Van, amikor a történet saját magát írja.

                                                                             

Bosszantó volt minden reggel lenyomnia az ébresztőórát. Egyszer próbálkozott vele, hogy nem állít be aznapra ébresztőt. Hetven évig aludt. Ugyan, senki sem tud annyira elaludni, mondhatnátok. Pedig igen. Egy egész életet leélt az álmában.

Gondoljatok csak bele, hogy még öt percet alszotok, vagy maximum tizenkettőt. Nem sok idő, persze. De ezalatt az idő alatt ő hetven évnyi életet álmodott meg, a kisgyerekkortól a kamaszkoron át az első csókig, majd a főiskolai tanulmányok, bulik, első nagy szerelem, összeköltözés, első munkahely, szakítás, újabb szerelem, gyerek, nyaralások, bölcsőde, iskola, újabb gyerek, munkahelyváltás, válás, szétköltözés, lelki válság, gyámügy, lecsúszás, öngyilkossági kísérlet, lelki tanácsok, gyógyszerezés, rehabilitáció, új vallás, akaraterő, felépülés, új párkapcsolat, mostohagyerekek, új munkahely, nyugdíjazás, hipp hopp halál.

És ebből az életből szinte semmire sem emlékszik, amikor felébred végre. Annyit vesz észre, hogy nagyon fáradt. Mintha egy szemernyit sem aludt volna. És hogy fél órával többet aludt. El fog késni a munkahelyéről. Ezért inkább vállalja a bosszankodást, és inkább minden nap lenyomja az ébresztőórát, hogy időben felkeljen.

De mi van akkor, ha ő is csak valakinek az álma? Mint ahogy az a nő is, akit ő álmodott? Mi van akkor, ha az egész élete, az összes napja, élménye, átvirrasztott estéi, izgalmai, bosszankodásai, emlékei csak egy másik ember túlaludt alvásidejében létezik?

És ha ő is egy másik ember álmában van megálmodva? A sor végtelen. Egymás felé fordított tükrök.