Az okok és indokok keresése öli meg legtöbbször azokat a pillanatokat, amikor valamit kezdeményezni akarunk. Nagy fenét a többes szám. Amikor kezdeményezni akarok.
Most az üres lapról van szó, de ez a lap átvitt értelemben lehet akármelyik szeglete az életnek.
Szeglet, vagyis sarok. Amikor ujjammal összecsippentett nyelvvel kell kimondanom hogy sarok.
Bár ez ritkán fordul elő.
Legutóbb általános alsóban.
A telefonom folyamatosan eltereli a figyelmem az ezer szavas küldetésemről. Egyszer a fejembe vettem, hogy ezer napig fogom folytatni az ezer szavas bejegyzéseket. Ötvenkét nap után már egy komplett kis novelláskötet is lehetne belőlük, ha konzizstensen írnék. De ezek a történetek nem egybefüggőek.
Vagy mégis egybefüggőek, ki tudja! Lehet, hogy a végén, ha egyáltalán lesz vége, majd minden szálat összefűzök egy kozmikus egésszé!
Ilyenkor az elején mindig csak a duma megy. Mintha lenne a fejemben egy srác, akinek be nem áll a szája, de néma, mert a hangját nem hallom. Csak leírom, amit mond. Még ezt is. Meg ezt. És várok, hogy elterelődjön a figyelme a gyönyörűen kattogó mechanikus billentyűzetről.
Imádom a kattogást. Olyan oldszkúl. vagy mi.
A temető mélyén, a Temető utca végén áll egy önkormányzati ingatlan. Sárga a fala, és az oldalát az ott lakó csövesek saját kis bádogviskóik megtámasztására használják. Az öreg temetőgondnok még emlékszik rá, amikor bezárták a sírkertet a hatvanas években. Már nem jöttek ki többé a menetek a koporsókkal, csak a már eltemetettek hozzátartozói. És szépen azok is kikoptak. A temetőgondnok szinte megszállott módon takarította az utakat és a gazt még akkor is, amikor bejelentették, hogy többé már nincs szükség a szolgálataira. Sosem volt más munkája. A szülei is temetőgondnokok voltak. Ez az ő területe.
Hosszú évek feledése szállt rá a helyre.
Ám egyik este a békés némaságot halk kaparászás neszezte be. A huszonötvattos égő mellett hunyorogva nemzeti sportot olvasó öregúr kikelt az ágyából, felvette a bőrcsizmáját zöld overálljára, és egyik kezébe lámpát, másikban egy kalasnyikovot markolva kilépett a sötétségbe. A ház előtt egy roskatag fa A-oszlop tetején magányos lámpa pislákolt, a közvilágítás utolsó kilométerköve. Körbejárta a házat, és szemügyre vette az ablakot, ahonnan a kaparászás hallatszott. Valaki héber betűkkel felírta a nevét a vakolatra, a friss paradicsompalánták nehéz csizmák nyomaitól a földbe süppedtek.
Az öregúr remegő ujját végighúzta a mély barázdákon, és dühösen megsimogatta az összetört palánták maradványait. A nyomok frissek voltak, és a sűrűbe vezettek. Követte őket.
A temető azon része felé haladt a nyom, ahová még ő se szívesen ment. A fák arrafelé természetellenes formákban nőttek, mintha a föld ki akarta volna szívni belőlük az utolsó csepp életet is, és ők tiltakozásul még jobban belekapaszkodtak a köves talajba, göcsörtös ágaik kínokról árulkodva egymásba fonódtak. Nehéz, párás volt a levegő, a sáros földön jól látszottak a tettes nyomai, amik a zsidó sírok felé tartottak. Ezek a legöregebbek, vörös kőből faragott táblák, gondozatlanok mind.
Kivéve ezt az egyet.
Mert a nyomok egy makulátlanul letisztított, szinte új sírnál véget is értek. A gondnok természetesen meglepődött, mert annyira elütött a környezetétől, de ez a meglepődés szinte eltörpült ahhoz a felismeréshez képest, hogy a sír igazából egy földre fektetett ajtó előtt magasodott. És a kilincset épp valaki megnyomta.
A föld alól.
A gondnok nem volt egy gyáva ember, de ez még neki is sok volt, inába szállt a bátorsága, és két kézzel feltépte az ajtót, ami egy lépcsősort fedett fel alant. Egy pincelejárót.
