Nyuszitánc a youtube-on (régiblog)

 ...Ott tartottam hogy hivatásommá vált a kávéautomaták szervizelése. A környéken lakók már ismerték az autómat, a barna mikrobuszt tele kávéautomata alkatrészekkel. Amint meghallották a dübörgő motorom, kitárták a firenzei lakásaik ablakát, és angyali szárnyakon átszelték hozzám a levegőt, én persze csak javítottam tovább a beteg kávéautomatát.

-La Vazza, bazze, gyász. volt az akkori szavajárásom.
-Ti amo, amore mio! üvöltötték felém a tömegből, a kávéspoharaikat kezükben szorongató emberek, arcukon éteri mosoly, szemükön tonnányi csipa mert korán van és nem keltek még fel, de kávészagomból kikövetkeztették hogy a mai adag nagyon finom lesz.
-Takarodjatok el az automatámtól, ti istenverte férgek! üvöltöttem, és hétágú abroncskorbácsommal nagyot húztam egyszerre ezer ember hátán, amitől kissé fellazult a tömeg.
-Vadállatok, nézzétek mit tettetek ezzel a csöppséggel! mutattam az eltömődött pénzbedobó nyílásra.
-Örüljetek, hogy haragom nem csap át tomboló vérengzéssé, és éget hamvas porrá mindannyiótokat! azzal nagyot dobbantottam vasalt balettcipőmmel, és rózsaszín tüllszoknyámra húzott szegecselt bőrdzsekim bal zsebéből kivettem a próbazsetont, hogy ellenőrizzem az automata működését.

A megrettent, földön apró kupacokban kucorgó tömeg ennek hallatára morgolódni kezdett, több ezer ember ebben a kis olasz faluban, kávé nélkül, reggel, hétfőn...de én nem féltem, mert szemöldököm le volt borotválva, és fekete napszemüveget viseltem kakastaréjjal.
A kávéspohár kiesett a tartójába, beleömlött a víz, majd a barna és a fehér adalék, és kész is volt. Lassan ajkamhoz érintettem a műanyag csészét, és frenetikus öröm áradt szét megviselt harmincas testemben.

Kissé lejjebb húztam a szemüvegemet, megpödörtem freddis bajszom végét, és halkan odasúgtam a hozzám legközelebb álló fülébe:
-Jöhettek.
Tájfun, földrengés, vulkánkitörés együttesen is kevés lenne hogy akár megközelíthetné azt a hangorkánt, ami ezután következett; az emberek egymás élő húsába haraptak, fejeket szaggattak le, karokat csavartak ki helyükből csak hogy egy finom reggeli kávéhoz juthassanak.
De már csöngött is a telefon, és meglepetésemre...

(Csicsi - Nyuszitánc)

Ez egy fotel?

(Vektor - Akkor felfedez Kozsó)

Amiről szó van, talán a valóság? Node kérem, és akkor mi van? Sajátságosan összehordott mondat.

A megfigyelőnek el kell távolodnia a megfigyelése tárgyától, hogy valamennyire is objektívnek nevezhesse azt a folyamatot, amire a valóságkutatást használja meghatározásként. Mire megy ki az egész, ha azonosulássá fajul a vizsgálat? A megfigyelő bálványozni kezdi azt, amit megfigyel. Így gondolkodik: de jó kis disszertációt fogok én ebből írni, én vagyok az első aki ezt felfedeztem, ez hozza meg nekem a sikert! És AZ rátelepszik, AZZÁ válik, azonosul.

Mi a konkrét példa? Felesleges, lehet bármi konkrét. Egy idő után hóbortossá válik az illető. Gyűjteni kezd, felhalmozni. És a lényeg egyre távolabb kerül. Hogyan nő a körmöm stressz alatt? Hány dekás a reggeli adag a csészében? Mennyi az átlagos szempillantások száma a kezdődő párkapcsolatoknál adott földrajzi koordináták és népességeloszlás figyelembevételével? Rengeteg semmitmondó statisztika, rengeteg irodában üldögélő ember akik rögzítik az adatokat, rengeteg irodaház a semmiért!

Kafka: A Kastély.

A fontos emberek a hegy tetején lévő kastélyban, az Urak, akik rendkívüli iratokkal mászkálnak, és szentek, alig látta őket valaki, de a tisztelet sugárzik feléjük az egyszerű néptől. Önfenntartó bürokrácia, egy rendszer ami saját magát táplálja, a csodálatos örökmozgó is lehetne akár, ha nem emberek alkotnák, és valóban tökéletes lenne. Ezért van ennyi irodaház a világon?

találkozás

Egy új emberrel való találkozás. Minek izguljak? Ismeretlen a másik; amikor találkozunk és beszélünk, már ismerős lesz. Az izgalom a jövőben van: az előre elgondolásban, hogy miről beszélünk majd, milyen lesz a másik és mit szól hozzám, mit akarok tőle és ő tőlem, pörög az elme! Ó, az elme. Miközben mi történik? Találkozom egy ismeretlennel, semmi több. Nem most, majd. Mégis, egy kellemes bizsergést érzek a házam közepén néha, ha erre gondolok.

Zene

 Igen, most mindent leírok, amit a zenéről gondolok. Egyetlen bejegyzésben el fog férni, nem kell több száz oldalas könyvvé válnia, egy bejegyzés, csak épp annyi betű, amitől nem fárad el a kezem.

Nagyképűen hangzik talán, hogy egy olyan nagy eszmegócpontot és élményfürdőt mint amit a zene szó képvisel, csak így egyszerűen belepréselhet valaki egy ilyen szűk helyre. Biztos blöfföl, nem is tudja megcsinálni!
Kihívás, na akkor lássak csak neki!

Mi a zene? Nem tudom.

