Egy fehér mentolos cukorka 65.nap/1000

A Lenovo n200-as billentyűzete nem kattog. És néha nem jól üti le a szóközt. De tenyereimet kellemes melegséggel jutalmazza a processzor és merevlemez állhatatos munkája a fekete műanyagborítás alatt.

A mai nap láttam a keletiből hazajövet egy fehér mentolos cukorkát a hegedűs ember utáni aluljáró szekcióban. Egy sima, fehér, olyan ovális, viagra formájú cukorka lehetett. Abban biztos voltam már akkor is, hogy mentolosnak kellett lennie. Ott hevert a földön, valaki biztos kiejthette, amikor épp a szájába akarta helyezni. Senkin sem volt ott rajtam és a cukron kívül. Csak mi ketten.
Hű, ez milyen izgalmas lesz!
Miféle jó kis történet kerekedik ki majd ebből!

Igazság szerint erre gondoltam akkor. Hogy ma este majd jól megírom, hogy egy párhuzamos valóságból áthelyeződött egy cukorkaformájú emlékmátrix, és csak arra várt, hogy arra sétáljak. Mert direkt nekem, csak nekem tették oda a könyvespolc mögötti lények!

És...megírtam. Az előbb. Most mi lesz?

Van ez így néha. Amikor egy jó ötlet egyszerűen nem csírázik ki, ellenben a lush szappanok kávészemei a lefolyóból kihajtanak.

Borzasztó unalmas előadást volt kénytelen végighallgatni Jack, akit nyugodtan Tom Cruise külsővel is el lehet képzelni. Ő minden filmjében Jack-ot játszik. Vagyis minden olyan filmjében ami nekem tetszett. Szóval.
Borzasztó unalmas...előadás...mintha...
Az öregúr már másodjára vetíti le ugyanazokat a diákat nekik az olvashatatlanul kicsi projektorképernyőn, amit egy éve sem tudott rendesen használni. Jack először még próbálta elütni az időt egy ebook olvasásával a telefonjáról, de hamar belefáradt a monoton beszédbe, és az unalmas csattanókba. A többiek nagy része most hallotta először az öregurat. Ők még figyeltek.
Amikor már túljutottak a szüneten, és a filmet nézték, Jack kellemetlenül kezdte érezni magát. Ez egy olyanfajta kellemetlenség volt, mint amikor a kassza előtt látjuk, ahogy a pénztáros rendre elvéti a mennyiségeket, és többet számol, mint amennyit vettünk. Jack pont így érezte magát, azzal a különbséggel, hogy itt most az időről volt szó.
Az öregúr ellopta az ő idejét, és még harminc, erről mit sem sejtő társáét is.
Nem a levegő hiánya okozta a fáradtságát, mert nyitva volt a teremben a nagy ablak.
És nem is a tananyag szerkezete, mert alapjában véve érdekes volt, legalábbis amikor először hallotta tavaly.
A bejárati ajtónál cigizve az volt feltűnő számára, hogy ő és az ismerősei, akik már egyszer átestek ezen az előadáson, sokkal jobban ki vannak merülve, mint az újak.
Ennek nyilvánvalóan csak egy oka lehetett: az előadó egy energiavámpír volt.
Lassan szívta a kölcsönkapott cigarettát, és azon gondolkodott, hogy mekkora baromságnak is tűnne ez kimondva. És meg se tudná fogalmazni rendesen, hogy mit is ért azon, hogy energiavámpír. Kinevetnék. és az rossz lenne.
Itt majdnem kiesett a kezéből a szál.
Miért érzi magát ennyire gyengének?
Ő, aki olyan bátorságról és határozottságról tesz bizonyságot nap nap után!
Régi emlékek léptek újra működésbe. Az iskola birkasága. A csendben maradás íratlan törvénye. A megúszásra váró röpdolgozatok...lehet, hogy a tanárai is mind energiavámpírok voltak?
Vagy csak az volt, hogy mindig halálra unta magát az órákon?
Kétség.
Talán nem is olyan vészes a helyzet. nincsenek itt energiavámpírok. Az öregúr szimplán csak az, ami. Egy oktató. Biztos ezután majd hazamegy, és felbont egy sört...

Mindez szép is lett volna, csakhogy most jön egy csavar.

Jack ugyanis visszament a terembe, ahonnan már az utolsó kollégája is eljött, mert otthagyott valamit. Vagy csak azt hitte, hogy valamit otthagyott, teljesen mindegy mi vezérelte vissza a tárgyalóba.
Az emelvényen, neki háttal, ült az öregúr. Valamit szorongatott. Jack nem volt az a nagyon kíváncsi fajta ember, tiszteletben tartotta mások magánéletét.
Biztos recskázik, gondolta magában.
De ez a gondolat nem derítette jó kedvre, mint előtte oly sokszor. Nem működött a belemagyarázás. Az öregúr mozdulatlanul ült, begörnyedt háttal, felhúzott vállakkal.
És a szürke zakóján át megjelentek az első, éles fénysugarak. Mint a sündisznó tüskéi, úgy sokasodtak a metszően éles, mégsem vakító fény-nyalábok, lassan tolták ki magukat a szövet repedésein át, míg annyi nem lett belőlük, hogy egy szabályos gömböt alkottak, eltüntetve az oktató alakját.

Mindez nagyon gyorsan zajlott le, olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan ezt a mondatot felolvassa egy kisiskolás a délutáni korrepetáláson, hangosan, a tábláról olvasva, a hátsó padból.

Jack meglepődött. Különös jelenség zajlott a szeme előtt. A jobb keze erősen megmarkolt valamit. A fekete kapucnis pulcsija volt az, amiért eredetileg visszajött. A lábai szinte maguktól megindultak a fénygömb irányába, ami a közeledtére zsugorodni kezdett, mire odaért, csak egy mentoloscukorkányi maradt belőle.

Jack ujjai közé fogta a fehér, ovális kis dolgot, és a zsebébe tette.

Felvette a pulcsiját, és próbálta ráhúzni a látottakra agyának valamelyik racionalizált realitás-sablonját, kevés sikerrel. Egyáltalán, valóban azt látta, amit látott? Tényleg egy energiavámpír volt az öreg? Vagy csak a fiatalon elfogyasztott pszihotróp cuccok flesseltek be? Benyúlt újra a zsebébe a teremből kifelé menet, hogy érezze a kis tablettát. Megérintette, de összeszorítani már nem tudta, mert ahogy rászorított, úgy csökkent a mérete, egy kellemes hűvösséget hagyva az ujjbegyein.

Az ujjaiban érezte először, amikkel hozzáért, majd a keze, a karja, a válla, a mellkasa, majd a másik karja és a két lába, végül a feje is olyan hihetetlen könnyű lett, mint még előtte soha. Mintha megszabadult volna az izmok folyamatos feszítő munkájától, hogy a helyükön tartsák az ízületeket. Próbaképpen ugrott egyet, és elérte a háromhetven magas plafont.

Akurvamindenit.

A bejárati ajtó előtt cigizgető, távolodó csoportok mintha lassított felvételek lettek volna. Hozzá szól a társa, de már tudta, i lesz a mondatának a vége, sőt az ő válaszára adott mondatát is hallotta a fejében. Minden gyors lett belül, a külvilág pedig lelassult. Vissza kellett fognia magát, hogy ne kiáltson fel...örömében?
Hiszen szupererőt kapott! Tisztára mint a filmekben!

Az autók is csigalassúsággal úsztak el előtte. Csörgött a telefonja, egy személyi bankár hívta a központi számról, és már előre tudta, hogy mit fog kérdezni tőle, és arra válaszolt. A vonal másik végén még csak a beazonosítással volt elfoglalva a csóka, mire Jack már le is tette a telefont.
Vajon meddig fog tartani ez az állapot? Kimegy belőlem a hatás, mint Asterix-ből a varázsital?

Ekkor sötét ruhás, de inkább sötét leplet viselő alakok jöttek ki az épületből, és egy pillanat alatt Jack előtt voltak. Szinte nem is lehetett látni a léptüket. Csak úgy átkattantak öt métert a téren.
-Uram, magánál van még a fehér tabletta? kérdezték mordori hangon.
Jack rögtön megértette, hogy ezek az alakok nem viccből vannak itt. Elégszer látta a Ghost-ot, hogy tudja, mit csinálnak vele, ha nem mond igazat.
-Fogalmam sincs, miről beszélnek. És egyébkét is, kik maguk?
- Az, hogy válaszolt a kérdésre, már magában bizonyítja, hogy lát minket, és megértette, amit kérdeztünk magától. Ezek szerint a tabletta felszívódott. Ez nagy kár.
-Miért, minek kell maguknak?
-Mi egy másik dimenzióból, vagyis egy más pörgetésű valóságból jöttünk, ahol túlgyorsult minden. Szükségünk van az itt élő emberek bambaságára és lustaságára, unalmára, hogy lelassíthassuk a világunkat egy elfogadható szintre. De ennyi elég is.
Hárman lefogták Jack-et, aki nem tudott kitérni villámgyors mozdulataik elől, ketten pedig a homlokára tették jéghideg kezüket, ami inkább volt valami fátyolos ködösség, mint kéz, és Jack érezte, hogy újra minden a régi lett. A kollégái újból a megszokott tempóban beszéltek hozzá...kollégái? Nem ismerte fel őket. Ők se figyeltek nagyon oda rá.
Jack visszament a tárgyalóterembe, leült a tanár helyére, megigazította szürke zakóját, és májfoltos kezével felhúzta a zakó ujját az órájáról.
-Mindjárt itt lesz az újabb csapat, akiknek le kell adnom ezt az ezerszer elismételt tananyagot. Bár rá tudnék jönni, hogyan kell beállítani a projektor lencséjét, hogy ne ilyen kicsi legyen a kép!


 

Temető utca 64.nap/1000

Az okok és indokok keresése öli meg legtöbbször azokat a pillanatokat, amikor valamit kezdeményezni akarunk. Nagy fenét a többes szám. Amikor kezdeményezni akarok.
Most az üres lapról van szó, de ez a lap átvitt értelemben lehet akármelyik szeglete az életnek.
Szeglet, vagyis sarok. Amikor ujjammal összecsippentett nyelvvel kell kimondanom hogy sarok.
Bár ez ritkán fordul elő.
Legutóbb általános alsóban.

A telefonom folyamatosan eltereli a figyelmem az ezer szavas küldetésemről. Egyszer a fejembe vettem, hogy ezer napig fogom folytatni az ezer szavas bejegyzéseket. Ötvenkét nap után már egy komplett kis novelláskötet is lehetne belőlük, ha konzizstensen írnék. De ezek a történetek nem egybefüggőek.

Vagy mégis egybefüggőek, ki tudja! Lehet, hogy a végén, ha egyáltalán lesz vége, majd minden szálat összefűzök egy kozmikus egésszé!

Ilyenkor az elején mindig csak a duma megy. Mintha lenne a fejemben egy srác, akinek be nem áll a szája, de néma, mert a hangját nem hallom. Csak leírom, amit mond. Még ezt is. Meg ezt. És várok, hogy elterelődjön a figyelme a gyönyörűen kattogó mechanikus billentyűzetről.

Imádom a kattogást. Olyan oldszkúl. vagy mi.

A temető mélyén, a Temető utca végén áll egy önkormányzati ingatlan. Sárga a fala, és az oldalát az ott lakó csövesek saját kis bádogviskóik megtámasztására használják. Az öreg temetőgondnok még emlékszik rá, amikor bezárták a sírkertet a hatvanas években. Már nem jöttek ki többé a menetek a koporsókkal, csak a már eltemetettek hozzátartozói. És szépen azok is kikoptak. A temetőgondnok szinte megszállott módon takarította az utakat és a gazt még akkor is, amikor bejelentették, hogy többé már nincs szükség a szolgálataira. Sosem volt más munkája. A szülei is temetőgondnokok voltak. Ez az ő területe.

Hosszú évek feledése szállt rá a helyre.

Ám egyik este a békés némaságot halk kaparászás neszezte be. A huszonötvattos égő mellett hunyorogva nemzeti sportot olvasó öregúr kikelt az ágyából, felvette a bőrcsizmáját zöld overálljára, és egyik kezébe lámpát, másikban egy kalasnyikovot markolva kilépett a sötétségbe. A ház előtt egy roskatag fa A-oszlop tetején magányos lámpa pislákolt, a közvilágítás utolsó kilométerköve. Körbejárta a házat, és szemügyre vette az ablakot, ahonnan a kaparászás hallatszott. Valaki héber betűkkel felírta a nevét a vakolatra, a friss paradicsompalánták nehéz csizmák nyomaitól a földbe süppedtek.

Az öregúr remegő ujját végighúzta a mély barázdákon, és dühösen megsimogatta az összetört palánták maradványait. A nyomok frissek voltak, és a sűrűbe vezettek. Követte őket.
A temető azon része felé haladt a nyom, ahová még ő se szívesen ment. A fák arrafelé természetellenes formákban nőttek, mintha a föld ki akarta volna szívni belőlük az utolsó csepp életet is, és ők tiltakozásul még jobban belekapaszkodtak a köves talajba, göcsörtös ágaik kínokról árulkodva egymásba fonódtak. Nehéz, párás volt a levegő, a sáros földön jól látszottak a tettes nyomai, amik a zsidó sírok felé tartottak. Ezek a legöregebbek, vörös kőből faragott táblák, gondozatlanok mind.

Kivéve ezt az egyet.

Mert a nyomok egy makulátlanul letisztított, szinte új sírnál véget is értek. A gondnok természetesen meglepődött, mert annyira elütött a környezetétől, de ez a meglepődés szinte eltörpült ahhoz a felismeréshez képest, hogy a sír igazából egy földre fektetett ajtó előtt magasodott. És a kilincset épp valaki megnyomta.

A föld alól.

A gondnok nem volt egy gyáva ember, de ez még neki is sok volt, inába szállt a bátorsága, és két kézzel feltépte az ajtót, ami egy lépcsősort fedett fel alant. Egy pincelejárót.

Az alvilágba!

Csontvázemberek özönlenek fel, csattogó fogaik közül szikraeső hull, rozsdás kardjukat és pajzsukat csörömpölve húzzák maguk után, a gondnoknak vége!

Persze semmi ilyesmi se történt.

A gondnok, lámpáját előretartva, kalasnyikovának szíját a hátához szorítva lesétált a lépcsőn.
Hosszú órákon keresztül csak ment és ment a sötét lépcsősoron lefelé, egészen addig, amíg el nem ért egy vasajtóhoz. A levegő friss volt és üde, ami a másik oldalról jött. Belépett a fénybe, és egy hatalmas fennsíkon találta magát. Felhőkre lehetett látni a szakadék széléről. Angyali lények vették körbe a  sáros bakancsos, zöld ruhás alakot.
-Gondnok! Jöjj hozzám! szólalt meg egy mély, öblös hang egy távoli, mégis közeli helyről.
Az öregúr ezen a ponton feladta, hogy racionális magyarázatokat gyártson ezekre a vele történt eseményekre. Szinte transzban volt, amióta feltépte fenn az ajtót. Lépteit megacélozta, és elindult a hang irányába.
-Szent feladatot adok neked, te Gondnok.
Itt hosszú csend következett. Az angyali lények hoztak neki egy széket, kis asztalkát, és ambróziakoktélt. Kellemesen elbeszélgetett velük, mivel ezek nagyon közvetlen lények voltak, és jól értettek a feszültség feloldásához.
Újabb hosszú órák teltek el, de csak nem akart folytatódni a mondat.
Ez már kezdett elég zavaró lenni, így a gondnok lövöldözni kezdett a levegőbe, amire hirtelen valaki erősen megragadta a karját, és kihúzta a fényes helyről, egyenesen a sírgödör szélére. Három csöves állt felette, mindegyiket ismerte már jól, de a negyedik alak nem ugrott be neki. Ő volt az, aki lefogva tartotta a földön. Egyenruhát viselt. Egy rendőr.
-Lajos bácsi, mi a jó Úristen haragját tetszik itt lövöldözni kéremszépen ezzel a gépfegyverrel vasárnap délben, mondja már meg! szólalt meg az egyik csöves, Géza.
-A szent feladatot nem tudtam meg, hol vannak az angyalok? Nem látták őket? kérdezte a körülötte állóktól az idős gondnok, akit Lajosnak is hívnak.
-Magának szent feladatot akart valaki adni? Kinek dolgozik? Na, majd az őrszobán kiderül! és már húzta is fel a földről a rendőr a megbilincselt Lajos bácsit.
-Ne vigyen el, újra kell ültetnem a palántákat!
De a rendőrt ez nem hatotta meg, vonszolta csak tovább a foglyát.
Majd egyszer csak megbotlott valamiben, és beleesett egy lyukba. Hosszan üvöltött, és üvöltött, perceken át, egyre távolabbról és egyre halkabban.
-Úgy látszik a biztos úr beleesett egy fekete lyukba. mondta Izidor, az aggastyán geológus, barna zsebkendőjébe törölve az orrát.
-Ezt senki sem tudhatja meg. Hozzátok be az autóját az udvarra, szétszedjük, és a kaszniból bádogkunyhókat állítunk a házam oldalához. Mától lakhattok itt, nekem meg kell tudnom hogy mi is a szent feladatom.

És így a három csöves betolta a rendőrségi Ladát az udvarra, készítettek belőle tetőt és oldalfalakat, és ezekhez még hozzátoldották azokat a többi rendőrautókat is, amiknek a tulajdonosai valamiért a temetőbe tévedtek-de onnan sosem jöttek ki.

Lajos még pár alkalommal ellátogatott a régi sírhoz, de ott se lépcsőt, de ajtót nem talált.
Ásni kezdett tehát, hatalmas kupac földeket mozgatott meg, hogy leérjen a lépcső aljáig, bár a csövesek meg mertek volna rá esküdni, hogy ott bizony egy árva lépcső sem volt, csak azok, amiket maga Lajos bácsi alakított ki magának lefelé menet.
Egyszer csak eléri majd a vasajtót ott lenn...

Edward, az anya /ezer szavas ezer napig 63 - újraindítva/

†‡†

Hát megint itt. Megint csak szimplán a gyakorlás miatt. Ilyenkor látom, mennyire zavaró is a rugós lámpa, tudjátok, az a két részből hajló, négy rugóval megfeszített asztal szélére erősített fajta...folyton tükröződik tőle a billentyűzet. Igazából mát vakon kéne írnom, csak a képernyőt nézve...de én szeretem a billentyűket sasolni. Szinte látom, ahogy a szavak életre kelnek a kattogó, kis fekete levágott fejű piramisok nyomkodásának hatására.

Igazából hiányzott már az írás. Csak úgy, mint gyakorlás is, még így is hiányzott.

Na de akkor most akkor na de most akkor mi is legyen?

Az előző post zenéjét hallgatom. Mellettem a telefon, amin már napok óta nem néztem meg, ki a fene is akar tőlem valamit. Nevet változtattam a fb-on.

De ez mind nem érdekes. Ezek csak apróságok. És apróságokat inkább kézzel írok le, lefekvés előtt. A piros könyvbe, igen.
Tényleg, mennyire érdekes is az az egyszerű kis mozdulatsor, amit írásnak hívunk. Ott áll egy üres kék post-it, mondjuk. És a jobb kezemben ott van az alkoholos filc. Gondolok valamire, ami épp az eszembe jutott, vagy épp nem is úgy volt, hanem jegyzetelek épp. Mindegy mit. Az üres lapra apró betűk kezdenek felfutni. És ott maradnak!

Amit leírok, az ott marad! Soha előtte nem volt ott, és már soha nem lesz újra üres a papír!

Bevásárlólista.

Nos. Na jó, nem akadok fenn ezen a szón, mert azért eléggé kevésszer használom, mert mi a franc is a nos? Ami a lényeg: elbújni a dolgok elől csupán késleltetik azoknak a bekövetkezését. Vannak olyan kötelességek, vagy nevezzük úgy; önmagunknak tett ígéretek, amiket olyan szívesen nem tennénk meg, mégis meg kell őket tenni.

Most még fogalmam sincs, ebből hogy lesz történet, de itt van Edward.

Edward épp szülési szabadságát tölti egy dél-angliai kis faluban, a hóhatár fölött. A királynőt örök élet kódokkal ellátó udvari bolondja több száz évvel ezelőtt biztosította afelől, hogy a jövőben uralkodásának egyetlen záloga az lesz, ha a birodalmának magas hegyei közé menekíti el a terhes férfiakat a vad amazonok kannibalisztikus kultuszától. Ez 2016 márciusának végén még annyira lehetetlen és röhejes kijelentésnek tartotta az akkori sajtó és közvélemény, hogy egy rövidke hétvégi cikket ért csak meg a kreténségeket lehozó Sun-ban. Ám ahogy az évek teltek, és a királynő csak nem akart meghalni, a jóslat elkezdte kialakítani magának a saját valóságát: Wales területét hatalmas tektonikai koitusz röpítette pár év alatt hatezer méter magasságba egy mini Himalája kialakulása során, és az idős, de nem öregedő királynő háromszázadik születésnapját megzavaró ősfeminista testépítőnők tömegei politikai nyomás alá helyezték a nemi szerepek helyzetét azáltal, hogy az addigra minden maszkulinitásuktól megfosztott férfiaktól elvették az apaság intézményét is, és kötelezték őket a génsebészeti méhnövesztésre. Száz év múltán az amazon nők az örök életű KirálynőVezérük hitében rabszolgasorba taszították a férfiakat, és mindennapossá váltak a szélsőséges kannibál amazonok támadásai a terhes apák ellen, így a királynő beteljesítve a bolondja próféciáját, a magas hegyekben jelölte ki az apaotthonokat, ahol a férfiak nyugodtan megszülhették a gyermekeiket, ugyanis a hideg miatt nem juthattak fel hozzájuk a kötelező meztelenségre esküdött kannibál nők.

2316 március 28, kedd van. Vagy ha korhűek akarunk lenni, akkor 364-et kell írni az évnek, II. Erzsébet születésétől kezdődően. De ez mind csak apró részlet.
Edward már a kilencedik hónapban jár, bármelyik pillanatban elindulhat a szülés. A szakállas nővér egy pohár narancsszínű lét hoz be neki, gyengéden megigazítja a párnáját, és halkan kibilleg, hatalmas vállai szinte súrolják a széles ajtó oldalait. Edward mellett még két férfi fekszik, a szemközti ágyak üresek. Szerencsére nincs nagy zsúfoltság, amitől egyébként nagyon félt, nem szerette a sok embert maga körül. Éjfél felé járhat az idő, a vészvilágítás ég csak, az ablakot kívülről vékony fátyolként porhó vonja be, amit a következő szélroham lefúj onnan, hogy újraépíthesse megint.

Felesége amint látta, hogy férje gyereket vár, nem mozdult el mellőle, mindenhová követte. Erős karja éjszakánként úgy szorította Edwardot, mintha most akarnák elvenni tőle a kannibálok. Az utcára csakis fegyveresen mentek ki, Leona szeme cikázott a sötét sikátorok és bokrok között, keze szorította a kard markolatát, és amint végeztek a beváráslással, már mentek is vissza a biztonságos házba. De havonta egyszer el kellett menni a távoli városban lévő vásárba, és Leona ilyenkor megkérte a barátnőit, hogy vigyázzanak addig Edward-ra. Amint haladt előre a terhesség, és már nem lehetett olyan egyszerűen eltakarni a domborodó idomokat, az utcán való séták kezdtek megritkulni, és a vásárba is inkább mást küldött maga helyett a neje. Otthon vigyázott a férjére, és a gyerekükre. Túl veszélyes lett volna ilyen állapotban magára hagyni, mert a kannibálok bárhol lehettek, bárkik lehettek! Ugyanúgy nem fedte ruha a testüket, mint az amazonoknak, és egészen addig nem fedték fel magukat, amíg be nem cserkészték a terhes férfiakat! Akkor aztán felvágták az áldozatuk, és elhurcolták a kisbabát, aki, ha életben maradt egy nap után/és lány volt persze/ akkor maguk közé vették, ellenkező esetben még aznap este megették a tábortűznél. (Mondanom sem kell, hogy trópusi hőség volt minden nap, így ne a mostani angliai időjárást képzeljük oda.)

Az utolsó hónapban felkeresték őket a hegyi nők, akik az amazonok ruhát viselő, sokak szemében eretnek csoportjához tartoztak, de létük szükségszerű volt a királynő próféciája miatt. Edward-ot is ruhába öltöztették, eltakarván így a hasát, és megnövekedett emlőit, majd törékeny testét a lovas fogatra tették, és sebesen elvágtattak vele a hegyek felé. Leona aggódó pillantásokkal követte a csapatot, amíg el nem tűntek a kanyarban.

A szülőotthont ostromló vihar csendesedni kezd, és ez felbátorítja Edward babáját, hogy a tettek mezejére lépjen. Hajnali két óra van, és a kórterem előtt ülő nővért éktelen ordítás rázza fel szendergéséből, beszalad Edward-hoz, és rögtön felkapja a verítékben úszó apát, hogy a szülőszobába vigye. Puha szalmaágyra teszi, és elszalad a bábáért, forró vizet mer egy edénybe, törülközőket markol fel, innen már minden megy, mint a karikacsapás. A kisbaba gond nélkül megszületik, a fürdetés után rögtön rákap apja emlőjére. Egy egészséges kislány! A nővér és a bába is megkönnyebbülten az ifjú apára néz, akinek az arcán az örömöt szörnyű grimasz húzza össze fájdalmasan. A kislányt elveszi tőle a nővér, és a bába meglepve nyúl újra a pszeudo-vulva felé, hogy világra segítsen még egy kisbabát.

A kislány öccsét.

4min45sec alatti írás

Bizonyos valóságok. Valódi bizonytalanságok. Minek is írom le, minek nem írom le.
Azt látom, amit látni akarok, vagy amire emlékszem.
Az újdonság már régi, a régi meg új.
Valami taszító taszít, ó, el mindentől.
Vonzást egy dolog iránt érzek, de rögtön elfelejtem.
Héven utazó emberek némasága.
Üvöltöző részeg lányok kiáltozása beleszövődik éjjeli álmomba.
Mire való ez az egész?
Mit akarok itt?
Az egyetlen dolog, ami megmarad, az egyetlen állandó dolog...semmi sem marad.
Semmi sem állandó.
Kiábrándító.
A kezeim jövőbeli rothadó húsdarabok, most billentyűharcos ujjakkal írnak.
De ki írja ezt?
Ki vagyok én?
Valamelyik nap nagyon jó.
Valamelyik nap nagyon rossz.
Egyszer érzem, hogy minden a helyén van, máskor meg semmi sincs.
A helyén.
Kizökkent valóság.
Feketerigók.
Tavaszodóra vette az idő...de miért pont az időjárás?
Már maga az is egy csoda.
Egy csöppnyi bolygó a semmi közepén.

P****y a*d C******r F*n H**e

Van valami bájosan elragadó az egyszerű smap üzenetekben, és ez a gyermeki kíváncsiság. Tegyük fel, hogy Miss West-el levelezek, és éppen a vagináról és a padlizsánról beszélgetünk. A tárgy szerint Miss West az én levelemre válaszolt, így valószínűleg én indítottam a témát. A levél összesen egy mondat, és a link, amire ez a bizonyos mondat hivatkozik.

De mi is áll a háttérben? Egy történet, a mi közös történetünk Miss West-el.

Egy esős, tavaszi nap estéjén egyedül sétálok a kihalt utcán, bár eléggé egyértelmű hogy nincs más ott rajtam kívül, mégis olyan szépen mutat leírva az, hogy egy lélek sincs ott rajtam kívül. De én magamon belül vagyok, átázott ballonkabátom és az iniana jones kalapom karimájáról folydogáló patak egy cseppet sem tud eltéríteni sötét gondolataimtól. Az út szélén egy oszlásnak indult fehér angóramacskán marakodik három kövér patkány, éktelen süvöltésüktől nem is figyelnek rám, amint elhaladok mellettük. Az utcai lámpák halvány fényben égnek, szinte semmit sem lehet látni, mert a városvezetés egy uniós pályázatból felújította a közvilágítást, vagyis ellopták a pénzt, és kicserélték a lámpákat valami olcsó vackokra. Jobb kezemben cipelem a bőrtáskámat, benne az otthon elvégzendő feladatokkal, papírokkal, a bal kezem a kabátom zsebében markolja a pisztolyt. Nem csoda, hogy egyedül vagyok, a városnak abban a részében sikerült olcsón lakást bérelnem, amit már évek óta az élőhalottak velencéjének hívnak, bár még nem jöttem rá miért, mert egyetlen csatorna nem sok, de még annyi sincs erre. Drogosokból, lecsúszott alakokból viszont annál több. Szinte minden este hallani üvöltéseket, halálsikolyokat a málló vakolatú, kapu nélküli bérházakból kiszűrődni. Néha egész közelről, mintha csak az ablakom alatt történne épp egy gyilkosság, de sosem nézek ki. Meguntam. A fegyver mindig töltve van. És nem használom se ritkán, se ok nélkül.

Az eső miatt a mocskok nagy része az odúikban maradtak, így nem zavar senki az utamon. Felmegyek a harmadik emeleti lakásba, az egész házban nincs rajtam kívül más lakó. Ez annak köszönhető, hogy a tulajdonos egybenyitotta az első két emelet lakásait, és befalazta az összes ablakot és ajtót amin keresztül bejöhettek volna a csövesek. Az egyetlen lépcsőházból lehet feljutni, egy szűk bejáraton át, amit egy automata géppuska őriz. Néha betéved egy-egy nem helybéli arc, akik bepróbálkoznak, őket másnap reggel a hullaszállítók viszik el a hosszú folyosó elől. Természetesen nekem, mint az egyetlen lakónak, rfid-s beléptetőchipem van, így nem válik belőlem húspép, amikor hazajövök.

A lakás páncélajtaját magamra zárva végre levehetem a nehéz kabátot, a szobainasra akasztom a kalappal együtt, és begyújtom a turbókályhát, ami egyből kellemes melegséget varázsol a kriptahideg szobába. Készítek egy kávét, és bekapcsolom a híreket a falon. Halál, szex, szappanopera fejlemények, sztárhírek, még több áradás, karambol, rajzfilm vicces elefántokról, szinte meztelenül vonagló énekesnő, reklámok...várjunk csak! Leteszem a finom itallal félig teli forró csészémet a brokátborítású kávézóasztalomra egy lassú, ívelt mozdulattal. A faliképernyő reklámrovatában ott áll egy hirdetés, ami felettébb érdekes. Mintha az összetevők varázslatos összjátéka lenne, de a név, a zöldség, és a pina együtt megvilágítja az agyam árnyékban sínylődő, elfásult részein belül az örök sötétség és hideg kegyetlen ridegségébe zárt érzelmes részemet. Arcom fáraók halotti maszkjához hasonló rezzenéstelenségén megjelennek az első repedések, szemem szfinszk-szerű egykedvűségét huncut hunyorítássá húzza szét, recsegve kinyitom szélesebbre az állkapcsom, mint amit a mindennapi cigaretta és kávéfogyasztás miatt már beállítottam magamnak, és elhagyja ajkaimat egy évek óta nem hallott rövid kacaj:

-Heh.

A virtuális billentyűzeten rövid üzenetet gépelek a hirdetés feladójának, Miss West-nek. Csak úgy viccből. Mert most muris hangulatomban vagyok. Persze tudom, hogy képtelenség az egész, nyilvánvalóan csak egy robottal fogok beszélgetni, aki automatikus választ fog küldeni a levelemre, de mi van, ha mégsem? Mi van akkor, ha a sejtésem beigazolódik, ha az a halvány kis fénysugár a populáris média mocsoktengerén átszűrődve nem véletlenül pont bennem váltotta ki az isteni felismerés egyfajta heuréka-effektusát?

Valaminek lennie kell. Angolul írok a megadott címre. Egyetlen rövid mondat:
-What the fuck?
És várom a választ.

Az egyrandis ember

AZ egyrandis ember otthon üldögél, és épp nem csinál semmit. Ez azt jelenti, hogy próbálja túlélni a nap fennmaradó idejét addig, amíg ágyba nem dől, és újra nem kezdődik a nap.
Már egy jó ideje egyedül van a nagyváros betondzsungelében, minden napos irodai munkája épp elég ingerszegénységgel látta el ahhoz, hogy társkeresésre adja a fejét, és elkezdjen nőkkel randizni.
Unalmas, idegölően semmilyen munkájához nem fér kétség. Ez egy érdekes mondat, de inkább hagyjuk.

Felfigyelt egy ideje egy különleges, majdhogynem pikáns szabályszerűségre, már ami a randijait illeti.

Ugyanis sosem volt második alkalom.

Mindig csak az első találkozás, és utána semmi.

Sok ilyen alkalmon volt már túl. A kezdeti "sok más hal is úszkál a vízben" és "egyszer eljön majd, aki hozzám illik" álpozitivista közhelyszólások vidámnak tűnő nincs vesztenivalód-nyugalmát szép lassan kezdte átvenni a folyamatosan visszatérő hibaként jelentkező bizonyosság, hogy itt sincs második találkozó.

Úgy lepték el kezdeti derűjének szürkéskék egét ezek a sokasodó egyszerrandik, mint fekete autógumifüstből táplálkozó, lusta fellegek. Szinte érezni lehetett a súlyukat, ahogy tehetetlen tömegükkel megálljt parancsolnak a folytatásoknak.

Az egyrandis ember a szokások híve volt, szerette őket. Mindig egy azon székre ült le kedvenc éttermében, mindig ugyanúgy fogta a csészét, mindig egy kávét ivott amikor hazaért, és ha fejébe vette hogy átalakítja az életét, kivett belőle régi szokásokat, és helyettesítette őket újabb, használhatóbb fajtákkal.

Csak sajnos nem jött még rá, hogy az egyszerrandik szokását hogyan tudná megtörni. Mert tisztában volt vele, legalábbis egészen a mai napig, hogy itt valami isteni összeesküvést szőttek ellene, vagy van valami metakommunikatív kisugárzása, amit megérezve a nők hanyatt homlok menekülnek tőle.

És most rájön a megoldásra.

-Kurva nehéz a megoldás egyébként, de legalább annyira egyszerű is: nem szabad folytatnia a vágyódást egy újabb randi után.
-Igen, és ez mit akar jelenteni?
-Tök egyszerű. Ha már egyszer úgyis magammal beszélek, hát akár el is magyarázhatom.

Persze ne képzeljétek azt, hogy az egyrandis ember egy kettéhasadt tudatú őrült, aki dolankacsás pizsamában alszik, és lefekvéskor egy kitömött nyestet kell cirógatnia hogy jöjjön álom a szemére!

Öndialógus. Magábanbeszélgetés. Van ez így.

-Szóval annyi az egész, hogy már annyira megszokta, hogy nincs második alkalom, hogy egy ígéretes randi után is már szinte vágyja a megszokott végkifejletet, amitől persze szenved, de ezáltal újabb randikra mehet el.
-De nem társat akar magának találni?
-Az elején így volt, legalábbis amíg nem jött létre ez a szokás. De lehet, hogy már akkor is inkább olyan menekülőutakat keresett, amikkel kikerülheti a második-harmadik-beolajozódott találkozókat.
-Szerintem meg akar állapodni valakinél. Keres valakit. Szenved ettől az állapottól!
-Ez igaz, de most fejezzük is be ezt a kurva terápiás írássá fajult beszélgetést!
-Jó, váltás belső nézetre.

Önmonológ. Az a bizonyos hang. Az a bizonyos zene a füledben. Ismerős?

Hát, szóval....

Szeret...lek a Tháliában 62.nap/1000

Lejöttem ide ebbe a bárba, mert éppen semmi dolgom sincs. Egy szakadt Metro újságot olvasok, de csak azért, hogy ne lássák rajtam, hogy semmi dolgom. Igenis, én most itt olvasok. Egyébként meg nem érdekel, ki mit gondol rólam. Nem is azért olvasok, hanem mert érdekesek a cikkek. Igen. Meg lehet lesz itt pár jó nő is, akik közül valamelyiket felszedhetem. Eléggé agresszív vagyok, de ettől vagyok nem olyan, mint a többség, a nyavalygó puhapöcsök.

Beindult a zene, egy ágybetétszemű hegedűs, egy apró fejű dobos, és egy szellemirtós billentyűs, valami halkat játszanak, mindegy. Van még itt a bárban egy meleg csapos fehér tengerészruhában, egy habcsókszoknyás félvállpántos hófehérke, egy töltöttgalamb énekesnő a zenészek mellett, egy alacsony jól fésült kordzakós fazon, és egy napszemüveges, eléggé magába zárkózott nő. A falat támasztom fél vállal, remélem hogy lesz még felhozatal, mert már egy ideje itt vagyok, és lassan már kiolvasom még az apróhirdetéseket is.

Hirtelen megrohamozzák a helyet az új arcok, egy szemüveges casio-órákat szerelő öreg fickó, egy fiatal srác mellényben, egy egész hátán kivágott ruhát viselő feketehajú nő, és egy alkesznak kinéző idősebb nő. Na, kezd érdekes lenni.

A fekete hajú, melltartótlan nő elkezd mesélni az életéről. A szerelmi életéről. Mondom magamban, ez meg mi a franc. A zenekar meg követi...na szép kis helyre jöttem, ez biztos valami klub, ahol a nyűgjeiket meg tudják egymással osztani...na mindegy, most úgyse jó ötlet az utcán lennem, nem szeretném ha igazoltatnának. Elmeséli, hogy volt egy pasija, aki minden nap háromszor meg akarta kúrni, de őneki ez sok volt. Egyszer naponta azért összejött, mert ha nem, akkor a fickó nem beszélt vele napokig. És a mosdás sem volt az erőssége. Szült neki három gyereket, és úgy érezte, hogy a szexen kívül semmi  más sem érdekli, nem foglalkozott a gyerekekkel egyáltalán. Akkor telt be a pohár, amikor a szigeten két bringóhinóban a két gyerek, a harmadik meg babakocsiban, ő ott állt mellettük, és jöttek az egygyerekes szülők rokonokkal...míg ő csak ott, egyedül, a férje sehol...ezt megelégelte, és otthagyta az egészet. Hirtelen kinyílt előtte a világ, mindenkivel összejött, és majdnem lett volna egy gyerek is egy szakítás után, de elvetette. És szarul sikerült a műtét, mert most már nem is lehet többé terhes. Odamegy a bárpulthoz, és rároskad.

Azért ez elég komoly sztori volt, csak így a semmiből. Még szerencse, hogy úgy tehetek így újságlapozgatás közben, mintha itt se lennék. Végre megszólal a zene, felállnak páran, csak elkapom ezt az alkesz nőt. Jól megpörgetem, erősen, ahogy szoktam. De erre odajön hozzám a fiatal srác, és lekéri. Tiszta ideg lettem, ki kell menjek elszívni egy cigit.

Mire visszaérek, már egy újabb történetet mesélnek. Pont az alkesz nő. Hogy őt megverték, vagy mittudomén. Igazából annyira a végére jöttem be, hogy nem is érdekelt. De van valami a tekintetében, ami teljesen bevadít.

Most a fiatal srác kezdte el a meséjét egy masszőrnőről, akivel összejött tizennyolc évesen, tíz év korkülönbséggel. Szexeltek az autóban, szexeltek a nő lakásán amikor nem volt otthon a férje és a gyereke is kórházban volt, majd egy idő után a nő megszakította vele a kapcsolatot. 

A casio óra szerelő fickó is néha megszólal, és megkeseredett tapasztalatok hangján beszél. Ki nem állhatom.

A napszemüveges nő az hihetetlen csúcs volt, meredek sztorit adott le. Elsőre összejött valami művésszel, aki teljesen feketében járt mindenhova, fekete terepjáróval, és a randijuk három napos egybegabalyodás lett, egyszerűen csak akarta a nőt, és a nő meg akarta, hogy akarják. Azt se tudta, hogyan ment haza. És ez megismétlődött még egyszer, majd két hét múlva már ott is lakott a fickónál, aki festő volt, és démonfejes képeitől roskadoztak a villája falai. Egy gyors házasság, otthagyta a munkáját, eladta a kocsiját és a lakását is, mondván, hogy ezek után együtt fognak élni. Vad szerelem kezdődött. De alig mentek valahová. Maximum a praktikerbe. Visegrádra egyszer. Vettek egy kiskutyát, ami jelképezte a kapcsolatukat. És ez a kutya lesántult. Itt már kezdtem egy kicsit elveszíteni a fonalat, de a lényeg az volt, hogy a pasi begőzölt, és féltékeny lett a kutyára! Na bazdmeg, ez meg mi. Kezdett teljesen becsavarodni. Neki csak az volt fontos, hogy a nője mindentől védve legyen. Már majdnem összejött egy baba, de az orvosok figyelmeztették az anyát, hogy valami nem stimmel a magzattal. A pasit ez egyáltalán nem érdekelte. szokás szerint abortusz, és menekülés. A fickó majdnem lelőtte, annyira nem akarta, hogy otthagyja. Még vagy egy évig fenyegette, hogy végez vele, amiért elhagyta.

Néha megszólal a zenekar, de csak aláfestésként. A meleg csapos is elmeséli, hogy mennyire beleszeretett egy srácba, majd az is elmúlt. Leadott egy hosszú magánszámot, egész jó hangja volt.

A habcsókszoknyás lány általános iskolai szerelméről sztorizik. Gyerekes jellem.

A jól fésült kordzakós arc egy görbe lábú törpe nőről mesél, és emlékeztet arra, hogy óvakodjunk attól amit furcsának tartunk, mert ahhoz fogunk vonzódni. Szóval ez a fickó belezúgott a törpe nő szagába, bár csúnyák voltak a fogai és nem is tudta kisminkelni magát, de úgy illet bele a farka a nő pinájába, mintha csak rászabták volna, úgy mozogtak együtt mintha egyek lettek volna...a nő hozzáment egy másik faszihoz, de megmondta neki, hogy csak úgy megy hozzá, hogy a szíve örökké ezé a másik fickóé lesz, a férj erre rábólintott, és született három gyerek, és folytatódott még öt évig tovább a viszony a kordzakóssal. 

Egy rohadt pohár italt nem képes hozni nekem a csapos. Szomjan döglök itt a sarokban...

Majd a fiatal srác mesélt egy újabb történetet, hogy húsz évesen összejött egy harminchét éves keramikusnővel, akit a nővére ismert. Elsőre érezte, hogy itt valami van. Közben meg mit ad isten, bejön egy újabb nő a bárba, aki nem más, mint ez a keramikusnő. Itt duetteznek előttem, hogy egyikük-másikuk hogyan élte meg a kapcsolatukat. A nőnek túl fiatal volt a srác, de jó volt vele a szex, és ez volt a lényeg. Általában mindig ez a lényeg. Tizenöt évig voltak együtt. A srácot nem zavarta, hogy a nőnek van két gyereke, mert annyira vele akart lenni.

A casio órás fickóról kiderült, hogy az alkesz nő pasija. Mesélt arról, hogy a férfiak sosem a nők haját nézik. És hogy mennyire szép lába, combja, bugyija volt az alkesznőnek, amikor megismerkedtek. Teljesen bevadult tőle. De félszeg volt, és alig merte megszólítani. Végül csak megszólította.

Hurrá. 

Kezdem elunni magam. Szemezek ezzel az alkesz nővel, de nem veszi a lapot. Zavarja hogy nézem. Inkább szól a kordzakósnak, aki a csoportvezető lehet ebben a szociál klubban. Váltunk pár szót, biztosítom róla, hogy nem akarok én semmi rosszat. Miután elmegy, újból szemezek a nővel.

A töltöttgalamb énekesnő sem tudja fékezni magát, az ő története szimpla megcsalás, az óvodai közös barátnőjükkel csalta meg a férje, kiszeretett belőle, mert túl kövérnek találta, aztán az egészet tagadta. De azért csendben megjegyzem magamban, hogy amikor előbb áramszünet volt, az ágybetétszemű hegedűssel összecsőröztek elég hosszan, láttam amit láttam.

A pasik hárman összebeszélnek a pultnál, amig a nők egyszerre kimennek pisilni. Teljesen kívülállónak érzem magam. De nem is baj. Ezek az emberek túlságosan kitárják magukat. Minden titkukat megosztják egymással, és teljesen nyíltan. Most már biztos vagyok benne, hogy véletlenül egy terápiás estbe csöppentem, ha nem lenne itt ez az alkesz ribanc, már rég itthagytam volna az összes pöcsfejet.

Végre újra szól a zene! Na, most elkaplak, vadul táncolunk! De a földre kerülök. A nő túl erős, újból a földön vagyok. A zene elhalkul, a csapos kilökdös a teremből. 

Az újságom benn maradt, de nem bánom. Nekem nincs mit mondanom. Nincs gyerekem, nincsenek elvarratlan kapcsolataim, nem csaltam meg soha az aktuális barátnőmet. Igaz, szerelmes sem voltam soha. Nem nyíltam meg igazán senki előtt. Néha lejövök egy-egy ilyen bárba, alkalmi partnert keresni. Kiengedni a gőzt. Beolajozni a dugattyút, érted? De ezek nem drámai történetek. Nem törnek szívek. Velem egy kört táncolnak, és otthagyom a másikat, mintha ott se lettem volna. Én ilyen vagyok. A szótlan, körszakállas, barettsapkás arc a sarokban.