Hegedhegedhegedhegedül,hegehegehegedül.
És ekkor megszületett a kottaírás.
A lift mellett észrevettem egy fázisceruzát. Különösnek találtam, mivel azt hittem, elhagytam. Felvettem, és a zsebembe tettem. És ahogy betettem, rögtön éreztem, hogy ott van egy másik is. Időközben vettem volna egy újabbat? Nem tudhattam, hiszen álmodtam. És álmomban is szerelőruha volt rajtam. Úgy látszik, még álmomban is dolgozom.
Nehéz az álmaimról beszélni. Mert elfelejtem őket, sokkal gyorsabban, mint a napi eseményeket. Az álom pár perc alatt kimegy a fejemből, csak pár emlékezetes epizód marad meg későbbre, azokra vissza tudok emlékezni. A napi történéseket sokkal gyorsabban felejtem. el. Nem ezt akartam írni, pont a fordítottját, de a lényeg: délben már nem emlékszem, merre jártunk reggel. Ahogy mesél róla a kollégám, eszembe jutnak a részletek, de utca vagy házszám még ekkor sem. Sokszor még akkor sem emlékszem egy helyre, ahol egyszer jártam, amíg be nem megyek abba a szobába, ahol szereltem. Ez idáig egy önvallomás is lehetne, meg minek is írni ide ilyeneket...hát hogy teljen az idő, vagy a szavak száma. Ez is egy edzés. Eddzés. Nem érdekel, hogy kijavítja az automatikus korrektor, kapja be.
Az írás sem magától történik, ahogy szinte semmi sem ezen a világon. Mindennek van oka, és az okoknak is vannak okaik, egészen addig a legapróbb okig, aminek már nincs okolható oka. Persze ez az okfejtés gyenge pontja, olyan irányba halad, ahol beszorul a saját, beszűkült járatába, mint az a barlangász, aki fejjel lefelé esett egy szűk kürtőbe, és napokig küzdöttek érte a mentők, de olyan szűk és lehetetlen helyre csusszant, hogy végül otthagyták. Meg is keresem a linket, mert egyszerre ijesztő, reményteli, és reményvesztetten drámai. Nutty Putty cave, Utah 2009
Huh, elment hirtelen húsz perc is talán, az átok fészbúk pörgetésével. A szomszédban focit néznek, de nekem dolgom van itt! Az van ezekkel az ezer szavas bejegyzésekkel, hogy az elején nem akarnak összeállni. Mint egy hosszú út eleje, csak a távolságot látom, de a célt nem. Folyton olyan dolgok járnak a fejemben, hogy ki kéne menni enni egy keveset valamiből. Vagy csak úgy nézni ki a fejemből, mint egy dézsa víz. Nézegetem a körmeimet. Belegondolok bosszantó jelenetekbe, amiket a közlekedésem során láttam.Ez a drága szék is csak idegesíthetne, mert nem jövök rá, hogyan is lehetne belőle kényelmesen írni a blogot...de várjunk csak. Lehet hogy most jó lesz.
Remek.
Egyetlen gondolaton sem időzik sokat az elmém. Talán onnan ered a feledékenységem a napközbeni munkáimat illetően, hogy minden apró részlet érdekel, minden újdonság, amit megnézhetek egy idegen lakásban, de a lakás száma, vagy az utca neve unalmas. És így feledésre van ítélve.
Blokk.
Koncentráljak a billentyűk ütemes ütődéseire.
Ez így kínszenvedés, nem lelek benne örömöt!
Hol vannak azok az érzelmektől heves történetek, amiket a kurva műegyetemen eltöltött két félév alatt írtam Owenről, a vad kelta harcosról, aki szarrá ver mindenkit az aulákban, mert megint nem ment át a matek zh-n? Talán Owen egy válasz volt részemről arra a stresszre, amit az egyetemen éreztem. Egyedül akartam boldogulni, de aki nem okos az adott tárgyakban, az csak mások segítségére számíthat. Csalni pedig/a diplomáig/nem akartam. Vagy inkább csak kerültem a társaságot? lehetséges. Amúgy is a fősodorral tartottam, ide vették fel a többieket is. Viszont a kávéautomatákat és az alagsori hotdogost nagyon megszerettem.
Talán megnyugodtam. Talán kihunyt bennem a tűz, nem élteti írásaimat a szenvedés!
Nade csak szenvedés éltetheti az írást?
Most ezért ki is megyek a konyhába, a zene megáll 21:52-kor, 45:35-nél.
**********************************************************
23:16, a zene áll.
Most vagyok a felénél. Innen már jöhet a szófosás. Vagy valami.
-A közeledő erdő hangja halk surrogássá nesztült. A kóbor agrillalovagok nem tudtak kibújni idejében a szőrös trollenjüeikből, és az erdő sűrűlombos fái körbelepték őket. Csontok ropogása vegyült a halálhörgés hangjaival, ahogy a fák kipréselték áldozataikból az utolsó csepp értvelt is.
-Egyenes orrú cipőt húzott fel zen kolostori nadrágjához. Felsőtestét a konyhaasztalon hagyta,és már csak a lépcsőfordulóban jutott eszébe. Gyorsan visszaszaladt a kis lakásba, és magára öltötte a torzót. Így már észrevétlenül kimozdulhatott a manhattan-i forgatagba. Az újságárus bódéját csövesek használták alvóhelyként. Leguggolt az egyikőjükhöz, és megcsókolta a lábujját. Ez aktiválta a titkos ajtót, amin keresztül a bódé aljára jutott. Innen már csak pár évnyi gyaloglásba került, mire a spirális alakban összefutó alagutak végén megtalálta Engels mellszobrát, szilikonból.
-A pirospozsgás arcú kislány nemes ívben repült egyenesen az ipari húsdaráló-kat reklámozó stand mellett felállított ugrálóvár csúszdájáról a vérvörös fog-ócskázó gyerekek közé.
Jaj, de nem van kedvem írni már. De írni kell! Ez a feladatom! Nemes küldetésem! Ó, istenem, mennyi van még?
Ó, már csak háromszáz szó. A háromszáz spártai. Volt egyszer egy lány, aki elhagyott, és újra megkeresett, majd elhagytam, és újra megkerestem, hogy elhagyjon, és most újra megkerestük egymást, hogy elhagyhassuk egymást, mert utána újból meg fogjuk egymást keresni, hogy később megint csak elhagyhassuk egymást, de előtte még egyszer meg kell hogy találjuk a másikat, mert utána újból el kell hogy vesszünk egymás számra. Így megy ez már időtlen idők óta kettőnk között, és tényleg időtlenek ezek az idők, mert már az idejét sem tudom, mióta is nem számolom a napokat és az órákat. A reggelek délutánná válnak röpke másodpercek alatt, az este jótékony takarója széthasad a hajnal derengésében, emberek ezrei halnak szörnyű halált minden nap minden egyes percében, de amit én látok, az csak egy apró kis szelet, egy kaleidoszkóp csöve, amit a hazug nap felé fordítok, hogy sápadt pisaszínével bevilágítsa az emberi fertő pöcegödrét, és eltűrhetetlen ragyogásával beszikráztassa a lélek hatalmas kertjét, amiben az emberek nem mernek járni, és inkább a kapun kívül koldulnak, nem tudván, hogy a kert, amin kívül állnak az ő saját tulajdonuk.
És életek múlnak el, várva arra, hogy bebocsáttatást nyerjenek.
A saját mennyországukba.
-Komor, áprilisi nap volt. AZ atomkatasztrófa után kétszáz ezer évvel. Vad őserdő borítja a végeérhetetlen síkságokat és mocsarakat. Az emberiség utolsó betonmorzsáit is szétporlasztotta az idő. A bolygó felszínén kipusztult állatvilág helyébe a növények léptek. Minden susog, suhog, recseg és ropog. Mintha Noé bárkájának a belsejében lennénk. Egy bolygónyi flóra, körbekörbe keringve azon központi Nap körül, aminek az energiáját majdnem sikerült a saját befolyásuk alá vonniuk az embereknek. Mára már az összes emléküket magába szívta a föld, lassú oszlása ez az egykoron bolygóközi utazásokra képes emlősfajtának.