Őszinte, rövid mondat. Igen, egy mondat, nem is kell több. Ennél őszintébbet ugyan ki mondhatna róla? Vagy van aki tudja, mi a zene? Ki lehet az?

Például egy hangmérnöknek mi a zene? Összerakott hullámok zaja. Szörcsögő csap lelassított, visszhangosított, megvágott, újratérhatásolt zöreje egy ajtónyekergésből nyert mikropillanat ezredmásodpercéből felszorzott búgásával kísérve, és a hangmérnök hátra fordul a hallgató felé, enyhe lenéző tekintettel: érted?

Vagy egy gitárosnak mi a zene? Kezdve ott, hogy milyen márkás-márkátlan kedvenc gitárja van, a budok mennyire koptak meg, a húrok hogy nyúlnak, milyen anyagból vannak, a pengető vagy a köröm hossza, az erősítő beállítása, és mire megszólal ebből valami, az is inkább ujjáték, akkordok váltogatása gépiesen, dúdolgatni valami dallamot vagy hallgatni a többieket a fejhallgatón és izgulni hogy jól szól-e.

És a hallgatónak mi a zene, most nem szól mert koncentrálnom kell. Érzelmeket kavar fel bennem, hallgatóban. Vezetés közben veszélyes, főleg ha valami hevesebb érzést hoz fel, megváltoztat. Módosult tudatállapot, agycsemege, máshol járok, egy számot többször meghallgatok és ott van a fejemben, kitörölhetetlenül egy pár napig, amikor hallom valahol, elmosolyodok és újra dúdolni kezdem.

De a zene mi? A levegőben terjedő hanghullámok? A zenész személyisége? A hangmérnök matematikája? A hallgatóban kiváltott érzelmek?

Bevásárlóközpont-zene, még a vécében is szól, nem hallgat el amíg az utolsó mozilátogató el nem hagyja a multiplexet. Meghatározhatatlan stílus, eltompítja az embert, és a boltok sajátosan harsogó zenéjükkel csalogatják be a folyosón sétálókat, funkciózene.

Nem, a zene más.

Egy időben, gimi alatt és még utána is jó tíz évig folyton szólt a fülemben valami, hogy ne halljam a külvilágot. Metró, busz, villamos, trolli, utca. Szólt a zene, mint egy pajzs. Lehet, hogy megöregedtem, de már nem hiányzik. Jobban esik a csend. Ha valami hangos zene kezd szólni este, és ilyen melegben az összes ablak nyitva, a füldugómért nyúlok, olyan mint egy kapszula, és csend van.

Elkezdtem észrevenni a csendet a zenében. Olyan, mint a japán kalligráfia: a fehér veszi körbe a fekete vonalat, nem a vonal hagy nyomot a fehér papíron.

Mostanában amelyik zenében nem hallom meg a csendet, az nem tetszik. Mintha teletömném a hasam mindenféle kajával, és utána rosszul vagyok.

A zene: csend. A csend: zene.

(Tape - A spire Live @ NOTCH 08 HONG KONG)

a péntek

Olyan furcsa egy nap ez a péntek. Holnap kezdődik a hétvége, és máris elfelejtettem, hogy mit terveztem el mára. Ahogy hazaérek, a kávé és a net után csak ülök itt ezzel a kérdéssel a fejemben: vajon mi volt az a remek dolog, amit elterveztem mára? És kattintgatok, görgetek tovább.

Minden péntekkel így járok. Azt hiszem, hogy majd milyen sok időm lesz végre foglalkozni azokkal a dolgokkal, amikkel nem foglalkozom a többi nap. Pedig ugyanannyi időm lenne, hogy ne csak pénteken, hanem máskor is megtegyem azokat!

Nahát.

Úgy látszik, meditálnom kell ezen a kérdésen még egy keveset.

Vagy nem is, minek!

A helyzet adott: rutin lett a péntekből, ami magával hurcolja a rutinszerű szombatot és vasárnapot!
Félelmetes a rutin.
Juj.

Most például írok. Ha minden nap ugyanebben az időben elkezdenék írni, ebből is rutin lenne, és oda az egész!

De minek kell az összes rutintól félni?

Viszont amit a péntekkel művelek, az rossz.
Nem érdemli meg ez a szép nap, hogy csak úgy észrevétlenül elmúljon.
Álljon itt a péntek dicsőségére ez a bejegyzés, mindamellett emlékeztetve engem, hogy becsüljem meg a pillanatot.

(The Cure - Friday I'm In Love)

gondolkodó

Üdvözöllek a blogomon. Volt idő, amikor rosszul esett a viszonzatlan köszönés, de pár év ebben a szakmában megváltoztatott. Szóval nem várom már el, egyszerűen csak köszönök, és megyek tovább.

Olyan, mintha magamnak köszönnék, amikor köszönök valakinek. Van úgy, hogy nem köszönök, mert nincs kedvem. Valamikor megbánom, hogy köszönök, mert nem volt jó a hangszín, nem volt elég határozott, laza, hangos, satöbbi.

Ki vagy te?

Nem fontos. Akárki is legyél, üdvözöllek a blogomon.

Ki vagyok én?

Számodra nem fontos, lehet hogy pont olyan vagyok, mint te. Vagy felszínes tulajdonságaim szerint pont az ellentéted. A válasz így nem jön el, inkább írok egy keveset a szándékról, hogy miért szaporítom még egy bloggal a netet, a szférát ha úgy tetszik.

Újra akartam írni, csak úgy bármiről. Mostanában egyre többször megjelent bennem a kép, hogy ülök itt az asztalomnál, és írom a blogomat.

Vissza akartam tartani magam tőle, de nem megy.

És ez jól van így.

(a dimitrifan.blog.hu első bejegyzése)