Ez volt a 3. alkalom. Valahogy nem tudtam sehová tenni ezt a képet. Egy bőrdzsekis kar húzza a Sátánt, vagy tartja a Pakacot? Sátán tekintete kifelé, a bőrdzseki gazdája felé néz, Pakac pedig csíkos, betmenes melegítőjében tiszta, élénk tekintettel néz a kamerába.
Az alagútban beindult egy mozi:megyek előre, bal oldalamon a Pakac, kettőnk közt a Sátán, de csak a perifériáról látom őket, tekintetem az aluljáróban elhelyezett fotófülke irányába tekint. Ez most a legfontosabb, elkészíteni az iskolai fotót, a különleges, semmihez sem hasonlító fotót.
Hogy a fiam együtt legyen a dobermanommal.
Két órával ezelőtt realizálódott bennem, hogy Pupu ráunt a Sátánra, elég hamar. Egy-két év aktív kutyaiskola, büszke sétáltatások. Majd elmaradoztak a futtatások a népligetben, és már csak itthon végezte el a dolgát. Csorgott a pisi a gangról lefele.
És Pakacra is hasonlóképp unhatott rá. Amíg kicsi volt, olyan volt mint egy kis majom. De ahogy kijött az ellenállás belőle, már egyre kevesebbet szeretett otthon maradni vele.
Annyit mondtam a képnek: oké.
A Dísztárgy nem váltott ki belőlem reakciót, Nyunyuci békésen pihen emlékeimben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése