Kedves Naplóm, eléggé elhanyagoltalak a 9. napi bejegyzés óta, mi? Az előző napi rinyálásomról inkább nem is beszélek, ahogy hosszasan soroltam azokat a dolgokat amiktől búcsút veszek...dickens-i árvák és viaszos fenyőtűk...szánalmasan arra gondoltam, hogy miután Zoë-t leeresztettem az utcára, (és ő elfutott a Stanley park felé, a maciját lóbálva, csak hogy el ne felejtsem) én csak lefekszem az ágyba, és szépen kiterítve meghalok, mellkasomon összeszorított kezeim alatt a Nód kéziratával, mint Charles Freck a Kamera által homályosan-ban, csak ő az Ősforrás-ra esküdött, de a póz ugyanaz.
Azt hittem, hogy végem. Hogy ez az álom lesz az utolsó.
De újra reggel van.
És újra élek.
Az első dolog amire felfigyeltem, az a hihetetlenül nagy csend volt. A Felébredettek mára már mind meghaltak a több mint három hete tartó álmatlanságtól, ebben biztos voltam. Az apró erkélyemről letekintettem az utcára, a rengeteg szemétre, betört üzletekre, kiégett autókra, Charles pódiumára, és a sok, halmokban rothadó hullára az egyik sikátorban. A szemközti telefonfülkében már összeesve áll a napokig engem figyelő őrszem.
Valami megváltozott bennem. Mintha minden kitisztult volna. Kinyújtóztattam meggyötört hátamat a ragyogó napfényben, mélyet lélegeztem a bűzlő levegőből, és percekig csak álltam, mint egy gyík, aki a nap melegétől várja az életet. A Ragnarök-ből elhozott motyómból elővettem egy löncshús konzervet, és komótosan enni kezdtem. Milyen érdekes, hogy a természet egyszerű törvényei hogy át tudják írni az emberi elme kusza következtetéseit és bonyolult, egymásba ágyazódó ördögi köreit. Most csak az éhség számított. És az éhség csillapítása adta meg azt a választ, amire szükségem volt. Minden leegyszerűsödött. Már nem foglalkoztam a szavak titkos értelmével, a Nóddal, amit napokkal ezelőtt még szentírásként forgatott Charles, vagy ahogy ő nevezte magát: a Kék Admirális. A sok borzalom, a hallucinációk, a lövöldözések, és a páromnak adott kegyes halál egy pengével mind eltörpültek most. mintha soha, semmi sem történt volna, amit ez a löncshús konzerv ne tudna feledtetni. És furcsa módon sikerült is neki. A testem evett, és néztem a vékony napcsíkot a szoba közepén, az emlékeim pedig a jövőbeli terveimmel együtt egy polcon lévő könyvre kezdtek hasonlítani, amit jelenleg nem akartam levenni onnan.
Honnan jön ez a nyugalom? Miért nem gondolok a sugárszennyezésemre, amitől már napok óta sárgát szarok? A löncshús elfogyott. És hirtelen úgy éreztem, mennem kell. Ki ebből a harmadik emeleti erődből. Felkaptam a táskám, a késem, és a kötelem. Leereszkedtem eléggé ügyetlenül az utcára, és a napok alatt megtanult óvatossággal megindultam a Ragnarök megfeneklett hajóteste felé. A távolban mozgást láttam, felkaptam egy véres végű könyökcsövet az egyik hulla markából, és folytattam az utam. Pár kóbor kutya méregetett csak, embereknek semmi nyomuk sem volt. Néha felhangzott pár zaj innen-onnan, leeső tárgyak vagy testek puffanásai, de ez különösképpen nem foglalkoztatott.
A Georgia sugárút végén a pár nappal ezelőtti összecsapás maradványai látszottak, varjak seregei lepték el a környéket, amik a jöttömre komótosan arrébb röppentek. A parkban is csend volt, a démongyerekek lehet hogy még alszanak a ki-tudja-hol lévő rejtekhelyeiken. Üres volt a fejem, mégis vitt előre a lábam. A Ragnarök anyahajóról lelógó kötélhágcsón felfelé mászva, félúton, elkezdtek újra kattogni a fogaskerekek a fejemben, vagy inkább mint a rádióban a sok fehér zaj után végre megtalált állomás: egyre érthetőbbé vált az adás. A fedélzeten Charles embereinek sikerült kivágniuk egy lyukat a belső fedélzet felé, kissé félve léptem be rajta. A hajó belsejében csak a vészvilágítás égett. Céltudatosan mentem a konyha felé, késemet magam előtt tartva. A zátonyra futott hajótest néha megnyikordult, de ezen kívül semmi hangot nem hallottam. A konyhában feltöltöttem a készleteimet konzervekkel, és leakasztottam egy elemlámpát az egyik falról, hogy megkeressem az orvosi szobát. Tyler-nek valahonnan be kellett szereznie azt a töménytelen mennyiségű morfiumot, amit az égési sérüléseire szedett. Hosszú barangolásba kezdtem, mire végül az egyik folyosó végében megtaláltam a hajó keresztmetszeti térképét a falon, ami szerint csak követnem kellett a zöld, földre festett csíkot. Az orvosi szobában magamhoz vettem több tucatnyi tűt és pár fecskendőt, morfiumot, vízfertőtlenítő kapszulákat és sugárbetegség kezelésére való gyógyszereket is. Szerencsére minden egyértelmű jelzésekkel volt ellátva. Visszafelé más úton mentem, és találtam egy pisztolyt is. Tisztára olyan volt, mint egy FPS játék. A támadók holttestei a reaktor körül voltak, vajon fel akarták robbantani, mint Tyler, vagy újra be akarták indítani? Sose tudom meg. De őszintén szólva, nem is érdekel.
A fedélzeten rakott tüzek maradványai mellett leültem, és a távoli Capilano víztározó felé tekintettem. Csak észak felé mehetek. Seattle túlságosan sugárszennyezett, és nem kockáztathatom, hogy a délről jövő szelekkel még több halált szívjak magamba. Az északi hegyek mögé kell kerülnöm. De honnan jön ez a hirtelen túlélési tervezés? Nem jött válasz. A gondolataim, amik folyton tervezgettek és véleményeket alkottak, most teljesen megváltoztak. Valami belső parancsnak engedelmeskedtek, nem lehetett velük szót érteni. A lemmingek jutottak eszembe erről. Csak egyetlen cél volt a szemem előtt: eljutni a 99-es úthoz a víztároló előtt, és találni egy vezethető állapotban lévő autót. Mindegyik célom rövid távú volt.
A hajóról leérve a Lions Gate híd felé vettem az irányt. A Nyúlvadászat szerencsétlen kis áldozatainak megcsonkított maradványai ott lógtak a híd sodronyköteleihez kötözve. Újra üres volt a fejem. Egy pillanatig sem gondoltam bele, hogy mennyire lehetetlen is volt alig egy hónappal ezelőtt elképzelni valami ehhez hasonlót itt Vancouver-ben. Csak a legelvetemültebb íróknak jutott volna eszükbe ilyesmi. És most ez a valóság. De számomra csak hátrahagyott díszlet egy lezajlott előadás után, elhagyatott horrorszínház, ahová egy jó darabig nem tervezek visszatérni.
Az egyetlen dolog a túlélés volt, bármennyire is zakatolt ez ellen racionális-szentimentalista agyam, valahonnan belülről különös erő hajtott előre a főút felé. Hamarosan találtam egy kis Ford Fiesta-t, elhagyatva a leállósávban. A tulajdonos múmiává aszalódott testét kirángattam, és a hátsó ülésre dobált ruhák között találtam pár fürdőlepedőt, amivel letakartam a csúszóssá vált huzatot. A motor beindult. És elindultam észak felé, a közeli városok irányába, hátha találok még magamfajta túlélőket, Alvókat.
Az autópályán haladva, miközben kerülgettem a hulladékokat és a keresztbe fordult kocsikat, megint elgondolkodtam. Miért csinálom ezt? Miért akarok emberek közé menni, túlélőket találni, amikor egész életemben utáltam az emberek társaságát? Ekkor újra rád néztem, Kedves Naplóm. Miattad csinálom. Hogy fennmaradjon ennek a kataklizmának a krónikája, és hogy ne vesszenek el az ilyen régies szavak, hogy legyenek olyanok, aki elmesélik a történeteket a démongyerekeknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése