SOrStalanság

Ma nem mentem iskolába. A makulátlanul felsikált márványpadló kékes sugárzásának már a gondolata is taszított. Vagy a cipőtlen talpak halk surrogása volt az, ami kiverte nálam a biztosítékot? Éreztem, hogy többé nem. A mai naptól kezdve többé nem teszem be a lábam az iskolába.

Nem gyermek fejjel, kényszerűségből kerestem fel azt a helyet. Életem folyamatait körforgásba rendeztem már addigra, számomra ez amolyan hobbinak minősült.

Hobbiból meg akartam érteni Istent.

Az ember nem a másikban csalódik, hanem a róla kialakított elvárásaiban. Az iskolával kapcsolatban is voltak előre elképzelt képeim. Az elmélyült kutatók, komoly fordítók alakjait kerestem. De helyettük kapuzárási pánikkal küzdő, ezohippi, háztartásbeli-unalomtól menekülő nőket láttam. Úgy éreztem magam, mintha egy jógaórára járnék.

Az oktatók pedig időhiányra hivatkozva hadarva adták le a tananyagot.

Az igazgatónő a nyakában viselt, szent fa kérgéből készült nyaklánca miatt védve van az alvilági lényektől, saját maga mondta.

És amikor kértem, a könyvtárosok nem adták ki a wifi kódjukat...igen. Ez lehetett az utolsó csepp, az eltaszítás kézzel fogható bizonyítéka, amikor megtagadod a wifi kódodat a rászorulótól.

És Istent kisfiú képében imádják az aranyszínű teremben, ahol egy Kojak-fejű öreg szobra ül, az isteni szoborral szemben. A bentlakó diákok arcán árnyakat véltem felfedezni, a pompás külső mögött kerestem a romlottságot, meg akartam győzni magam, hogy itt valami átverés van.

Egy dologra jöttem csak rá, mégpedig arra hogy ez nem az én utam.

Tegnap nem mentem iskolába. Hosszú vonatozásaim zenehallgatással teltek a déli határon fekvő sörfőző városig. Az irodalom tanárnőm biztatására vágtam bele munka mellett a levelező tagozatba.

Naivan azt képzeltem, hogy megtanítanak jól írni.

Mi sem állt távolabb a valóságtól.

A kis csoport nagy része másoddiplomás képzésként, csak egy plusz papír miatt vállalta be a képzést. Én minden óráról késtem, mert lenn, a lépcsőfordulóban finom, szegfűszeg illatú cigarettákat szívtam, miközben csodáltam az egyetem gyönyörű, zöldellő kertjét.

Mindig hétvége volt. (Akkor már dolgoztam.)

A padon, napsütésben ülve, jóízűen falatoztam az otthon gondosan becsomagolt rántott húsos zsömlémet. Nem felhőzte be semmi gond, bú az elmémet. Egyedül sétáltam az arborétumban, magamba szívtam a hely több száz éves szellemét.

Elképzeltem, hogy már évek óta ide járok.

Hogy ismerek mindenkit.

És nekem már nem is kell olyan komolyan vennem a tanulást.

Meglepetésként ért, hogy egyéni feladatom (ami Hans Jürgen Frölich:Pincelakók-c. Könyvének elemzése volt) süket fülekre talált. Félreértés áldozata lettem, mert nem volt egyéni választás. Adott mű. Adott kérdésekre adandó megfelelő válaszok. Pontozás, kreditek, unalom.

Részegen sétáltam a parlamenti sátrazók között, és arra gondoltam, hogy milyen nevetséges minden.

Tegnapelőtt nem mentem iskolába. Követtem szakközepes osztálytársaimat át a nagy folyón, villamosoztunk. Finom, automatás kávékat ittam, nagy hotdogokat ettem az alagsori folyosón. Lenyűgözött a hely tudományossága, a külön megrendelt rottring ceruzák a műszaki rajzhoz, a piacképes tudás, aminek majd a birtokosa leszek. Addig is sörözgettünk üres óráinkban a libellában, jegyzeteltem a hátsó padok valamelyikében ülve, élveztem az idő múlását.

Majd hatalmas falba ütköztem, egy idáig még nem tapasztalt akadályba.

Elfelejtettem, hogy kell tanulni.

A második félév vége felé már úgy mentem be a kapun, mint egy ellenségek által megszállt területre. A kezdetben kellemes időtöltésnek induló diáklét a beadandó dolgozatok lázas másolásává korcsosult, a képletek áthatolhatatlan hálóvá nőttek a szemem előtt, a visszautasított rajzfeladatok a szobám sarkában álltak, csőalakban összetekerve mint egy megvert hadsereg megtépázott zászlói.

És megszületett bennem először a gondolat, hogy otthagyom az iskolát. Emlékszem, a sóhajok hídján üldögéltem. Csoporttársaim egymásról másolták a házikat. Készültek a matek zárthelyire. Előttem is nyitva volt a füzet, már írtam is bele pár feladatot, de lehet hogy csak nyitva volt előttem, miközben bámultam a lent sétáló többi egyetemistát a zárt ablakon keresztül. A kreditjeim épp hogy elegendőek voltak, hogy ne bukjam ki. A matekot magántanárral gyakoroltam, akivel a vége felé már csak filozofálgattunk. Olyan hiábavalónak tűnt minden.

Inkább munkába álltam.

Négy napja jártam utoljára az iskolában. Tizenhárom éven át voltam diák, kisgyerekből felsőssé váltam, majd újra kis gólya lettem hogy technikussá váljak. Azt hittem, csak követnem kell a többieket. Hogy majd ők megmutatják az utat. Csak ne én legyek az első. Csak ne kelljen a táblához kimennem.

Mára már elmúltak a félelmek; nincsenek beadandó dolgozatok, jövőbeli megmérettetések. Mégis minden napom megmérettetések, feladatok, és apróbb félelmek sorozata.

De ezekből nem viszek át semmit a holnapba.

Ha egyvalamire megtanított az iskola, az a házi feladatok el nem végzése volt.

Mert /és most jön a komoly hangvételű, drámai hatású lezáró-mondat/ amit ma megtehetek, azt nem hagyhatom holnapra.