör hangja, parancsoló szavak. Egy kis szünet következett. A szobában összesúgtak a megmaradtak, a szemeikben reménytelenség volt és beletörődés.
Egy óra telt el, és újból nyílt az ajtó. Ezúttal ÖregTurbánt vitték ki, ami nem tetszett annyira neki, mert épp szundikált. Összehúzott szemekkel ült le a reflektorokkal megvilágított fal előtti székre, szemben állt vele egy kamera. A falra valami fekete zászlóra felfestett írás volt, szintén arabul. De ez őt nem érdekelte. Nem szereti, ha megzavarják az alvását. Nagyon nem.
A teremben hárman voltak, mindhárman tiszta feketében és elkendőzött arccal. Az egyik ÖregTurbán mellett állt jobb oldalt, hátra tett kezekkel. A másik a kamera előtt állt, de úgy, hogy ő is, és a széken ülő is benne legyen a képben. A harmadik volt az operatőr. Fel voltak tüzelve, hogy micsoda üzenetet fognak ezúttal küldeni a nyugati, rothadt világnak! A szék alatti padlón még ott volt a lefejezett amerikai srác vére elmaszatolva, de ezt a kamera nem látta. Az előrébb lévő megkapta a jelet az operatőrjüktől hogy megy az élő adás, elkezdett nagyban kiabálni. Ugyanaz a hang volt, amitől olyan nehezen aludt el. Hevesen gesztikulált az üldögélő alak felé, aki úgy nézett ki, mint egy házmester a Forgách utcából. Mutogatott a kamera, az ég, és ÖregTurbán felé. Majd kihátrált a képből, a kamera ráfókuszált a széknél lévőkre. A hallgatagon álló alak előhúzta a kezeit a háta mögül, az egyikben egy nagy és éles kés volt. Úgy állt, ahogy az oktatáson elmondták neki, a vágás közben nehogy egy kis részletet is eltakarjon a nézők elől. Elkezdte levágni ÖregTurbán fejét. A kését nagy erővel a nyakának nyomta, és már érezte is a vér ömlését, a test remegését, a hörgést...csakhogy ezeket mind az emlékeiből érezte csak, mert ÖregTurbán nyakát nem vitte a kés. Mintha köszörűkő lett volna a bőre helyén, teljesen eltompította a pengét, nyoma sem maradt a fekete maszkos ember erőlködésének. Értetlenül néztek egymásra hárman. Az előrébb lévőnek támadt egy mentő ötlete, elővette a pisztolyát, hogy agyonlövi a foglyot, de a kamera mögötti leüvöltötte, és odadobta neki a saját, kardnak is beillő kését. Mivel élő adás volt, nem vehették fel újra a jelenetet, így mindennemű bevezetést nélkülözve neki akart esni ÖregTurbán tarkójának egy jól irányzott suhintással.
De ez már sok volt azért neki is. A székről egy pillanat alatt felpattant, közben széttépte a csuklóját összekötő kötelet. Felszabadult tenyerei egyszerre verték ki a kardot a nagyhangú támadó kezéből, és csapták falhoz az elsőként őt lefejezni próbáló fejét. A nagyhangú újra a pisztolyáért nyúlt volna, de ÖregTurbán kicsavarta a karját, és a kamerás ember felé lökte, aki addigra már jött volna nekik segíteni. Hatalmas teste a gravitáció és légellenállás törvényeinek teljességgel ellentmondva mozgott, hihetetlen fürgeséggel. A falhoz vágta a maradék két embert is, majd lassan odalépkedett hozzájuk, és az ő fejüket is szétloccsantotta, ezúttal hatalmas könyökhajlataiba fogva egyenként őket. Az agyuk lassan szivárogva, majd szinte robbanva fröccsent ki a koponyájuk gyenge pontjain át, mint egy tini pubertáskori, gennyes pattanásai a fáradhatatlan mutatóujjak nyomása alatt.
A kamera mindezt élőben küldte tovább a netre.
Nem kapcsolt ki, nem volt aki kikapcsolja.
ÖregTurbán még hosszú percekig guggolt a tetemek fölött, az értékesebb belsőségeiket fogyasztva, csak hatalmas hátát lehetett látni, és a válláról néha lecsúszó oroszlános plédet.
Majd oldalra fordította a fejét, mintha hallott volna valamit.
Végül az utolsó mozgás az ő kivonulása volt a képből.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése