Ryushika Ryushika

k

i

Sátánnal a fotófülkében

Ez volt a 3. alkalom. Valahogy nem tudtam sehová tenni ezt a képet. Egy bőrdzsekis kar húzza a Sátánt, vagy tartja a Pakacot? Sátán tekintete kifelé, a bőrdzseki gazdája felé néz, Pakac pedig csíkos, betmenes melegítőjében tiszta, élénk tekintettel néz a kamerába.

Az alagútban beindult egy mozi:megyek előre, bal oldalamon a Pakac, kettőnk közt a Sátán, de csak a perifériáról látom őket, tekintetem az aluljáróban elhelyezett fotófülke irányába tekint. Ez most a legfontosabb, elkészíteni az iskolai fotót, a különleges, semmihez sem hasonlító fotót.
Hogy a fiam együtt legyen a dobermanommal.

Két órával ezelőtt realizálódott bennem, hogy Pupu ráunt a Sátánra, elég hamar. Egy-két év aktív kutyaiskola, büszke sétáltatások. Majd elmaradoztak a futtatások a népligetben, és már csak itthon végezte el a dolgát. Csorgott a pisi a gangról lefele.
És Pakacra is hasonlóképp unhatott rá. Amíg kicsi volt, olyan volt mint egy kis majom. De ahogy kijött az ellenállás belőle, már egyre kevesebbet szeretett otthon maradni vele.

Annyit mondtam a képnek: oké.
A Dísztárgy nem váltott ki belőlem reakciót, Nyunyuci békésen pihen emlékeimben.

Tömjének

Pár tömjénről írt tapasztalatom, amiket a FloraSense boltban kaptam mintaként, és otthon, szénkorongon füstöltem el.

Dakkarai tömjén

• Mentolos!
• Nagyon jól passzol a fenyőhöz, fenyőfaerdő
• Hideg lesz tőle a lakás

Etióp tömjén I.o.

• Szauna-szerű fenyőillat
• Nagyon édeskés
• Szemmagasságban szálló füst
• Elsőre megfájdult tőle a fejem, ami másnapra elmúlt

Oman-Al-Hojari tömjén

• Karakteres fenyőfüst
• Citrusos
• Egész szobát betöltő, erős füst
• Nem tapasztaltam fejfájást

Fekete tömjén

• Mintha aszalt meggy égne a fenyőn
• Tömény kutyaszőr-szag

Luban tömjén

• Fanyar, barátságos illat
• Semmi extra.
• A faszén illata, fenyőszag alig érezhető.
• Tiszta a füstje

Szomáliai tömjén

• Kartonpapírszagú
• Füst-citrus
• Kellemes, nem tolakodó.
• Idáig ez hasonlít leginkább a füstölőre

Opoponax(édes mirha)

• Török büfé odaégetett rizseshúsa
• Állot húgyszag
• Buggyant gombapörkölt
• Émelygős

SOrStalanság

Ma nem mentem iskolába. A makulátlanul felsikált márványpadló kékes sugárzásának már a gondolata is taszított. Vagy a cipőtlen talpak halk surrogása volt az, ami kiverte nálam a biztosítékot? Éreztem, hogy többé nem. A mai naptól kezdve többé nem teszem be a lábam az iskolába.

Nem gyermek fejjel, kényszerűségből kerestem fel azt a helyet. Életem folyamatait körforgásba rendeztem már addigra, számomra ez amolyan hobbinak minősült.

Hobbiból meg akartam érteni Istent.

Az ember nem a másikban csalódik, hanem a róla kialakított elvárásaiban. Az iskolával kapcsolatban is voltak előre elképzelt képeim. Az elmélyült kutatók, komoly fordítók alakjait kerestem. De helyettük kapuzárási pánikkal küzdő, ezohippi, háztartásbeli-unalomtól menekülő nőket láttam. Úgy éreztem magam, mintha egy jógaórára járnék.

Az oktatók pedig időhiányra hivatkozva hadarva adták le a tananyagot.

Az igazgatónő a nyakában viselt, szent fa kérgéből készült nyaklánca miatt védve van az alvilági lényektől, saját maga mondta.

És amikor kértem, a könyvtárosok nem adták ki a wifi kódjukat...igen. Ez lehetett az utolsó csepp, az eltaszítás kézzel fogható bizonyítéka, amikor megtagadod a wifi kódodat a rászorulótól.

És Istent kisfiú képében imádják az aranyszínű teremben, ahol egy Kojak-fejű öreg szobra ül, az isteni szoborral szemben. A bentlakó diákok arcán árnyakat véltem felfedezni, a pompás külső mögött kerestem a romlottságot, meg akartam győzni magam, hogy itt valami átverés van.

Egy dologra jöttem csak rá, mégpedig arra hogy ez nem az én utam.

Tegnap nem mentem iskolába. Hosszú vonatozásaim zenehallgatással teltek a déli határon fekvő sörfőző városig. Az irodalom tanárnőm biztatására vágtam bele munka mellett a levelező tagozatba.

Naivan azt képzeltem, hogy megtanítanak jól írni.

Mi sem állt távolabb a valóságtól.

A kis csoport nagy része másoddiplomás képzésként, csak egy plusz papír miatt vállalta be a képzést. Én minden óráról késtem, mert lenn, a lépcsőfordulóban finom, szegfűszeg illatú cigarettákat szívtam, miközben csodáltam az egyetem gyönyörű, zöldellő kertjét.

Mindig hétvége volt. (Akkor már dolgoztam.)

A padon, napsütésben ülve, jóízűen falatoztam az otthon gondosan becsomagolt rántott húsos zsömlémet. Nem felhőzte be semmi gond, bú az elmémet. Egyedül sétáltam az arborétumban, magamba szívtam a hely több száz éves szellemét.

Elképzeltem, hogy már évek óta ide járok.

Hogy ismerek mindenkit.

És nekem már nem is kell olyan komolyan vennem a tanulást.

Meglepetésként ért, hogy egyéni feladatom (ami Hans Jürgen Frölich:Pincelakók-c. Könyvének elemzése volt) süket fülekre talált. Félreértés áldozata lettem, mert nem volt egyéni választás. Adott mű. Adott kérdésekre adandó megfelelő válaszok. Pontozás, kreditek, unalom.

Részegen sétáltam a parlamenti sátrazók között, és arra gondoltam, hogy milyen nevetséges minden.

Tegnapelőtt nem mentem iskolába. Követtem szakközepes osztálytársaimat át a nagy folyón, villamosoztunk. Finom, automatás kávékat ittam, nagy hotdogokat ettem az alagsori folyosón. Lenyűgözött a hely tudományossága, a külön megrendelt rottring ceruzák a műszaki rajzhoz, a piacképes tudás, aminek majd a birtokosa leszek. Addig is sörözgettünk üres óráinkban a libellában, jegyzeteltem a hátsó padok valamelyikében ülve, élveztem az idő múlását.

Majd hatalmas falba ütköztem, egy idáig még nem tapasztalt akadályba.

Elfelejtettem, hogy kell tanulni.

A második félév vége felé már úgy mentem be a kapun, mint egy ellenségek által megszállt területre. A kezdetben kellemes időtöltésnek induló diáklét a beadandó dolgozatok lázas másolásává korcsosult, a képletek áthatolhatatlan hálóvá nőttek a szemem előtt, a visszautasított rajzfeladatok a szobám sarkában álltak, csőalakban összetekerve mint egy megvert hadsereg megtépázott zászlói.

És megszületett bennem először a gondolat, hogy otthagyom az iskolát. Emlékszem, a sóhajok hídján üldögéltem. Csoporttársaim egymásról másolták a házikat. Készültek a matek zárthelyire. Előttem is nyitva volt a füzet, már írtam is bele pár feladatot, de lehet hogy csak nyitva volt előttem, miközben bámultam a lent sétáló többi egyetemistát a zárt ablakon keresztül. A kreditjeim épp hogy elegendőek voltak, hogy ne bukjam ki. A matekot magántanárral gyakoroltam, akivel a vége felé már csak filozofálgattunk. Olyan hiábavalónak tűnt minden.

Inkább munkába álltam.

Négy napja jártam utoljára az iskolában. Tizenhárom éven át voltam diák, kisgyerekből felsőssé váltam, majd újra kis gólya lettem hogy technikussá váljak. Azt hittem, csak követnem kell a többieket. Hogy majd ők megmutatják az utat. Csak ne én legyek az első. Csak ne kelljen a táblához kimennem.

Mára már elmúltak a félelmek; nincsenek beadandó dolgozatok, jövőbeli megmérettetések. Mégis minden napom megmérettetések, feladatok, és apróbb félelmek sorozata.

De ezekből nem viszek át semmit a holnapba.

Ha egyvalamire megtanított az iskola, az a házi feladatok el nem végzése volt.

Mert /és most jön a komoly hangvételű, drámai hatású lezáró-mondat/ amit ma megtehetek, azt nem hagyhatom holnapra.

Anilogue 2017

Összegyűjtöm most ebbe a kis posztba azokat a rajzfilmeket, amik megtetszettek a 15. Anilogue animációs fesztiválon.
Részben feljegyzés ez magam számára, mert hajlamos vagyok elfelejteni a szép dolgokat.
Hogy emlékezzek rájuk.
Részben pedig pár saját véleményt engedek szabadjára pár alkotással kapcsolatban.
Hogy kedvet csináljak neked a megnézésükhöz.

Még egy dolog: a legtöbb filmhez csak az előzeteseik fellelhetőek, mert még versenyben vannak.
Vagy valami jogi dolog áll a háttérben.
De ez nem fontos.
Na, lássuk akkor.

Az első a To Build a Fire, Fx Goby munkája. Jack London azonos című novellája alapján készült. Az ragadott meg benne, hogy milyen rövid idő kell az átfagyáshoz. Szöveg nélkül, a Yukon csontfagyasztó hidegében.

A következő a Nothing Happens, Uri Kranot és Michelle Kranot munája. Itt egy kivégzésre gyűlnek össze az emberek. Először egy hegedűs, majd a bőgős. Kezet fognak, rágyújtanak. Majd jönnek a többiek is. A kocsit húzó asszony. A suhanc, a szerelmespár, az ijesztő fura alak a háttérben, az anyuka...mind kaméleonszerű szemekkel néznek a kivégzendő ember felé, a vászon másik oldalán ülő közönségre, rám. Egyre többen lesznek, és csak néznek. Majd eldördül egy lövés, az egyik nő elfordul, az idős bácsi leveszi a kalapját, a suhanc körbenéz mintha keresne valakit és lelép oldalra. A hegedűs előveszi a hegedűjét, a bőgős kicsomagolja a bőgőjét, és a szétszéledő emberek aprót dobálnak a hegedűtokba.

Morning Cowboy Fernando Pomares-től. Ebben a vonalrajzolt emberek manga-szerűsége fogott meg. Honnan került elő a ló az irodaház lépcsőjén? Űrhajóslány a bárpultnál? Ellovagol a világból a kedvesével, mint a Brazil végén Sam Lowry...féltem, hogy rossz vége lesz ennek is. Szerencsére megúsztam egy tükörből visszanézéssel, a ranchon, ahol ugyanaz az öltözőtükör állt, mint az unalmas életbeli hálószobában.

Call of Cuteness Brenda Lien-től. Macskahorror, agresszív cicatulajdonosok cukiságkényszere a megkínzott, néha megnyúzott macskák szemszögéből.

The Burden (Min Börda) Niki Lindroth von Bahr-tól. Szomorkás, kifejezéstelen arcú bábok a mindennapi életből, egy űrben úszó outlet-szigeten. Ha elkapott a hangulata, akkor a klór-lopó nyulas Bath House fenn van teljes terjedelemben tőle.

Wendesday with Goddard Nicolas Ménard-tól, Isten-t kereső, hatalmas kezű főhősünk találkozik a nagylábúlány-szerelmével, akit elfúj tőle az Úr...ezt nem moziban láttam, mégis megfogott a spontanitása.

The Bald Future Paul Carbon-tól, a kopaszság miatt meg nem valósuló, jövőbeli sikeres élet gyászdala...vagy valami ilyesmi. Pörgős, vicces.

The Full Story Daisy Jacobs-tól, ebben az fogott meg, hogy többféle technika keveredett, az élő szereplők belesimultak a történetbe, ami egyébként nem ennyire pörgős, mint a trailerben. A srác visszaemlékszik a gyerekkorára, amit az eladni kívánt lakásban töltött.

Manivald Chintis Lundgren-től. Ebben a mosógépszerelő farkas elcsábítja az anyja figyelő tekintete alatt klasszikus zongoraműveket játszó rókát, majd az anyát is, mire a rókafiú otthagyja az anyai házat hogy a farkashoz költözzön, de a farkasnak családja van két gyerekkel és az ajtóból lekoppintja. Végül beáll egy vándorzenekarba az abszint-ivó nyúl helyett.

Black/Czern Tomasz Popakul-tól, az idei Anilogue számomra legnyomasztóbb kisfilmje. Az ISS-en dolgozó asztronauta páros férfi tagja épp visszatér nyugodt űrsétájáról, és bemond egy számot társnője kérdésére felelve. A kérdés pedig az aznap felrobbant atombombák száma volt. Egyre csökken. A kis gekkó sikeresen tojt egy tojást, hatalmas áttörés! A kutatónő próbál a feladatára koncentrálni. Japánt még nem találta el egy bomba sem. Hívják a földi irányítást. De senki sem felel. Nagyon agresszívan kontrasztos, fekete fehér alkotás.

Dinner for Few Nassos Vakalis-tól, a görög szekció legütősebb filmje. A kincsekből, díszekből, támfalakból ételt előállító gépből lakmároznak a malac-urak, míg a végén őket felfaló, éhes cicákból összeállt tigris szobáról szobára jár egy folyamatos újraszületés-sorozat keretén belül, amit a gépet kezelő hentes irányít...kérdés, hogy mikor dől össze az egész ház.

The Holy Chicken os Life & Music Christos Lefakis-től, ez is a görög válogatásban volt, és magáért beszél, vagyis inkább énekel. Nem tudom, mi fogott meg benne...talán a kétfejű csirkesége!

Hogy pontosan mit is gondolok a Hegyek és Vizek könyvéről, az folyamatosan változik bennem. A megtekintése után úgy voltam vele, hogy dúdolgattam kínomban a Republic-tól a Repül a bálná-t, mert már annyira elképesztő volt hogy minden heppiendes lett a rózsaszín, szárnyaló bálnapuszikkal meg újjászületésekkel együtt.
Mi a franc lett a patkányos nővel, aki az emberek világába szállt, még az özönvizes katasztrófa előtt, átváltozva rút banyából kacér nővé? Mit gondol a fiú, aki a vörös delfin képében az emberi világot megfigyelő főhőslány hibájából megfullad, de a másik világban a lány feltámasztja őt bébidelfinként? Miért kapja vissza az "emberi" alakját a főhőslány, amikor a fiú tiltott feltámasztásának folyományaképpen özönvízszerű katasztrófát zúdít a világra, elűzve az otthonából a népét, majd ezt látva beleolvad a halott nagyapjából kialakult fába, menedéket adva a víz elől menekülőknek, csak hogy a szerelme, aki időközben hatalmas szárnyaló bálnává cseperedett, visszarepülhessen egy vízoszlopon keresztül az emberi világba, ahol mindent el fog felejteni, ami a lány világában történt vele?
És a végén, amikor a fiú az emberi világban partot ér, már visszakapva emberi alakját, feltekint a hozzá közeledő lányra, akiről elvileg már semmire sem emlékszik...ha csak a megfulladása előtti időkre emlékszik, akkor csak annyi maradt meg benne, hogy kimentett egy vörös delfint a halászhálóból. Legmerészebb álmaiban sem képzelte, hogy az a delfin igazából egy 16 éves istenlány a másik világból! Ki tudja, lehet hogy nem is szereti az embereket, és a lányhoz sem fog vonzódni emberi alakban, de ezt nem mutatták meg. Mézesmázos heppiend, a lány vadóc, segítőkész, de a végére friendzone-olt barátja az istenvilágból örökre a fekete macskáival kártyázó lélekszertáros szolgája lesz, a népe a fa ágain fog élni ezek után mivel az összes földet elárasztotta az özönvíz, az emberi világban egy szál ruha nélkül egy olyan fiú felé sétál a tengerparton, akit valószínűleg nem fog érdekelni hogy ki is ő...
Magyarán a lány helyrehozta a hibáját: feltámasztotta az őt megmentő fiút, de cserébe lerombolta az istenvilágot, lemondott isteni hatalmáról, lepattintott egy őérte saját magát feláldozó istenfiút, de még előtte a nagyapja halálát is előrébb hozta az istenfiú kígyómarásának semlegesítése miatt.

Viszont szép volt az animáció.

A végére pár rövidfilmet beszúrok, az első Ami Lindholm-tól az Irresistible Smile, egy légiutaskísérő tűrőképessége határához ér, amikor szerencsétlen véletlen folytán beáll a megnyugtató csend

A következő egy timelapse; Jan Andersson-tól az Illustrated City - történet a falba nyíló ajtóról és az őt ostromló graffitikről, remek zenei aláfestéssel, terrorral és szabadsággal

A következő a Nightshift; Samppa Kukkonen, Sara Wahl és Simo Koivunen munkája. A denevér sajátos "bosszút" áll az őt állandóan felébresztő szomszédjain

Treevil Aiju Salminen-től. Igazából az angol magyarázat mindent elmond: When a woodsman goes for some trees, strange things start to happen. (és Wunderbaum)

up2017.12.29: A Forsaken Forest Anna Beata Barańska-tól

Hány szó jön össze egy óra alatt? 70/1000

Nos. Most ugye 21:30 van.
22:30-ig fogok írni.
Mindenféléről, ami az eszembe jut. vagy lehet hogy semmiről?
Nem.
A semmiről nem akarok írni. Sem fenézni a billentyűkről, javítgatni a szöveget.
Most nem lesz szövegjavítás, majd a végén.
Hmm.
Talán jó lenne betenni egy zenét?
Meglehet, de most nincs zene.
Ahhoz el kéne szakadnom a billentyűktől.
oldalra pillantani az asztalon lévő Foobar2010 ikonra.
És megyílna a zenelista, majd utána talán a böngésző is.
Youtube ajánlatai, egyik videóról a másikra.
Szépen beszippantana a net, elvenné az időmet meg ilyenek...
Na jó, Ez a szar, szemét mély, ami valahonnan jön, most vagy a lelkifröccsből, vagy a szomszéd lányoktól, de utat tör a falaokn át hozzám, és zavaró ritmusával befészkeli magát a kattogó billentyűim hangjai közé.
Mégis bekapcsolom a zenét.
Egy kis Kilimanjaro Darkjazz Essemble fog szólni.

Már öt perc is eltelt.

Érdekes módon az ujaim tiltkakoznak.
Fájnak.
Nincsenek hozászokva az íráshoz, csak a csípőfogó markolásához, a feszítőkábel sodrásához. A kétkezi, munkás kéz.
Huh. Ez a zene olyan, mintha megelevenedne a halott, északi táj. Betörne a jeges semmi a kis galériám alá, a szánalmasan energiazabáló fürdőszobai melegítőm nem bírná a mínusz negyven fokot. Szörnyű hideget áraszt ez a zene.
Most pihenek.


Nézem a kalviatúrát.
Még nem jönnek a gondolatok.

Egy világot akarok teremteni. Volt már, vagyis van még egy elképozelésem, de akkortájt, amikor kitaléáltam, még nem voltam együtt senkivel. Olyan távolinak tűnt egy csók is, hát még a többi. A dugás meg a miegymás.
A karakterem egy szürke kis helyen lakott. Gyárban dolgozott. Nincs-nem volt semmi kilátása az izgalams életre, a valóüdi életre. Úgy élt, mint egy Neo a Mátrixból. Álmodással kereste a kenyerét, küldte"haza" a pénzt a szüleinek, amit a gépiesített álomgyárban keresett a szabad éeltidejét álmodásra cserélvén egy VR szemüveg alatt, fekve. Majd egysze, de szeretem ezt a fordulatot, minden megváltozik, találkozik Echo-val, aki valéószínűleg egy régi emlék egy fehéz bőrű lányról és a tétova érzelmeimről. Ez a lány megmenti a karakteremet a haláltól, mélyen egymás szemébe néznek a kocsma földjén, majd a lány továbbáll, de később majd találkoznak.
Pár év eltelt, mire újra folytattam a kis történetemet, a Zon-t. Összesíűrítettem mindazt, amit cselekménynek gondoltam, kiderült pár oldal alatt, hogy Echo nem véletlenül volt abban a kocsmában, Zon-t figyelte, és valami titkos, föld alatti mozgalomszterűségbe akarja bevonni, mit Manny Calaverával is tették a Grim Fandango-ban.
Hát, valahogy túl gyorsan történt minden. Túlságosan le akartam zárni a sztorit, de vslahogy megadni a folytatás alapját is, nem  jött össze. Pont az élet hiányzott belőle, mert gyáva voltam anno tovább írni. Mit adjak a lány fejébe? Mit beszéljenek egymáshoz? Hogyan zajlik egy párbeszéd?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok.

Hm,m.
Mát eltelt negyed óra.

Most valahogy nem örpködnek az ujjaim a billentyűkön....de csak egy kapcsoló kikapcsolása, és egy másik megnyomása kellett, hogy a zavaró, mennyezeti világítást felváltsa a megnyugtatóbb asztali lámpa fénye.
Hú, micsoda események történnek itt!
Álmos vagyok kissé.
Hmm.



Jó lenne aludni.
Csak az a baj, hogy az alvás, a net elveszi minden szabad időmet. Mintha a kezemnek szabad akarata lenne, amit rámerőltet, megyílnak az újabb és újabb lapok, telik az idő, és mindent elfelejtek, amit napközben terveztem arról, hogy mmit is fogok majd ma ithon csinálni...minden szürke gyurmává olvad, az összes szín. A színek alatt az adott napra értendő dolgokat értem.

Úristen, de lassan telik az idő, még csak 19 perc telt el...szörnyen unom az írást. Minden vágyam az lenne, hogy lefeküdjek valakivel/az ágyba. Inkább az utóbbi. Lefekszem, és vége a napnak.

Unom magam. Unom ezt az egy órás írást. Lefeküdnék inkább. Lehunynám a szemem, és forgolódnék párat, majd elaludnék.

Vagy inkább megnézem, milyen semmitmondó véleményt írt rólam valaki a telefonos párkereső tinderen. Ó, nem tudom.

Olyan jó lenne lefeküdni. Vagy csak hallgatni a zenét.

Ok. Most hallgatni fogom a zenét.
Írás állj: 21:52
***************************
Írás indul 22:01
Ez ébresztett fel szenderő félálmomból itt a gép előtt

Gondoltam megosztom. Igazából saját magammal osztom meg. Meg talán páre emberrel, akik erre vetődnek.

Valahogy nem. Nem jön az ihlet. Fájnak az ujjaim a jobb kezebbbmen. AZ idő pedig csak telik ezerrel.

Nagyon gyorsan telik.

De ez a bejegyzés nem is akar szólni semmmiről. 

Csak egy kísérlet arra, hogy kiderüljön, kb. egy óra alatt mennyit írok.

Nagyok a körmeim az ujjaimon.

Meg a szakállam is nagy.

Egyre inkább zavar, de lehet hogy csak be kéne olajoznom.

A szakáll-olajammal.

Azt hittem, hogy haragból lehet írni.

Vagy valamim vicces jut az eszembe.

Esetleg a napi történésekből ollózok össze párat, a leeső sisakról, az apja után üvöltő gyereknek, aki nem vett észre se engem, se azt, hogy nincs ott az apja, és egyre halkabbra vette a cirkuszt, ahogy felismerte végre, hogy hiába tépi a száját, a zombi ps4-et nyomogató gazdag gyerekekről, a tetőgerincen ülő borovicarcú srácról, az üres dobozról amin egy név áll és egy gyászoló háromgyerekes család, nincs semmi drámai, összejövüml nap elejáén, kergetjük a hibákat, eszünk, pihenünk, majd újra útra kelünk, és végül haza....

Az az igazság, hogy elég sok mindne törtélnik napközben velem. Csak hajlímos vagyok elfelejteni a történéseket, és így úgy tűnik, mintha nem is történt volna semmi. A rutin átveszi a robotpilóta szerepét a délutáni életem irányítása felett, és lefárazstom magam, majd alvás, és  eltelt megint egy hét, itt a hétvége ami elrepül, legtöbbször semmiségekkel...

Már negyven perc telt el.

Valaki írt egy sms-t, megnézem.

Nővérem nem tudja beállítani bécsben a tévéjét.

Facebook-on válaszoltam egy másik üzenetre.

Ropog a nyakam, fáj a derekam, lelassult az írőás.

Lehet ki sem javítpm a gépelési hibákat. 

Hazafelé többször előfordult már nyáron, hogy letettem oldalra a bicajt, és cska néztem az elhaladó forgalmat, az embereket, a SDzilas-patakban úszó kacsáakt...olyan értelmetelnnek tűnt egy-egy pillanatra a rohanásuk, a rohanásom. Kellettek ezek a percek, amikor teljesen magamba tudtam fogadni a forgatagot, a hazafelé/iskoába gyerekért/munkában vagyok még ideodakellmennem állapotban autót vezető emebrek arcai, a bamba bámulat a szélvédő üvegén át, a telefonáléás nagy beleéléssel, fél kézzel váltani és ugyanakkor telefonálni is, miközben kanyarodni kell...

Volt pár pillanat.

Meg a sok napozás. A hangyák hirtelen megjelent dühös seregei a törülközőmön. A magányos napozások, csak én és a nap.

Mindig egyedül. Menekülve a társaságtól, az idegenektől, távol, messze.

Hogy azok a napok is véget érjenek az ágyban, és másnap egy újabb, vállfáéjós nap vehesse kezdetét.

Valami azt súgja nekem, hogy nagyon nagy ívben kerülgetem a forró kását, ami olyan messze van a körív kerületétől, hogy nem is látom hol van, a melegét sem érzem, csak az illatának néha-néha egy-egy foszlányát. Igen. Már megint rohadt nagy ívben kerülgetem azt, amiről igazán szeretnék írni.

Vagy maga az írás az, amit kerülök?

Naponta írni. 

Á nem, inkább a tévé, net, pornó, időpocsékoló youtube, viccesképek, semmirekellő kommentek, facebook-szenny hírfolyam...

És akkor találok alamit.

Amikor nem számítok rá.

Valami érdekeset, ami tlejesen új irányba tereli a figyelmem...igen.

A figyelmem teljesen nulla itthon.

Alig vagyok JELEn pár pillanatig.

SZörnyű. De ilyen az ejtőzés.

Francokat ilyen.

Itt valami nem stimmel ezzel az egésszel.

Ha a mindennapjaimat a munka tölti ki, otthon pedig bezombulok, akkor az életem figyelmes része csak a munkára szentelődik.

Ezt nem hagyhatom.

Még van hét perc.

Belassulok, mint egy ötvenes túrán az utolsó öt kilométeren.

Alig mozgok.

Összezavart az elmém, benne van a zavar.

Vágyom az ágyra.

Pedig megfogadtam ma reggel, hogy nem eszek nehezet este.

Mégis lecsúszott egy kis tarhonyás pörkölt.

Útravalónak, álomföldre.

Még öt perc.

Most már tényleg nagyon kíváncsi vagyok, mennyi szó jött össze. Ki is másolom mindjárt a szövege...

Mi a francot csinálsz.

Mit csinálsz.

Mi ez az egész kísérletezgetés az idővel és a szavakkal.

Azt hiszed, hogy ez egy kibaszott verseny?

Azt hiszed, hogy ez érdekel engem?

Már most unom a gondolatát is, hogy visszaolvassam a mai termést.

Egyszer el lehet ezzel játszani.

Egy óra alatt vajon hány szó?

Nagyon érdekes.

A ráncok kisimulnak a homlokomon. A görcsös szemöldök-összehúzás megszűni. Az ujjaim fájdalma tettekre sarkall. Újból érzem az írást.

De most már elég. 

Még van két perc.

Mindebből....nana. Nem kell most semmit összefoglalnom, okosnak lennem magam előtt, nem. Csak írni még, amíg el nem éri az óra az utolsó percet. Még egy perc. Szerencse, hogy nem látom a számlapot. Megint kaptam valamit facebook-on. De már nem érdekel.

1,334 words 8,633 characters

MAximális SZigor

A szék maximális szigorban tartja a hátamat. Egyenes ülésbe kényszerítettem magam, amikor felemeltem a háttámlát a kényelmes, félig felktetett helyzetből. A gerincem aprókat roppant, ahogy felvettem a maximális szigor pózt. Hmmm. Talán elkéne ide egy macskaköröm, valahogy így: ...aprókat roppant, ahogy felvettem a "maximális szigor" pózt...
Igen.
Így sokkal jobb.

Rettenetesen sok ideje nem írtam már összefüggően ide, és most nagyon jól esik az írás! Bár az ujjaim még sután ugrálnak a billentyűkön, a képzeletem beindulni látszik. Újra.

Újra visszatérek az alapgondolatomhoz, az ezer szavas bejegyzésekhez, amiket ezer bejegyzésen át fogok ide írni.

A "maximális szigor" póz jótékony hatással van a nyakamra, olyan...fura. Szokatlan. Egyrészt feszültséget kelt, de egyben megtart, stabilan.

Aphex Twint hallgatok épp.

Na. Ezen felbuzdulva abba is hagyom egy időre az írást, hogy tegyek egy kört a lakásban.
2017.10.29 18:33
*********************
19:00
Pár szilva, egy alma, és függönyvarrás-nézés után újra itt. A digilife-n ment egy francia film a rettegett 93-as körzetről (A 93-as megye sötét titkai Violences Urbaines Chroniques Du 93). A drogelosztóhelyek a panelházak felső emeletén működnek, el van torlaszolva a lépcsőház, hogy ne tudjanak felmenni a rendőrök, egyszer kigyulladt egy lakás, nem ment a lift, és öt ember bennégett a dílerek torlaszai miatt. Az utcán mindenhol őrszemek figyelik, hogy jönnek-e rendőrök...franciaország. Razziák, előállítások, a kishalak lecsukása, míg maga a rendszer gyors és jó pénzkereseti lehetőséget kínál ott, ahol nagyon nincs kilátás a jó munkára. Nincs jó példa, semmi, csak a lehúzó fekete, vagy más etnikai közösség, és a félelem, hogy pokollá teszik az életed, ha szólni mersz a rendőröknek. Lényegében nincs kiút.
Vagy talán mégis van egy.
A szeretet útja.
De hogy lehet szeretni azt, aki a társadalom ürüléke, a saját közösségének megrontója, akiből csak úgy árad az ártani akarás? Ez idáig igaz lehetne pár politikusra is. Viszont a szeretet nem ismer határokat. Még az ilyen patkányokat is lehet szeretni, sőt igazából csak szeretni lehet őket, mivel ha gyűlölnék őket, akkor a gyűlölet csak visszaszállna arra, aki gyűlöl.
És mit ér az egész, ha ők nem érzik át a szeretetnek az erejét, ha ők nem szeretnek viszont?
Itt jön a nagy fordulat, kit is szeressenek? Talán az őket előállító rendőröket? Azokat a szomszédokat, akiknek szarnak a fejükre, ha ki akarnak menekülni az égő otthonaikból? Vagy talán szeressék azokat a drogfüggőket, akik őáltaluk teszik tönkre az életüket?
Ó, nem. Sokkal nagyobb dolgot kell megtanulniuk szeretni.
Sokkal de sokkal nagyobb dolgot.
Rá kell kényszeríteni őket, hogy szeressék az Istent.
Akár az életük árán is.
És itt jönne be az orwelli Szeretet Minisztérium a képbe.
Vagy inkább a gyóntatófülke Lucas THX1138-ából:

Mennyire jó lenne erről úgy írnom, hogy nem csak disztrópikus, sötét hangvételű köntösbe tudnám bújtatni a Szeretetet, hogy ne legyen egy tirannikus világ szülötte, és mégis megmaradjon az ereje.

Igen.

Az ereje.

Először mindenképp fájdalmas lenne a régi világtól való elszakadás. A bandák, a drog, a mindennapi harcok. Egyenként kiszakítani az egyéneket, akik  részt vennének valami észak korea szintű agymosótábor-foglalkoztatáson, hogy utána visszatérjenek a mocsokba, és újból azt csinálnák, amit a többiek a környezetükben...nem, ez nem jó.

Ha meg az életükbe kerülne az Isten szeretetére való rákényszerítés, akkor sok halottal, és még több hátrahagyott sebbel kéne számolni, ez utóbbiakkal a rokonok, barátok körében, akik emiatt még jobban meggyűlölnék a rendszert.

Nehéz ügy ez, még átgondolás szintjén is.

Számomra.

Sok történet

Úgy érzem, szinte szétfeszíti a fejemet a sok történet.
Meg kell, meg KELL írnom őket!

CSAK.

Ilyenkor.

AMIKOR.

Írnom szeretnék...AKKOR nem jut eszembe semmi!

Lucio Della Seta és a Bhagavad Gíta

teljes fejezet

[25. Ahogy a tetteikhez ragaszkodó tudatlanok cselekesznek, úgy cselekedjék a bölcs is, de ragaszkodás nélkül, pusztán azért, hogy a népet irányítsa. 25.]
[26. Ne keltsen bizonytalanságot a tettükhöz ragaszkodó tudatlanokban: végezze minden tettét készséggel a tudó, de magát jógával megkötve [vagy: fegyelmezve]. 26.]
[27. Minden dolgot a Természet törvényei művelnek, csupán az önösségtől megtévesztett egyén gondolja: "Én vagyok a cselekvő".^[12] 27.]
[28. Ám aki a törvényszerűség és a tett megoszlását helyesen ismeri, az tisztában van vele, hogy törvények érvényesülnek (automatikusan) a törvényszerűségekben, és nem ragaszkodik (a tett gyümölcséhez). 28.]
http://mek.oszk.hu/00100/00160/00160.htm#BM_3

Irigylésre méltó élet

Hirtelen jött a hívás. Régi emlékek, a félszeg hang a telefon másik végén. Épp...

Mindegy. Nem akarom leírni amit éreztem, azt elmondtam akkor.

Lényegtelen, hogy izzadva álltam a napon, egy sittes konténer mellett, amikor épp azt hallom, hogy léteznek életek messze a padlások forróságától, a megblankolt kábelektől, a kéthetenkénti ügyeletektől, messze a halál faszán túl, az Azori szigetvilágban, ahol intelligens tengeri emlősökkel lehet foglalkozni.

Kényelmes, irigylésre méltó életet élő volt barátnőm története. Gazdag (anyagilag) családi háttér, kiadott lakás, mester mellett üldögélés, napozás, néha egy kis masszázs vagy homeopátiás szerek felírása, utazás Indiába, követve az Önvalót és a delfineket, gondtalan és irigylésre méltó élet...amivel csak egy baj van.

Több ezer ilyen élettel szembesültem már idáig. A gazdag emberek élő sírboltjaikban a gödöllői dombság lábainál a hév vonala mellett, relikviáik lógnak a falakon, drága autóik a garázsban állnak, feszített víztükrű medencéik tisztaságára drága szűrőrendszer vigyáz, biliárdterem az alagsorban, a következő helyiségben jacuzzi és szauna, mesés, irigylésre méltó vagyonok.

Amiket pont leszarok.

Nem irigylem az idegbeteg kínai üzletembertől a szalonból vásárolt legújabb BMW-t, se a távoli országokból összehordott sok kacatot, amik a nappaliban hirdetik tulajdonosaik irigylésre méltó tapasztalatait, az se érdekel, hogy milyen kurva drága kazánt kellett kicserélni, mert belevágott a villám.

Miért éreztem mégis szarul magam? Nem cserélnék a volt barátnőmmel se, engem nem vonzanak a delfinek, se a guruk hosszan tartó társasága, se a spirituális gettókba sűrített zarándokok. Az utazást se irigylem tőle.

Igen. Tudom miért. Tudom miért éreztem úgy magam, és tudom azt is már, mi az, amit irigyeltem tőle.

A célt, nem az övét, hanem a tényt, hogy neki van célja.

Olyan céltalannak érzem a mindennapjaim telését. Hmm. Ez nem pontos. Minden napomat lezárom. Nem marad másnapra semmi, amit ma elintézhetek. Akkor hát? A hosszú távú cél hiányzik, és...

Mindegy. Innen már újból fecsegés lenne.

Csend? Lófaszt csend. Fú, nem tudom hová tenni ezt. Igazából örülök annak, hogy látok alternatívát a napi robot mellett.

Szabad életet él. Gyűlölöm ezért. Egyre idősebb leszek. Olyan leszek, mint a szembeszomszéd, aki csak élt, lett egy gyereke, majd otthagyta az asszony, és élt még, aztán meghalt. Gyűlölöm? Szeretnék én is szabad életet élni.

69/1000

Ilyenkor mindig megrohannak a gondolatok. Régen nem írtam.
A gondolatok eltűnnek, ahogy az a weimar-i Bach mű is megállt pár pillanatig a foobar-on.
Nagyon furcsa. Furcsa az egész helyzet.
Az egyik ismerősöm azt mondja, ne kerülgessem a forró kását, merüljek el benne, mikor kezdek már élni.
A másik ismerősöm a haldokló nagymamájával a háttérben depresszióval küzd, miközben nem lehet szeretni, legalábbis én nem tudom.
A harmadik ismerősöm szintén lenn él a szent asszonynál, mint az első ismerősöm a szent embernél /Ganga-Mooji/, és egyszerűen nem tudok vele beszélni, mert a nemkettősség minden értelmes  gondolatot megöl.
A negyedik ismerősöm pedig terhes lett, így végre elhalt a régen kifakadt és mindezidáig befejezetlen, teljesen erőtlen és már csak a nem-tudatom mélységeiből felvillanó plátói szerelem utolsó, halvány derengése is.
Az ötödik ismerősöm megkapta a kisujjnyi méretű közösségi kert-darabot a tízemeletes panelban, feleség és aprólékosan felújított lakás, kispolgári létcélok.
Istenem. Olyan jó lenne egyedül lenni.
Lényegében egyedül vagyok.
A hatodik ismerősöm a görög falu melletti faluban, hatalmas barátnőjével, örökös lázadozásával és beletörődésével, vályogház, szalmabálák, kecskék távolba vesző gazdaság-képei.
Távol vagyok tőlük. Néha találkozunk. Talán havonta egyszer. Vagyis havonta egyszer találkozok valamelyikükkel. De nem biztos.
A többi napot a munka tölti ki, a hétvégék elsuhannak és már megint nem vettem ki a szabadságokat.
Gyalogolni nincs kedvem.
Minden napomat kihívássá teszi az állandósult vállfájdalom és a gyógytorna.
Egy kurva drága széket vettem magamnak, hogy végre tudjak gép előtt ülni.
Mintha a drága szék meghozná a kedvem a szociális élethez.

Kerülgetem a forró kását....

Bár tudnám, mit akarok tenni.

Legelőször is, egy újabb ezer szavas bejegyzést írni.

///////////////szünet//////////////

Csodálatos. Neuromodulation. Strange equation.

El kell EL KELL felejtenem azt a tévképzetet, TÉVKÉPZETET! hogy mindegy, mit írok, azt már egyszer úgyis leírták előttem. Nem érdekel, hogy leírták. Az is lehet, hogy én írtam le. Akkor magamat ismétlem. Nagy ügy.

Ha tehetném, letépném tőből a jobb karomat, és a sarokba vágnám, mint egy koloncot! Nagyon fáj a vállam. Megkeseríti az életemet, elsötétíti a gondolataimat, nincs semmi kedvem ahhoz, hogy újra felemeljem a karom, és fájjon...mindig csak a fájdalom.

Kisgyermek korom óta van egyfajta gyengeség azon a részen. A fájdalomra gyűlölettel reagáltam, csak azért is befejezem a mozdulatot! És sok ilyen mozdulat volt. Ököllel ütöttem a fájó részt, hogy ne fájjon...persze erre csak még jobban fájt. Sokat kell tanulnom a gyereknevelésről. Mert ez a testrész is olyan, mint egy rossz gyerek. Mindig rosszat csinál, szabálytalanul mozog már évek óta, de így harminc után már besokallt az ízület. Nincs több öngyógyítás. Most a fájdalom van. Csinálni kell vele valamit.
Gyógytornára járok. és azóta máshogy fáj. De még mindig fáj.
Türelem és állhatatosság. Nem hagyhatom abba, bár már sok bennem a kétely. Kurva kételyek. Semmi hasznom sincs belőlük ebben az esetben, csak lustán az ágyba tennének, hogy másnap elterelődjön a figyelmem a munkára, és este, a torna idejére pedig bekapcsolnák a 2016-os DOOM-ot, hogy lefáradjak! Ó, ti kételyeim, tetteim megrontói, terveim aláaknázói, én magam!

Na mindegy.

Lényegesebben javult a hangulatom attól, hogy megdöntöttem 10%-ban felém az asztalom, és ez a szuperszék is nagyon kényelmes. Újra jó érzés írni! Kattognak a billentyűk, mert a kattogós billentyűket imádom. Erikára emlékeztetnek. Az írógépre.

Már fájnak a kezeim...lehet ma hanyagolom hogy elérjek az ezer szóig. Holnap folytatom. Majd nélkül.

//////////////vége a vasárnapnak///////////////

Hétfő, jó kis zene, de szigorúan csak 1.25X felgyorsítva:

No, akkor egy két há, és akkor mi a fasz!
Szóval a z erőről szeretnék szólni pár szót. Erről az elhallgatott "dologról". Nem, nem az edzőtermek erejéről van most szó, bár a testi erő is számottevő a kérdésben, viszont nem elsődleges. Az csupán a "belső erő" külső megfelelője. Kurva egyszerű példa: szar a vállam. Szarakodik folyamatosan, fáj mint a fene, és egyetlen gyógymód van rá: az állhatatosság, a kitartás ha úgy tetszik, hogy minden egyes kibaszott nap végig csinálom a fájdalmas gyakorlatokat, hogy egyre kisebb legyen a fájdalom, és végre megtanulja a lapockám, hogy hol is a helye. Vannak olyan idők, főleg reggelente, amikor úgy érzem magam, mint egy tehetetlen múmia. Próbálom felemelni a jobb karomat, de meg sem mozdul. Visszajelez a fájdalom. Legszívesebben elbújnék a takaró alatt, és sírva falatoznám a babgulyást.

Mégse teszem ezt. Felkelek, bejáratom magam, iszok egy kis sós teát, mert akármilyen hülyének tűnök, ez az egyetlen ami oldja a feszültséget a nyaki izmoknál...hogy hogyan jöttem rá...véletlenül.

Egyszer egy teljesítménytúrán, a Tavaszi Ébredésen, 50km után annyira fáradt voltam, hogy még haragudni sem tudtam a paraszt kopasz faszfej biztonsági szolgálatos pöcsfejre, aki a székesfehérvári vasútállomás szájbabaszott felújítása miatt ideiglenes jegyárusító konténerének az ajtaját direkt rám nyitotta, amikor kicsit ki akartam magam fújni a nagy út során, hogy nehogy már benn melegedjek, hadd jöjjön rám a kurva hideg, hát a jó kurva anyádat innen is, bár nem ez a fontos, hanem hogy voltunk hárman túrázók. Remegtem a fáradtságtól, hányingerem volt, és még egy órát kellett várni a kocsmában/pályaudvari italozóban. Ott hallottam először a sóhiányról. Főleg teljesítménytúrákon, futóknál elsősorban...azt mondta a túratársam, hogy menjek a pulthoz vele, fizeti hármunknak a teát, de én feltétlenül kérjek egy sótartót, és szórjak a markomba egy jókora csipetnyit. A tea ihatóra hűtése után nyaljam fel ezt az adagot, öblítsem le a jó cukros ovisteával, és várjak. Már sandítottam a vécé felé, ki is mentem köpködni a csészébe, ahogy hányás előtt szoktam...de semmi. Visszaültem hozzájuk, és elnyomott egy kellemes félálomszerű állapot. A só hatott.

És még mindig csak 879 szó.

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy miért készülnek filmek manapság a gyenge faszokról, és miért készültek filmek a beolajozott testépítő-Conanokról harminc évvel ezelőtt...talán harminc évente változik a világ ízlése, talán egy emberöltő maszkulin, a másik feminin, és így megy ez azoknak a fejében, akik a médiabirodalmakat irányítják. Nem tudom, de nem tudom hogy érdekel-e egyáltalán hogy tudom-e azt, amit tudom hogy nem tudok.

Lassan kikészít ez a two steps from hell album. Elegem lett belőle, most.

Ezt pedig szigorúan csak 0.5X-ös tempóban szabad hallgatni, legalábbis én szigorúan hallgatom, és lassítva. 

Hát nem is tudom. Nem tudok másra koncentrálni, mint az idétlenségig lelassított énekre, meg a pittyegésre...vagyis tudom. Valamit tudok. A világ szövevényes titkai mind eltörpülnek mondjuk a Nap mérete mellett...ó, igen. A Nap hatalmas. És egyetlen mitokondrium milyen pici, mégis minden energia ezekből a kis vackokból jön...úristen. Ez a zene borzalmas. Lényegében az egész Hatsune Miku fétis kultusz a polcra állítható babákra ráélvező otakukból él. Fujj. Talán az indiai lingam kultusz modern kori elfajzásának lehetne ezt tekinteni, de mindenekelőtt az Internet tehet mindenről.

Huh. Túljutottam az ezer szón. A legközelebbi bejegyzésig.

Entrópiás Dürerkert

Fett úrral elmentünk a Dürer kertbe hallgatni üvöltöző kopasz-szakállas embereket hangos zajzenére.
Sajnos az Entrópia Architektúráról félig lekéstünk, de a hangulat adott volt.

Mint egy templom közönsége, úgy figyelték az emberek úgy harminc-negyvenen, ahogy az énekes hangosbeszélőből üvölt a mikrofonba. Nagyon szuggesszív, megnyugtató zene.

Vettem tőlük is egy cd-t, még az ősi demó-t, de már készítik az új lemezt, amit a börzsönyi erdőkben vettek fel!

Majd jött az Oaken, a gopro kameraszervízben dolgozó énekessel, számomra kissé hiteltelen volt a dühe, esetlen, de azért nagyon beleadtak mindent. Fett úr volt osztálytársnőjének az öccse egyébként.

Utánuk következett a volt főnököm és grandpierre vhk-ból összevegyített elegy-szerű ember, az Uniform, határozottan őrült volt, és érthetetlenül üvöltött a rosszul torzított gitárhoz, dobgéphez, vadul vonaglott.
Az utolsó számuk kb. úgy ért véget hogy lecsapták a hangerőt és gyorsan elkezdtek vizet inni. A dürerben nem divat a visszataps, szigorú hely.

És végül a brutálisan hangos, szintén ordítozó-szakállas The Body...méltó lezárása volt a rendezvénynek, hasonló hangulatú volt, mint az Entrópia, csak sokkal elektronikusabb és hangménökibb. Az orrcimpám is beleremegett a hatalmas hangnyomásba.
Ők egy végtelenített, lelassított rapszám-mondat ismétléssel búcsúztak.

A vécéből kilépve még megpillantottam a bejárat mellett üldögélő kopasz biztonsági őrt, ahogy a fejét vörös infralámpa világítja meg felülről, mintha maga az ördög állt volna őrt.

Színház hirtelen - Nina Segal : Az Éjszakában

Nem akartam, hogy ez a szombat is ugyanúgy múljon el, mint a többi tévénézős-netezős szombat. Ezért fél hétkor megnéztem a maesteszinhaz.hu oldalon, hogy mit is adnak. A háry-estre az operában kilőve, dumaszínházas széttáruló combokra meg egyedül nincs sok értelme röhögni menni, így maradt egy igen sötétnek ígérkező darab.
Maladype színház, egy első emeleti lakás nagyszobájában a mikszáth tér 2-ben.
Négy bárszék, kottatartók, kis lámpák, pianinó.
Húsz fős közönség.
A darab sötétben indult, levettem hát vastag kabátom.
Majd összefüggéstelen hírek, egy gyerek születik az éjben de nem vallási célzattal, mondják.
Három nő és egy férfi, vagy ha úgy veszem két narrátornő, és a pár, plusz a zongorista lány, aki néha szférák zenéjeként funkcionál.
Négy füzet, lapozgatják a szövegkönyvet.
Egy mondatot néha négyen mondanak végig.
A férj sokat cigizik, a feleség szeret inni, mert elvont és elfojtott művésziesség lapul benne.
A központi elem a síró baba.
Lehunyt szemmel hallgatom a darabot.
Nem sivár.
Sok kép, az érzékeim moziznak behunyt szemem előtt.
Megelevenedik a sivár, albérleti szoba. Az oroszlános mese, a barna játékmackó, aki szomorú szemével egész középkínából jött.
A baba egy szülői besokallás után már kérdez is.
Olyan az egész darab, mint egy hosszú vers, párbeszédekkel.
A vége felé már mintha angolul speakingelnének.
Örültem, hogy eljöttem.
Mármint otthonról.
Jó darab volt.

Valóságpillanat

Arra emlékszem, hogy a konyhában nézelődöm. Épp a mosogatóban lévő tányérokra és poharakra esik a tekintetem. Tegnap lehetett.

Egyike volt azoknak a pillanatoknak, amik csak úgy jönnek, és mennek. nem volt benne semmi különös, akár már a következő félpercben is hiába kerestem volna az emlékeim között.

A helyszín, a pillanat hétköznapiassága mégis mélyen beleivódott az emlékeimbe.

Mert ebben a pillanatban éreztem, szembesültem vele, tapasztaltam, éltem át, realizáltam, adtam át magam a valóságpillanatnak.

Valóságpillanat.

Hogyan is tudnám pontosan ugyanúgy leírni, hogy aki ezt olvassa, pontosan sejtse körülbelül, hogy mit is akarok mondani. Legjobb lesz talán úgy kezdenem, hogy...

...biztos veled is előfordult már, hogy a megszokott dolgok, életed burka, hirtelen megváltozik, és már nem az a -semmi újat nem tud nyújtani- mivoltában áll előtted, hanem élően.
A valóságpillanat élő emléke csak hosszas írás útján tud a felszínre törni. Amit most mondok, minden lesz, csak nem annak a pillanatnak a pontos leírása. Direkt pontatlanul fogom leírni. Megadom a szabadságot, hogy ne gondold azt, hogy azt akarom, hogy azt gondold, amit akarom hogy gondolj, és semmi többet-semmi kevesebbet annál. Tudom hogy semmit sem érne az ilyen erőfeszítés. A gondolatok mint szűk szobák, ablak nélkül, és a benn lakók egymásnak átkiabálva próbálják leírni, hogy mi van a szobájukban, de se ajtó, se ablak, se internet nincs, hogy megmutassák a másik szoba tulajdonosának a saját terüket...szóval ilyenek a gondolatok. De a valóságpillanat jellemezhető. El tudom mondani, hogy mit éltem át közben.

Az edények én voltam. A konyha levegője én voltam. A víz a csapban én voltam. A fal sárga színe én voltam. A favilla én voltam. A mosogatószer én voltam. A gázbojler én voltam. Az edényt a mosogatóba tévő kezem én voltam. A látványt befogadó szervek én voltam. Az értelmező gondolkodás én voltam.

A valóságpillanat varázslatos időtlensége alig pár másodpercig tartott.

Ebben a pár másodpercben megtapasztaltam, hogy a világ, ami körülvesz, mind az én tapasztalatom, tapintásom, kivetített gondolatom. Én veszem körbe magam.

Majd a tányér csörömpölő hangok kíséretében a mosogatóban elnyerte végső helyét, és a pillanatnak vége szakadt.

Reboot 68.nap/1000szó

Valahol azt olvastam, hogy az íráshoz nem kell más, csak írni. Nincs semmi fontosabb cél, mint minden nap leülni az asztalhoz, és írni. Mindegy, mit. Csak valamit. Hogy a semminél legyen több.

Mert ha a Semmi elkényelmesedik, nagyon nehéz elűzni.

Nagy levegő.

Igazából a semmi csupán a valami hiánya. Nem mondtam ezzel semmi újat, de mégis érdemesnek tartottam megemlíteni. A semmi a nem létezés. A létezés hiánya. Mint ahogy a sötétség is a fény hiánya, a sátán az Isten hiánya...bár ez utóbbival már most vitába szállok, hiszen minden Isten, még a sátán is.

És akkor vannak az ilyen megállások.



Mint ez is.



Azért lett Reboot/Újraindítás a post címe, mert már egy jó ideje nem írtam ezer szavas bejegyzést. Igen, el akartam kerülni az írást. Nem akartam idejönni a gép elé, és a lényegtelen böngészésen kívül mást is csinálni. Félelem töltött el, akárhányszor arra gondoltam, hogy a blogba nem kerülnek ezer szavas írások! Hosszú órákon át a takaró alól kikukucskálva mertem csak az asztalom felé nézni, ahol a monitor meg-meg remegett a kurva trollik miatt, amik az utcámban mennek kétpercenként és dübörög tőlük a lakás!

Ma végül erőt vettem magamon, mert korcsolyázni voltam a Naplás tavon. A hétvégén nem mertem elmenni, mert tele volt a hazug Tv2 és a híroldalak is azzal, hogy fúlnak bele a kisgyerekek meg mindenféle emberek a befagyott tavakba, és pont a Naplás-nál volt rendezett vízi mentés, féltem hogy megbüntetnek a rendőrök. Valami megmagyarázhatatlan ok miatt félek a rendőröktől. Talán apai örökség.

A korcsolyámmal siklottam a letakarított ösvényeken, néha átvágtam egy-egy hókupacon, és csak köröztem, köröztem! A nap rózsaszínre festette az eget, -8 fok volt, pár gyerek, felnőttek, párok, hokisok voltak lenn. Gyönyörű érzés volt ezen a hatalmas területen suhanni. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha beszakadna alattam a jég. Hogy húzna le a korcsolya, hogy telne meg a hátizsákom vízzel, lehet hogy kiáltani sem lenne időm, és a jeges, sötét vízben elgémberedett karjaimmal kapálóznék a lék felé, ami egyre messzebb lenne...bár a drámát félretéve úgy hallottam, hogy ez a tó max. 2 méter mély, de akkor is...majd jobbra fordultam, és három embert láttam, korisok, akik épp teljes erőből ugráltak a jégen. A látvány fura módon megnyugtatott, jó vastag alattam a szilárdság, és mentem tovább.

Tudom, nem a legjobb egyedül korizni, de legutoljára még N.-el volt kori a lábamon, és valahogy most jól esett, hogy nincs mellettem egy lány sem. A fejem megfájdult a hidegtől, és visszamentem a kocsihoz.

Pont akkor jöttek a rendőrök.
És tovább mentek, megállás nélkül.

*************************************************

Az egész kormánypropaganda gyerekes amit az óriásplakátokon művelnek. Most éppen az aktuális pofozóbábú Vona Gábor van szemben Gyurcsánnyal, és kettejüket válluknál összefogva  tartja egy bohóc, aki belevigyorog a pofádba. Mindezt azért, mert Orbánnak nem tetszett, hogy korlátlan uralmába bnelekerült egy szikra, amikor évek óta először nem szavazták meg azt, amit a parlament birkái elé vetett. Egy megsértett gyerek viselkedik így, kicsúfolva az ellenségét és gúnyos rajzokat készítve róla. És nekem ezt a szart kell látnom, amikor megyek át a Mogyoródi-Hungária kereszteződésénél. Nem érdekelt a "Tudta?" kampány sem a hazugságaival együtt, nem érdekelt az önreklámozó "népszavazás" sem, nem érdekelnek a stadionok sem, sem a milliárdos lopások, amiről nap mint nap olvasok. Olyan pofátlanná vált az egész politikai élet, hogy nem akarok rá gondolni, tudomásul veszem hogy van, de amint lehet már el akarom felejteni, mint a reggel szart, amit reggelente útjára engedek a wc-ben.

Csak egy baj van ezzel a szembehunyós hozzáállásommal: attól, hogy nem látom, még létezik. Lopnak, csalnak, hazudnak, és nem lehet őket felelősségre vonni, mert lassan minden felelősségre vonó szerv az ő kezükben lesz, a civileket megint teljesen el akarják lehetetleníteni, mert nem volt elég a norvég botrány, nekik fáj, ha nem hozzájuk megy a pénz és nem tudják ellopni. Borzasztóan haragszom a kormányra, de ez nem aktív harag. Ez fásult, unott harag. A beletörődött ember haragja. Sosem fogok semmit sem elhinni, amit a tv-ben, újságokban, rádióban hallok, mert minden a kormány szája íze szerint szól. Egyetlen hiba egy lapban, egy Orbán-interjúban becsempészett idegen mondat, és hullanak a fejek, ok nélkül. Nem kellenek tettesek, ha vannak felelősök. Vérbosszú.

Hálátlan téma a politikusokról beszélni, de függ mind feje fölött egy damoklészi kard, és a tartó szál minden nap egyre vékonyabb. Kérdés, hogy ha mindegyik kard célt érne, mi történne az országgal, ha egyszer csak üres lenne a parlament és az összes vezető beosztás? Tippem a káosz. Vagy orosz tankok. A kettő majdnem ugyanaz.

************************************************

Most vagyok 727 szónál. Milyen nehéz megállni, hogy megszámoltassam a worddel, így a vége felé, hogy na mégis, mennyinél tartok. És 36 perce írok. Napin egy óra írás, vagy írásonként egy óra...új rutinok a napjaimban. Reggelente zöld turmixokra tértem rá. Ez egy egészségesebb alternatívája a nap kezdetének, mint a kávé tejjel, éhgyomorra. És a másik napi rutin, hogy nem jövök egyenesen haza a munkából. Tegnap úsztam, ma koriztam, holnap lehet újra úszni megyek, vagy meglátogatom a régi edzőtermemet az új helyén, még nem tudom.

Sokkal jobban érzem magam, hogy már van holnapi programom, nem csak egy újabb nap jön a hetek monoton sorában. Szeretném az időmet jobban megfogni, ami így kimondva elég bénán hangzik. Inkább úgy mondom, hogy szeretném több tettel megtölteni a számomra fennálló ébrenléti időt az adott napból. Így már egyből nem olyan ezoterikus-faszság hangulatú a megfogalmazás.

*************************************************
Richard E. Byrd naplóját olvasom, az Egyedül-t. Egy Antarktiszi kutatóállomáson rendezkedett be, földbe ásott apró kis épületben, két alagúttal az élelmeknek és a tüzelőnek, kívül pedig meteorológiai megfigyelőeszközökkel. Jelenleg még csak a második hónapnál járok, de nagyon érdekes. Egyedülálló kutatási anyag volt a légkör megfigyelése a húszas években, mindenre oda kellett figyelnie hogy ne fagyjon szét a kályha csöve, hogy a szélkakas ne ragadjon be, minden apróságnak bele kellett illeszkednie a napi rutinba. Sokat sétált a kunyhó körül, de mivel tél volt, korom sötét még nappal is, ezért bambuszpálcákat szúrt a földbe bizonyos távolságokra egymástól, hogy azokat követve visszataláljon, egy, a hideg miatt gyorsan lemerülő elemlámpával megvilágítva a következő pálcát, közben vissza-visszadugva a kis világító pontot a kabátja alá, hogy így védje a -50 fokoktól.

Egyszer eltévedt. Tovább sétált, gondolataiba merülve, és túlment az utolsó bambuszrúdon. Visszavilágított, de a légköri viszonyok miatt már nem látott semmit, a lábnyomait pedig nem őrizte meg a jeges hó. A társai több száz kilométerre vannak egy másik támaszponton Little America-ban, rádió is csak a kis kunyhóban van, de kis teljesítményű, csak a morze jelek mennek át rajta. Ott állt a sötét, hideg, elhagyatott tájon, egyetlen fényként a szárazelemlámpájával. Szinte éreztem magamon, ahogyan eluralkodott Byr-en a félelem. De gyakorlatias ember lévén, felülkerekedett rajta. A bakancsával kis halmot rugdalt ki a jégből, és egy nyilat sarkazott bele arra felé mutatva, ahonnan jött. Majd elindult a nyíltól kábé tíz foknyira, ment harminc yardot, és nem találta meg a bambuszpálcát. Visszafelé jövet távolabb került a hókupactól, és higgadtságot kellett magára erőltetnie, mert ha azt is elveszíti, minden tájékozódási pontja oda oda van. Majd újabb tíz fokot fordult és még egyszer megismételte a sétát, felkészülve, hogy sokszor meg kell még tennie az elveszett útjelző és a kis hókupac közötti utat, de valami azt mondta neki, egy megérzés, hogy ne harminc yardot menjen, hanem menjen tovább.

És ott volt a bambusz útjelző.