Az alvilágba!
Csontvázemberek özönlenek fel, csattogó fogaik közül szikraeső hull, rozsdás kardjukat és pajzsukat csörömpölve húzzák maguk után, a gondnoknak vége!
Persze semmi ilyesmi se történt.
A gondnok, lámpáját előretartva, kalasnyikovának szíját a hátához szorítva lesétált a lépcsőn.
Hosszú órákon keresztül csak ment és ment a sötét lépcsősoron lefelé, egészen addig, amíg el nem ért egy vasajtóhoz. A levegő friss volt és üde, ami a másik oldalról jött. Belépett a fénybe, és egy hatalmas fennsíkon találta magát. Felhőkre lehetett látni a szakadék széléről. Angyali lények vették körbe a sáros bakancsos, zöld ruhás alakot.
-Gondnok! Jöjj hozzám! szólalt meg egy mély, öblös hang egy távoli, mégis közeli helyről.
Az öregúr ezen a ponton feladta, hogy racionális magyarázatokat gyártson ezekre a vele történt eseményekre. Szinte transzban volt, amióta feltépte fenn az ajtót. Lépteit megacélozta, és elindult a hang irányába.
-Szent feladatot adok neked, te Gondnok.
Itt hosszú csend következett. Az angyali lények hoztak neki egy széket, kis asztalkát, és ambróziakoktélt. Kellemesen elbeszélgetett velük, mivel ezek nagyon közvetlen lények voltak, és jól értettek a feszültség feloldásához.
Újabb hosszú órák teltek el, de csak nem akart folytatódni a mondat.
Ez már kezdett elég zavaró lenni, így a gondnok lövöldözni kezdett a levegőbe, amire hirtelen valaki erősen megragadta a karját, és kihúzta a fényes helyről, egyenesen a sírgödör szélére. Három csöves állt felette, mindegyiket ismerte már jól, de a negyedik alak nem ugrott be neki. Ő volt az, aki lefogva tartotta a földön. Egyenruhát viselt. Egy rendőr.
-Lajos bácsi, mi a jó Úristen haragját tetszik itt lövöldözni kéremszépen ezzel a gépfegyverrel vasárnap délben, mondja már meg! szólalt meg az egyik csöves, Géza.
-A szent feladatot nem tudtam meg, hol vannak az angyalok? Nem látták őket? kérdezte a körülötte állóktól az idős gondnok, akit Lajosnak is hívnak.
-Magának szent feladatot akart valaki adni? Kinek dolgozik? Na, majd az őrszobán kiderül! és már húzta is fel a földről a rendőr a megbilincselt Lajos bácsit.
-Ne vigyen el, újra kell ültetnem a palántákat!
De a rendőrt ez nem hatotta meg, vonszolta csak tovább a foglyát.
Majd egyszer csak megbotlott valamiben, és beleesett egy lyukba. Hosszan üvöltött, és üvöltött, perceken át, egyre távolabbról és egyre halkabban.
-Úgy látszik a biztos úr beleesett egy fekete lyukba. mondta Izidor, az aggastyán geológus, barna zsebkendőjébe törölve az orrát.
-Ezt senki sem tudhatja meg. Hozzátok be az autóját az udvarra, szétszedjük, és a kaszniból bádogkunyhókat állítunk a házam oldalához. Mától lakhattok itt, nekem meg kell tudnom hogy mi is a szent feladatom.
És így a három csöves betolta a rendőrségi Ladát az udvarra, készítettek belőle tetőt és oldalfalakat, és ezekhez még hozzátoldották azokat a többi rendőrautókat is, amiknek a tulajdonosai valamiért a temetőbe tévedtek-de onnan sosem jöttek ki.
Lajos még pár alkalommal ellátogatott a régi sírhoz, de ott se lépcsőt, de ajtót nem talált.
Ásni kezdett tehát, hatalmas kupac földeket mozgatott meg, hogy leérjen a lépcső aljáig, bár a csövesek meg mertek volna rá esküdni, hogy ott bizony egy árva lépcső sem volt, csak azok, amiket maga Lajos bácsi alakított ki magának lefelé menet.
Egyszer csak eléri majd a vasajtót ott lenn...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése