Mad Mazel, 16.nap/1000

Ugye, mindenkinek ismerős Mad Max, a lábon lőtt rendőr, akinek kivégezte egy motorosbanda a feleségét és a kislányát, és aki bosszút áll értük? A bicegősen járó Mad Max… csak a világ kedvéért, amiben benne él, csak ezért hívom őt segítségül. Képzeljétek el Mad Mazel világát is olyannak, mint Mad Max-ét!

Na jó. Nem mindenkinek tiszta, hogy hogyan is néz ki Mad Max világa, ugye? Itt a legtöbbeteknek még sosem volt videókazetta a kezében, nem ismeritek azt az érzést, amikor a kölcsönzőből kivett filmet kibontjátok a téglalap alakú dobozából egy kattanós hang kíséretében, és benyomjátok a kazettát a lejátszó szájába, elindítjátok a filmet, aminek az eleje még olyan fehér sávos, mert sokan nézték már meg…

Szóval, a világ Apokaliptikus! Minden száraz, mint egy westernben. Sehol egy csöpp víz. És még a benzin is kifogyott. Őrült bandák fosztogatják a megmaradt kisvárosi népeket! Tina Turner egy ketrecvárosban énekel! Oké.

Mad Max világa szomorú. Tele van szenvedéssel, mert hiányzik belőle a vidámság. Mindenhol erőszak van, mert sehol sincs béke. És nincs harmadik ellentétpár. Tök rossz világ, élhetetlen, csak a bosszú van benne, meg a benzin utáni hajsza! Tiszta őrület! Egy ilyen világ nem működik, csak a filmekben, ahol pár órára el kell hitetni a nézővel, hogy amit lát, az elképzelhető disztrópiája a jelenkori problémáknak, egy sötét, de megvalósítható jövő!

Nem.

Mad Mazel világa mégsem Mad Max világa. Ő is egy sivár vidéken él, de ezen a vidéken az agyak a sivárak. Az utak mentén óriásplakátokkal támadják az autósokat és aki épp oda néz, amikor elmegy előttük, az óriásplakátokon óriás arcok óriás betűkkel megtöltött óriási szövegbuborékokkal üzennek Neked, hogy minden fasza, ne aggódj semmin, utálj minden idegent, és higgy el minden szart, amit egy szaros óriásplakát mond neked a kibaszott kátyús főút melletti, a parlagon heverő szántóföld közepén!

Mad Mazel különleges. Átlát a káoszon, mert valójában nincs káosz, csak halk és túlkiabált igazságok. Úgy látja a világot, ahogy a fejesek nem. Látja az alternatívákat a direkciók mellett, tudja zsigeri tapasztalatból, hogy az előítéletek mögé bújt emberek nem erősebbek lesznek az előítélet oltalmától, hanem még jobban fognak félni, a látásuk beszűkül, és láncon vezetett rabszolgaként fogják követni a nekik kijelölt, állami utat és gondolatokat! Mennyi ilyen ember van most is itt közöttünk, ugye?

Joggal kérdezhetitek, hogy akkor ki is ez a Mad Mazel.

Jogos kérdés… mégis nehéz rá válaszolni. A szavak, amikkel le lehetne őt írni, mind valahol hibásak, szegényesek. Sok szóval talán körül lehetne írni valamennyire a lényét, de még így is messze járnánk a valóságtól. Egyébként az esetek többségében, vagy majdnem az összes konkrét esetben, ha szabad ezt a szót használni hogy konkrét, a valóság köszönőviszonyban SEM áll azzal, amit mondunk róla. 

Szóval így továbbfolytatva, ő egy nőnemű lény.

Hah! Nő! Akkor biztos szoknyát hord! Nemis! Csadort, és elnyomás alatt van! Á, nem! Miniszoknyát hord, a hasa kilátszik, hosszú combjai villognak, mély dekoltázsa szinte mágnesként vonzza a férfiak /és irigykedő nők/ szemét! Nemis! Ő egy szürke kisegér a bölcsészkarról, szemüveget és kinyúlt pulcsit visel, nyáron pedig hosszú ujjú lenge inget! Nemis, ő egy komoly üzletasszony, aki öltönyben jár, és úrnőként viselkedik gyenge beosztottjaival!

/nevetéshullámok szakítják meg a felsorolást/

Na. Ha végre lecsillapodtak, akkor folytatnám. Mad Mazel egy nő. Mindegy, hogy néz ki. Mindegy, hogy mi a neve. A lelke miatt fontos, hogy nő? Talán. Ez jó kérdés…talán. A nőiességben van valami elbűvölő, ha szuperhős születik belőle.

Igen, jól hallották. Mad Mazel egy szuperhős nő. Na jó, lehet hogy nem olyan szuper szuperhős mint a betmen vagy a szupermen… milyen különös képességei vannak hát?

Pillanatok alatt el tud aludni, ha alkalmat talál rá, mert sosem alszik teljesen. Amikor valami érdekli, akkor összefogja népét egy cél érdekében, karizmatikus vezetőjükké válik, akit örömmel követnek a hozzá hűséges vezérei, akik meg nem hűségesek még annyira hozzá, mert még alig ismerik, azok is hamar rájönnek, hogy ő egy igazi hős. Már ha nem alszik el csata közben.

Mad Mazel felismerte, hogy a világban nem ellentétek uralkodnak, hanem a hülyeség. A mérhetetlen mértékű előítélet. A sztereotípiák és az előre lejátszott játszmák, amikor már esélyt sem kap valaki, mert innen vagy onnan származik!

Persze mondhatnátok azt is, hogy a világ mindig így működött. A hatalmasok, a jó családból jövők eluralkodtak a többség felett, akármennyire silányak is voltak mint erkölcsileg, mint lelkileg. Én erre visszakérdeznék: -Tényleg? Mutassatok példát egy olyan korra, ahol nem volt ellenállás a fennálló hatalommal szemben!

Rendben, megértem a rémült arcotokat. Mad Mazel-t valójában én találtam csak ki, ne higgyétek, hogy megőrültem volna. Ő egy olyan női szereplő, mint Jean d’Arc. Egy forradalmi személy, egy katalizátor-szereplő, aki nélkül a történet teljesen más irányt venne, ha egyáltalán történne valami. Alapkaraktere az álmosság és a nyüzsgés keveréke. Egyfajta gyerekesség, dacosság, mély igazságérzet. De bizonyos körülmények között kivetkőzik ezekből a kamu énjeiből, kilép belőlük, mint az izzadt sí overállból, és ott van Ő.

A mozgatórugó.

A központi meghajtórúd.
A Nap, mely körül bolygók keringenek!!
Hát, talán ez az utolsó kicsit erős volt.
Mint a hidrogén a növényi olajban…rendben, befejeztem.

Az a feladatotok, hogy a következő órára írjatok nekem egy három oldalas novellát, esszét, verset Mad Mazel-ről. Írjátok le egy napját. A szerelmének írt egyik versét. Mutassátok be őt, mintha egy távoli rokont mutatnátok be a barátaitoknak. Szállhattok vele együtt is, és leírhatjátok, vajon mit gondol, miközben a zöldségespultnál megveszik előtte az utolsó káposztát. Meséljetek a ruhájáról, az őt körülvevő barátnőiről és barátairól. Nincs megszabva semmi formai követelmény. Csak a három oldal. Köszönöm a figyelmeteket, az órának vége.

/A diákok nagy tömegben voltak jelen a professzor előadásán, szerették őt. Minden órája emlékezetes volt, pedig csak négyszer-ötször jelent meg egy szemeszter alatt. Az előadásai közben mintha megelevenedett volna a történet, amiről beszélt. Olyan hanghordozással és nyelvezettel megáldott mesélő volt, hogy elbűvölten hallgatta a legszétszórtabb diák is, ha betévedt az órájára./

Az üres terem. A katedra. A professzor, aki a katedra mögött ül egy széken. Kissé görnyedten. Kezében egy régi fénykép, még az analóg képek korából. Egy szenvtelen szemű, álmos tekintetű, mégis kedves mosolyú nő volt rajta. Hosszú, zöld szoknyában, zöld blúzban üldögélt egy szőlőlugasban, a kezében egy könyv, lehet egy kissé beállított volt a kép…

-Kedvesem… miért nem emlékszem rád? Miért kellett pont téged elfelejtselek, amikor annyi felesleges emlékem maradt még a baleset előttről…

Visszateszi a képet a tárcájába, kilép ő is a teremből a már elcsendesedett esti folyosóra. Minden csendes. 

55 perc 15.nap/1000

55 perc

Valójában sokkal több idő állt rendelkezésére, mint amennyit eltervezett magának, vagy csak hitte hogy eltervezte. Adott volt egy igen szűk időtartam. És a cigaretta valahogy máshogy égett. Sokkal rosszabb volt az íze, szinte marta a torkát. De most, hogy elszívta, már bánja, hogy elfogyott. Újat akarna legszívesebben sodorni, de nem lehet. Mert a pillanat elszállt, és ő már nem abban a helyiségben van, abban az időben. Már teljesen máshol van. Valahol.

Amikor előbb azt kezdte elgondolni, hogy milyen kevés ideje maradt, még elviccelődött azon, hogy biztos valami történni fog. Valaminek történnie kell, hogy ne csak ennyi ideje legyen. Itt ül, néz maga elé, és az ötvenöt perc lebeg előtte.

Ötvenöt perc múlva meg fog halni.

Vagyis ez nem a teljes kép. Ötvenöt perc múlva őt teljesen el fogják tűntetni a világból. Nem fog róla semmiféle valós, tárgyi emlék maradni. Ugyanez áll a benyomásokra, a látásból ismerésre is. Rokonok, barátok, ismerősök… mind el fogják felejteni. És aki csak egy pillanatra látta is valaha, még ezt a pillanatot is ki fogják törölni azoknak az emlékezetből. Nem túl bonyolult. Egy kép hiányozni fog a képekkel telezsúfolt emlékfalon, ugyan ki venné észre? A helyére kerül valami más. Mondjuk egy kiscica bájos képe.

De hogy is jutottunk idáig? Vagy ez nem is olyan különös, drámai helyzet, mint aminek gondolnánk?

Rendben, tegyük fel, hogy kivégzés előtt van. Épp most mondták meg neki, hogy nem kap kegyelmet. Várja a hóhérját. És csak néz maga elé…

Vagy az is lehet, hogy egyszerűen lejárt az ideje. Kész, ez egy olyan világ, amiben minden lakó tudja, mennyi van neki hátra még. Az utolsó órákat különválva töltik a társaiktól egy nyugodt helyen, várva az elkerülhetetlent.

De egyik sem magyarázza meg, miért kellene kitörölni az emlékeket róla. Lehet, hogy egy teljesen jelentéktelen kis figura volt a nagy-nagy sakktáblán. Ugyan, mi jelentősége van, hogy emlékeznek-e az egyik leütött parasztra a sok közül? Vagy pont az ellenkezője, népek ura, kegyetlen zsarnok, forradalmár, az ellenállás legendás alakja, pólóarc? Mintha egy pillanat alatt eltűnne Che Guevara emléke, és csak a pólók maradnának meg, és nem tudnák az emberek, miért pont ezt a szakállas, szivaros arcot nyomták rá.

Az igazság viszont az, hogy ez egy természetes beavatás része. Amolyan felnőtté válási ceremónia. Ez egy ilyen hely.

Gobel-t bezárták egy szobába, ahogy elérte az adott életkort, az adott napot és az adott órát a felnőtté válásra. Tudta kiskorától fogva, hogy mindenkinek át kell esnie ezen, valaki már nagyon fiatalon megtapasztalja, sokan egész életükben nem, csak öregkorukban. Gobel középkorú volt, nem annyira fiatal már, de messze sem öreg. Fiatalkorában nem történt meg vele, és azt hitte, még jó sok ideje maradt az öregkorig, amikor meg kell halnia.

Egyik nap kopogtak az ajtaján, és egy hosszú, barna bőrkabátot, bőr cowboy kalapot és bőrcsizmát viselő, minden-bőr-barna-színű ember jelent meg a küszöbén. Az arcát nem láthatta az élesen tűző nap miatt, ami a látogató mögül sütött, jobb kezét nyújtotta Gobel felé, aki viszonozta a kézfogást. Természetesen a kezén is bőrkesztyű volt, és Gobel rögtön érezte, hogy a kesztyűben nem emberi kéz van. Talán műkéz, annyira kemény és mozdulatlan volt.

Nem jött be a lakásba, még a küszöbön átadta a levelet, és elhajtott a kocsiján. A levél hivatalosnak nézett ki. Gobel nyugtalanul forgatta, és előbányászott a konyhai fiókból egy kicsi kést, amivel felbontotta a levelet.
-Gratulálunk uram/hölgyem, Önnek már csak egy napja van hátra az életéből. Kérem, hogy a levél kézhezvételét követő napon legyen otthon, önért küldünk egy autót sofőrrel még a délelőtt folyamán. Üdvözlettel, SKF központ.

Az itteniek úgy rendezik be az életüket, hogy egy ilyen hír minden nap beüthet. Gobel-nek is össze volt készítve egy utazótáskában a ruhája, amit viselni fog a halála napján, és még egy váltás közönséges ruha utazáshoz, konzervek, porlevesek, mintha egy kis túrára menne csupán.

*******

Már több mint fél órája behozták ebbe az üres, kicsi terembe, amiben az összes berendezési tárgy egy faszék volt. A bejárati ajtó olyan jól belesimult a környezetébe, hogy nem lehetett volna megtalálni, nem állt ki belőle kilincs, csak kívül. Ablaka sem volt. És nagyrészt fehér volt az összes fala, kivéve a padlót. Az vérvörös színben pompázott.

A percek csak teltek, bár nem volt semmi időmérő eszköz nála. Egyáltalán nem volt nyugodt, nem tudta úgy várni a végét, mint ahogy azt tanulta. Elkezdett járkálni a szobában. leült az egyik sarokban. A barátai jártak a fejében, a másnapra megbeszélt találkozó a régi arcokkal. A munkahelye is felötlött benne, ahogy egymás után rakosgatják a kiégetett téglákat. Hirtelen megrohamozták az érzelmekkel teli emlékek is, olyanokról, akik nagyon szerették őt, akiknek kedves volt a jelenléte. Most üres lesz az emlékeik között ez a rész.

-Egyáltalán, ki dönti el, hogy kinek mennyi ideje van? És mi van utána? Hová tűnök ÉN? kiabálta maga elé csak úgy, ültében. Persze nem jött válasz. A szoba rendkívül csendes volt.

Újabb hosszú percek teltek el, és még mindig nem történt semmi változás. Hirtelen felébredt benne a remény, hogy talán most jött el a pillanat! Visszaült a székére, és várt. És valóban, egy apró szúrást érzett a bal fülén. Odakapta a kezét, és egy köpőcső töltényt húzott ki a cimpájából. Hogy honnan jött a lövés? Hátrafordult, de nem látott semmit. A falban lennie kell pár kis lőrésnek, amit visszazártak, mert miután meglőtték, keresni kezdte a támadóját, de tudta, hogy ezt nem szabad. Összetette a kezeit, és egy köszönés kíséretében meghajolt.

És meghalt.

Szóval, lényeg a lényeg: itt tényleg meghal az illető. A teste is. De újra feltámad, persze a testével együtt. De már nem itt. A szoba a halál pillanatában dimenziót ugrik, és kinyitja az ajtaját egy lakható világban. Gobel szeme előtt egy vadul burjánzó kert jelent meg. Kilépett az ajtón, és a kert végéből integetett neki egy nagy, keskenyre szabott fehér szakállú öregember. Volt vele egy lány is, fiatal, vidám szemű. Ő is intett neki. Gobel elindult feléjük.
-Tokyo, csak hogy csatlakoztál végre hozzánk, merre mászkáltál? Megint a motorodat bütykölted? Tudod hogy errefelé nincs benzin, legalább egy hétig nem fog erre járni a tartálykocsi! mondta a lány.
Az öregember szúrós szemekkel nézte Gobel-t, akit most Tokyo-nak hívnak. Szúrósan, belelátósan. Majd enyhült a tekintete, és csak halkan bólintott a fiú felé.
-Hoztam nektek jégkrémet! válaszolta a fiú, és meglepetten látta, hogy egy szatyrot cipel a kezében. És emlékezni kezdett az ebben a világban tapasztalt dolgaira. A lány is észrevett valamit Tokyo-n, de addigra már teljesen eltűnt a fiú arcáról a csodálkozás.

-Kaptam egy másik életet, hogy kezdjek vele valamit. Meglátom, mire jutok. gondolta magában Gobel, Tokyo testében, ahogy jégrémezve egymás mellett ültek a veteményeskert egyik padján. Az öregember nem kért jégkrémet. Ő tudja… 

egy hétköznapi ember 14/1000

Frank egy hétköznapi ember.

Több éven át meg volt győződve róla, hogy ő különleges. Ez teljesen infantilis véleményeken alapult. Amiket még kisgyermekkorában gyűjtött össze. Azt hitte, ülhet a babérjain, mert ő különleges. Csak azokat a dolgokat olvasta el az ezoterikus oldalakon, amik dicsőítették az ő karakterét. Álomvilágban élt.

Ám az egyik nap, az elhízott Frank ki akarta próbálni csodálatos, ám mindezidáig rejtegetett atlétikai képességét, a futást. A villamost akarta elérni az aluljárótól, futva. Alig tett meg pár lépést, és  a jobb bokájában iszonyatos fájdalmat érzett, és csak bicegve tudta megközelíteni a villamost, ami becsukta előtte az ajtaját. Nem várta meg. Frank-ben ekkor valami megtört. Önhittsége vastag burkán megjelent az első hajszálrepedés. És egyre tovább repedt, ahogy telt az idő. A nap már nem sütött rá vidáman. Nem tetszett neki a zene, amit a fülhallgatójában szólt. Bénának találta a ruháit. Petyhüdtnek látta a testét. Egyre szarabbul érezte magát a bőrében.

És az egyik reggel teljesen széttört a burok. Az ágyból kikelve egyetlen kívánság visszhangzott a fejében: -Jól akarom magam érezni a bőrömben!

Frank előtt hosszú út volt még, mire elérte azt az állapotot, amiben ma létezik. Személyi edzésre járt, vasakat emelt a pincékben lévő, izzadtságszagú edzőtermekben, futni kezdett az erdőben, lányokkal ismerkedett, lefogyott, megerősödött.

Lényegében elérte a hétköznapi állapotát, ami se nem túl erős, se nem túl gyenge. Olyan átlagos. Átlagos teljesítményekre sarkalló.

A túra során, szinte csak poénból, igent mondott egy kihívásra. Nehéz dolgokban könnyedén dönts, hallotta a visszatérő mondatot a Hagakure-ből. Már számtalanszor eljátszott a gondolattal, hogy mennyit lehet felfejlődni egy embert próbáló feladathoz. Főleg, ha ez a feladat mindennemű komfortzónájából kitépi az illetőt. 3.86 km úszva, 180,25km kerékpáron és 42,1km futva. Egymás 

után.

Újra egy lépés előtt áll, csak most nem az a feladat, hogy jobban érezze magát a bőrében.

Kell egy terv. Egy, maximum két évet ad magának rá. Kell kitartás. És a cél, ami a szeme előtt lebeg.

És itt jön be a képbe az a megannyi sok tényező, ami egy hétköznapi embert visszatart attól, hogy valami különlegeset hajtson végre. Ott van a komfortzóna hívogató melege. De jó is lenne folyamatosan csak a karosszékben ülve tévézni, sorozatozni, xboxozni! A munka után legurított hideg sör, a nehéz ételek utáni alvás! És másnap újra vár a gyár! Vagy az iroda. Minden nap. Hétvégenként egy kis kikapcsolódás, hétközben egy-egy óra testmozgás. Csak semmi megerőltető, már így is kialvatlan az illető!

Már lassan a csapból is az folyik, hogy az ember lépjen ki ebből a zónából, ha új dolgokat akar megtapasztalni, vagy szimplán csak változtatni az élete folyásán. Otthagyni a biztonságot valami bizonytalan kedvéért, a nyugalmat az izgalom kedvéért, a pihenést a kifáradás kedvéért.

És nem utolsó sorban, hogy valami rendkívülit hajtson végre, mind maga, mint az őt ismerők számára. De inkább saját maga számára.

A motiváció nagyon gyorsan elapad, ha nem eléggé nagyvonalú a cél. A feladat nagysága elől is megfutamodik az ember, ha nem bontja le részfeladatokra. El kell hinni, hogy lehetséges, hogy nem csak a több évtizede sportoló szupermenek tudják megcsinálni ezeket a távokat egyben! Igen, sok hit kell. Igen sok hit.

…

A reggeli kávéját már kiöntötte a csészébe, hozzá a hideg UHT tej, amiben igazából semmi tejhez köthető nincs, még az íze is inkább cukros vízre hasonlít, amibe krétaport kevertek. Tudja, hogy minden nap fenn kell tartania a szintet, és emelni rajta egy kicsit. Egy újabb hossz az uszodában. Egy hosszabb sprint a munkába menő úton. Rutinszerű lett már ez is a hosszú hónapok alatt, érzi a rutin jótékony hatását. Mindig egy kicsivel több, aztán vissza, és még több, mint előtte. Egyszerű recept. Bekap valami hideg sültet, paprikát hozzá, egy szelet kenyeret, zöldhagymát. Vitaminok a víz mellé. Kisebb versenyeken már indult futásban, kerékpárral hétvégenként megjárja a határt oda-vissza, az úszással is egész jól megbarátkozott, miután vett pár leckét hogy csiszolja a nyári úszás-tenisz napközis táborokban elsajátított technikáját. Lassan eltelik az év, amit a felkészülésre szánt. Közeleg a verseny napja. Beszerezte a megfelelő cipőt, a ruhákat, a bringát kölcsönkérte a barátjától. Csomagtartó a kocsi tetejére, rá az országúti gép, egy napi hideg élelem, és már ott is áll a rajtnál. A víz pont annyira hideg, ahogy szereti. És rajt!

…

Valójában az ilyen terveket nem szabad túlgondolni. Mert Frank imádja ezt csinálni, mindent túlgondol. És ez megöli a tettet. Így is alakulhatna: eltelik az év. És nem történt semmi változás, mert mindent csak halogatott. Közeleg a verseny napja. És Frank csak ül otthon a gép előtt, és várja a következő hetet, hogy dolgozhasson. Mint egy birka.  És ez annyira, de annyira… szomorú? Nem. Nincs itt mit sajnálni. A kényelem nagyon vonzó. Hétköznapi embernek lenni biztos szerep, nem lehet benne nagyot csalódni. Csak éppen ez az, ami nem csak a tettet öli meg, hanem magát az embert is. A saját magának tett ígéretet megszegve, félresöpörve a célt, visszaállítva a céltalan időtöltés szentségét. Így nem csak hogy nem nőtt meg az önbecsülése, hanem még alacsonyabb lett.

…

Két lehetőség áll Frank előtt ebben a pillanatban. Tudja mindkettőről, hogy hová vezetnek. Az elsőben létrehozza a csodát. A másodikban kompromittálja azt. Mert ha már egyszer ki lett mondva az ígéret, miszerint teljesíteni fogja a távokat, már nem lehet visszatáncolni úgy tőle, mintha mi sem történt volna. Nem. A kimondott szavaknak súlyuk van. És a be nem váltott ígéretek kísérteni fogják az ígéret tevőt.

De most komolyan! Annyi hétköznapi ember létezik! Nem akarnak semmi különöset, vagy megerőltetőt csinálni. Élni akarják az életük, és ennyi. Talán néhanapján elvégezni ezt-azt, bútort rendelni, füvet nyírni, edzeni járni /ami igazából szintén nem kell hogy nagyon megerőltető legyen…/, megismerni egy hétköznapi társat a hétköznapi életükhöz, és csak éldegélni amíg jól esik. Ha pedig van valami gubanc, akkor valamikor megoldani, de lehetőleg ne legyen nagy probléma, hogy várni lehessen vele. És még az álmok is hétköznapiak maradnak. Szinte minden oldalról körbe van egy ilyen ember bástyázva, hogy ki ne láthasson a birodalma gazdagságára, és tényleg elhiggye, hogy egy szép napon az övé lesz a függöny.

Nagy útra lépett Frank. És tudja, hogy nagy ellenállásba fog ütközni, már rögtön az elején.

A zóna nem fogja elengedni olyan könnyedén. 

a komposzt, 13.nap/1000

-Mindenki hallott már a komposztálásról a jelenlévők közül, ha jól sejtem.

A termen halk nevetés futott végig, mivel az előadó vendégprofesszor épp az egyetem hulladékgazdálkodási tanszékének a katedráján állt.

-Viszont én olyan dolgokról fogok ma beszélni nektek, amik teljesen idegenek lesznek mindattól, amit idáig tanultatok a komposztról. A történet az Utah állambeli Cleveland-ből való.

A professzor elindította a vetítőgépet, az automata függönyök behúzták magukat, a teremre teljes sötétség borult. Sorra jöttek a kockák.

-Ebben a városban sikerült egyedül a világon olyan, máig kihalt növények közé sorolt fajokat újraéleszteni, amit a tudomány ezidáig lehetetlennek tartott. Magokról van szó, növényi magok fosszíliákban, vagy olyan, konzervált állapotban megőrzött körülmények közötti magokról, mint amiket a lápi ember zsebében és szütyőjében találtak.

A következő képkockán ott volt a barnára cserződött lápi emberről készült kép, rögtön utána az apró magocskák. Másik kockán a borostyánban megőrződött magok.

-Az összes kísérlet kudarcba fulladt. Ezeken a kockákon láthatjátok, ahogy különleges laboratóriumi körülmények között, a legideálisabb környezetet létrehozva a csírázáshoz várják a tudósok, hogy valami történjen. De mint tudjátok, ezek a kísérletek kudarccal végződtek. A kutatásokra nem adtak több pénzt.

A következő kockákon újságcikkek, nagy betűkkel az élelmezési program kudarcán rágódtak.

-Mint tudjátok, a program célja az volt, hogy felélesztve az ősi fajtákat azokat elkeverje az újakkal. A legtöbb mai haszonnövény annyira specializáltan génmódosított, hogy alig van már benne eredeti alkotóelem. És egy ideig azt hitte az emberiség, hogy a saját teremtményével büszkén kitermelheti a világ éhezőinek szánt búzát.
Hatalmas kiterjedésű búzatáblák, kukoricatáblák képei, kampányszövegek amik az új termény vetését hirdették, hirdetések az éhezés megszüntetéséről a világban.

-A túltenyésztés nem várt, de logikus következményeket hozott magával, a termények elvesztették tápanyagértéküket. Minden rovarnak, környezeti hatásnak ellenálltak, és gyönyörű esésű gabonát produkáltak a végtelen mezők.

Malommunkások képei, akik fehér kesztyűikkel beletúrnak a búzába, hatalmas silók, színültig töltve terménnyel.

-A hozam rendkívüli volt. Minden más búzafajtát elnyomott az új. Üzletileg szólva kockázatmentes befektetést jelentett. Az elvetett mennyiség adott mennyiségű learatni való mennyiséggé vált. A világon mindenhol a szupergabonát vetették a farmerok.

A következő képeken beesett szemű gyerekek voltak láthatók, felpüffedt arcú emberekkel teli utca, adatok a halálozási rátáról.

-De mikor térünk rá a komposztra végre, kérdezhetnétek.

Újabb halk nevetés.

-Mindjárt odaérünk. Szóval, a népesség egészségi állapota pár év leforgása alatt drasztikusan csökkenni kezdett. A gyógyszergyártók és a táplálékkiegészítő gyárak kapva kaptak az ötleten, és a rossz állapotú szervezeteket extra fehérjével, sok vitaminnal, aminósavakkal kezdték bombázni. Majdnem minden második reklám valami táplálékkiegészítőről szól, ha figyeltétek. Nem? Nem baj, legközelebb nézzétek csak meg.

Képek a különböző fitt-turmixokról, tablettákról, ampullákról amikben csodaszerként árult izomnövelő-szérum van.

-Nem akarok belemenni, hogy ez összeesküvés elmélet lenne, és a hatalmasok csak el akarják gyengíteni a népességet, hogy kevesebben legyünk. Engem az eredeti ötlet érdekel, mert annak a célja tiszta volt; felfrissíteni a túltenyésztett gabonafajták dns-ét. Mivel ezt a célt nem tudták elérni, a túltenyésztést akarták az új céllá tenni, eléggé groteszk módon, mert pont ez ellen ment eredetileg a program. Az mindenesetre nyílt titokká vált, hogy az ipari gabona tápértéke a nullához közelít. Ilyen erővel ehetne az ember törlőrongyot is, ha helyesen-emészthetően lenne feldolgozva.

Egy mesterséges szemet viselő, nagyhajú, széles vigyorú, fehér köpenyes tudós képe volt a következő kockán.

-Gondolom még emlékeztek erre az emberre, a gének művészére, ahogy akkoriban hívták. Csak kíváncsiságból, de tegye fel az a kezét, aki névről ismeri!

A hatvan főből talán egy-két diáknak emelkedett fel a keze.

-Lehet, hogy tényleg nagyon régi történet…ő Mr. Nova, az ősmag kutatás feje. Miután elzárták a pénzcsapokat, kiköltöztették a laborját a kutatóintézetből. A berendezéseket megtarthatta, így magával vitte Cleveland-be, ahol vásárolt egy házat, és a feleségével csendes, visszavonult életet éltek.

Pár kép egy üres utcácskáról Cleveland-ben, egy ház elölről, talán a professzoré.


-A média nem nagyon szólt róla, hogy a professzornak sikerült kikeltenie az intézetből elhozott magokat. És az új gabona tápértéke messze felülmúlja a génmanipulált társáét. Évek teltek el. Az újdonság híre terjedni kezdett. Félig legális fórumokon, rejtett oldalakon adták körbe egymásnak az emberek, hogy milyen érezhető javulás állt be az emésztésükben, közérzetükben az új ételtől. Voltak, akik már csak a professzor magjaiból készült liszttel voltak hajlandóak sütni. Többen elkerítettek a földjükből pár hektárt, hogy ott csak ilyen gabonát vessenek, kockáztatva a pénzbüntetést, mert az állam kizárólagos jogot formált arra, hogy a bevetett földeken milyen termény termeszthető.

Az új  kockákon összehasonlítják az új és az ősi búzát, a mozgalommá fejlődött kis csoport gyűléseiről készült rejtett kamerás fotók, a híres szónok Richie Baldy kipirosodott arca, ahogy épp lekiabál a nézőközönségnek.

-Csupán egyetlen dolog hiányzott, ha valaki ősi gabonát akart vetni: vennie kellett Mr. Nova komposztjából!

A szónok az utolsó szót annyira megnyomta, hogy a termen megkönnyebbült nevetés futott végig.


-Igen, ez létfontosságú. Ugyanis Nova komposztja nélkül a magok nem csíráznak ki, csupán elrohadnak a szétműtrágyázott műföldben. Ahogy nőtt a felvásárlás, úgy nőtt a komposzt ára is. Ezért sokan hamisítani kezdték. Kielemezték a komposztot az utolsó ételdarabkáig, almahéjig, fűcsomóig. De valamelyik összetevő mégis hiányzott.


Képek a komposztálóüzemről, távoli pontról fényképezve, az üzem körül látszott az öt méter magas drótkerítés.


-Senki sem tudja, mi lehet Nova komposztjában. Vagyis pontosabban: IDÁIG nem tudta senki. Mert akármennyire hihetetlen, egy ápolónőnek sikerült közel férkőznie Novához a feleségén kereztül. Lehet, hogy ti sem fogjátok elhinni.


Egy újabb kép, most egy labort lehet látni övmagasságból fotózva, a labor körül folyadékban úszó alakok körvonalai látszottak a zavaros vízben.


-Ezt a fotót sikerült kimentenie az ápolónőnek, aki a látottak elmondása után nem volt hajlandó többé beszélni. Mintha valami lepecsételte volna a nyelvét, ezt később a tárgyaláson is fenntartotta, orvosi vélemény szerint kataton állapotba került. Az üvegekben úszó testek Mr. Nova meg nem született kisgyerekének a klónjai. Minden klón az eredeti, halva született testből jött létre, aminek a szövetei valahol jól el vannak rejtve. Lényeg a lényeg, az életképtelen klónokat húsdarálóval ledarálják, és a komposztba keverik.


Az újabb képen épp a darálóba gyűr Mr. Nova egy klón-babát. Néma csend ülte meg a termet, a hátul internetező srác is koncentrált a hallottakra.


-Egy test hat köbméter komposztra elég. Az áldozat az a plusz összetevő, ami a többi komposztból hiányzik. Ezért kérem önöket, hogy ne egy iparág képe jelenjen meg önök előtt amikor a hulladékgazdálkodásra gondolnak, hanem egy társadalmilag sokkal fontosabb munkának lássák. Állítsanak elő komposztot. Vessenek régi búzát. Ha nincs klónozott gyerekük, áldozzanak fel valami mást. Vagy valaki mást.  Az áldozat a lényeg. Az áldozat szelleme kísért a földek felett, előhívva a rég halott magok öreg szellemeit, és új élet sarjad! ÚJ ÉLET SARJAD!


A professzor kikapcsolta a vetítőt, elpakolta a jegyzeteit, levette a sötét szemüvegét, és mesterséges szemeivel még egyszer végignézett hallgatóságán, és távozott.
Kívül a parkolóban már vártak rá a rendőrök.

A kétely 12.nap/1000

Szokásomtól eltérő módon már előre tudtam annak a napnak a főbb folyásirányát, amiről most beszélni fogok. Egy rövidke kis kételyt éreztem aznap délután a fürdőszobámban. Én a reggeleimet délután kezdem, ezért a nap első sugara számomra sokszor a lenyugvó nap utolsó sugara is egyben. 

Na de elég ebből.

A fürdőszobában elfogott egy röpke kis kétely, de ezt már mondtam. Mégis, valahogy furcsán kezdtem magam utána érezni. A megszokott rutin felborult, az önbizalmam, amit ez a rutin táplált napról napra, most hirtelen új alapokat keresett. Magam sem hittem volna, ha nem velem történik, hogy ennyire megingathatja a lényemet egy apró kis kétely.

Lényeg a lényeg, felöltöztem, és elindultam szokásos útvonalamon az éjszakai bár felé, ahol bárpultosként dolgoztam addig a napig. A munkából hazatérő emberek fáradt arcai, ahogy a körúton vonultak velem szemben, mellettem el, általában semmiféle hatást nem gyakoroltak rám. Aznap viszont minden megváltozott. Nem éreztem OTT magam, sodródtam mindenféle alvilági lény között, ruhákba bújtatott zombik és kéjelgő vámpírok vettek körbe. Komolyan elkezdtem sorra venni azokat a drogokat, amiket ezidáig elfogyasztottam, lehet hogy  valamelyiknek a visszahatását érzem? Ijedt lélekkel, és kissé bizonytalan léptekkel folytattam utamat, csatlakoztam én is a démonok menetéhez, ami egyre ritkult, ahogy egyik mellékutcát a másik után követve végül elértem a fekete pinceajtót.
Ott lenn ismerős füst fogadott, és egy zöld hajú lány, a tulajdonos nője. Épp olcsó dohányból sodort magának cigarettákat. Köszöntem neki, és hátramentem az öltözőbe, ami valójában a raktár volt.
A szekrényemről hiányzott a zár, már nagyon régóta. Most mégis volt rajta egy lakat, friss pánttal. Nem értettem, mi van. Kimentem Rékához, és félbeszakítva a sodrást, neki szegeztem a kérdést:

-Miért van zárva a szekrényem?
Réka meglepetten nézett vissza rám, örökké álmos szemei most egy kissé kikerekedtek, ahogy cigivel a szájában válaszolt.
-Miket beszélsz, hiszen te magad szerelted fel a zárat még tegnap ilyenkor. Nagyon meg voltál elégedve, hogy végre be tudod zárni a cuccaidat.
-Méghogy én? Ez nem lehet, nem emlékszem rá!
Réka felállt a fekete, égésfoltos asztal mellől, és mélyen a szemembe nézett, bár sok mindent nem hiszem hogy láthatott a félhomályban. Mindenesetre úgy tett, mint ahogy azok szoktak, akik valamit észrevesznek, és egy tanáccsal állt elő.
-Figyelj Pete, nagyon fáradtnak tűnsz. Dobj be egy kávét vagy valami erősebb pörgetőt, tisztára mintha félálomban lennél.
-De ezt akkor sem értem Ré, ha egyszer én tettem rá a lakatot, akkor hol lehet a…
Valami volt a nadrágom zsebében, már egy ideje nyomta a tököm környékét. Ahogy odanyúltam, egy kulcsot érintett a kezem. Nem fejeztem be a mondatot, inkább kivillantottam a világsztár mosolyomat, és visszamentem a raktárba folytatni az öltözködést. Réka láthatólag megnyugodott, hogy nem golyóztam még be.

A szekrényt kinyitva egy fekete inget találtam benne. Nem is kell részleteznem, hogy mennyire nem lepődtem meg ezen. Egy idegen ing. Mégis, olyan ismerős volt. Felvettem, csak úgy próbaképpen, pont a méretem volt. A derekam köré csavartam a köpenyt, a tárcát lánccal, a törlőrongyot, és birtokba vettem a bárpultot. Letörölgettem pár foltot, megnéztem hogy rendben van-e a nyomás a sörcsapokban, a hűtőbe tettem pár üveg bort, és vártam az első vendégeket. Réka közben odaült a pult másik oldalára, és kért egy baileys-t. Édesszájú volt az italok tekintetében, kócolt frizuráját varjúfészeknek nézte volna akárki, ha először látja. De itt lenn a pincében ez természetes volt. A berendezés is régies, mégis ápolt volt. Én öntöttem magamnak egy dupla eszpresszót, és elkezdtünk beszélgetni apróságokról, a forgalomról a városban, a múlt heti razziáról és a kenőpénz növekedéséről, szállingózni kezdtek aközben a vendégek is, akikkel szintén foglalkozni kellett. A színpadon amatőr felolvasóest, vagy micsoda zajlott, valaki fejből mesélte el a történeteit. Halkan szólt a zene attól függően, mit kért a fellépő. Alig láttam új arcokat, általában maximum húszan ha lejöttek egy-egy ilyen estére. Kéthetente hétvégenként a rúdtáncos iskola növendékeinek volt műsora, akkor szinte mozdulni sem lehetett. Lassan elérkezett a szünet, a sok szomjas vendég egy sorfalat alkotott velem szemben. Barbi, a pincérnő szorgalmasan hozta vissza a poharakat az asztalokról, és  mosogatta őket, amikor sok munkám volt.

Majd hirtelen újra felébredt bennem a kétely, vagyis nem is bennem. Mintha maga a fekete ing lett volna egy megtestesült kétely, hirtelen minden porcikámban érezni kezdtem egyfajta zsibbadást, ahol a fekete anyag hozzáért a bőrömhöz. Elgyengültem. Szerencsére elkezdődött a műsor, így már nem volt annyi vendég. Szóltam Barbinak, hogy vegye át a pultot, ki kell mennem egy időre.
-Minden rendben, Pete? Nagyon rosszul nézel ki…
-Semmi gond Bé, csak egy kis levegőre van szükségem.

Kivánszorogtam az éjjeli utca felszínére, mint egy csótány, akit kihajtott a rovarirtó a kényelmes, meleg, kompresszor melletti búvóhelyéről. Sötét volt, részeg emberek álldogálltak a távolabbi utcasarkon, valaki leejtett egy üveget, hangos nevetés. Az utcában végigsuhant egy üres taxi. A levegő csípős hideg volt, én mégis forrónak éreztem. Kigomboltam az ingem. Rágyújtottam. Vártam, hogy elmúljon az érzés. A tehetetlenség érzése. Valami zörgött a mellényzsebemben. Egy régi fénykép volt egy szalmakalapos fiúról, aki félszegen mosolyog. Ismerős volt a kép, nem tudom honnan. Lüktetni kezdett a halántékom. Egyre erősebben, a fülemben dobolni kezdett a vér. Ütemesen, valami távoli, gyenge hangot hallottam. Egy dallamot, ahogy erősödni kezdett. Lenéztem a kezemre, mert furcsán könnyűnek találtam, és nem volt ott! Csupán az ing ujja fityegett az alkarom végén. Minden elsötétült egy pillanatra. És már csak a hangos lélegzésemet hallottam. Feküdtem. Egy ágyon. És egy szobában voltam. Még mindig sötétben. Újra megszólalt a dallam. Már tudtam, hogy a fejem felett ki kell nyúlnom, és a kisasztalon ott volt a telefon, megnyomtam és kikapcsolt az ébresztő. Hosszú percekig csak feküdtem, nem tudtam hová tenni ezt a tényt, hogy egy idegen lakásban vagyok, mégis minden annyira ismerős, és hogy egy addig ismeretlen, mégis rutinszerű mozdulattal nyúltam az ébresztő felé.

Ami aznap történt, az a két világ összemosódása volt. Pontosan emlékeztem mindenre, amit az egyik világban, /nevezzük „álom” világnak/ átéltem, és amikor az álomvilágban voltam, pontosan tudtam, hogy az előbb az „ébrenléti” világban elaludtam. Két testem volt, két személyiségem, két életem.

Most ezek eggyé váltak. Fizikailag két testem van. És nincs ott az az éjszakai bár abban az utcában, ahol az álombeli testem dolgozik. Szintúgy felkerestem álmomban az ébrenléti testem nyomait, de nem találtam egyet sem. Amikor az egyik testem elalszik, átváltok a másikra. A személyiségeim kezdenek összemosódni, mintha lenne egy ikertestvérem, akivel egymással tanulunk.

Egyedül a fekete ing az, ami mindkét világban állandó.

A mellényzsebében lévő képet az ébrenléti világban is megtaláltam. Rövid írásokat is át lehet vinni a két világ között, apróbb tárgyakat... egyik nap beletettem a bárunk megnyitójára készült, régi szórólapot. Másnap az ébrenléti világban kezembe vettem, és el kellett mennem újra, hogy megnézzem a helyet. Valami hajtott. Egy feketére mázolt ajtó fogadott, félig nyitva volt, és láttam, hogy épp a villanyt szerelik lenn. Egy kék hajú lány épp beszélt valamelyik munkással. Amint meglátott, feljött a pincéből, és szóba elegyedtünk. Elmondta, hogy itt egy jó kis klub fog hamarosan megnyílni. Látszott rajta, hogy nem tudja hová tenni az arcomat. Nekem is ismerősnek tűnt, de nem nagyon hasonlított az álombeli lányra. A szórólap, amit átadott, mégis megszólalásig ugyanaz volt.

Az ingen keresztül megváltoztatható az ébrenléti világ.

De vajon kié lehet ez az ing?

A bíró 11. nap /1000

na jó

Annyi dolog összegyűlt az íróasztalán. Halmokban álltak az akták. A cigarettacsikkek megtöltötték a kristályutánzatból készült hamutartót. Az előbbi blatt füstje még ott terjengett az asztali lámpa égőjének fényében. Sarah a fejét fogta, barna göndör haját hátrafésülte a jobb tenyere, amin a feje nyugodott. Meredten nézte, szinte szuggerálta azt az egyetlen lapot, amin nem tudott túllépni.

Jessica nyitott be a szobába, résnyire volt csak nyitva az ajtó, ezt Sarah kellemetlenül nyugtázta. Most igazán kéne koncentrálnia, nem a fecsegős barátnőjét hallgatni.
-Szia Sarah! Még mindig azokat a régi aktákat bújod? A többiekkel együtt este beülünk a Remront-ba meginni valamit, lehet hogy újra ott lesznek azok a fiúk is akikkel múltkor táncoltunk, mit szólsz, szeretnél velünk jönni? Na?
-Kedves tőled Jess, de most úgy érzem, eljutottam egy fordulóponthoz. Nem hagyhatom itt félbe.
-Naa, ne csináld már! Az az ősi ügy nyugodtan várhat, gyere már! nyaggatta egyre hangosabban.
Sarah úgy érezte, ha nem mond valami elterelőt, sosem fog kimenni az irodájából.
-Rendben Jess, menjetek nélkülem, majd csatlakozom hozzátok! egy erőtlen mosolyt próbált küldeni fáradt arcával.
Jessica-n látszott, hogy sajnálja a barátnőjét, de már többször hallotta ezt a szöveget, nem hitt neki.
-Nézd, Sarah, mi ott leszünk. Úgysem fogsz eljönni, amikor ennyire belemerülsz valamibe, szinte más emberré változol. Azért gondold meg! és egy kacsintást dobva kiviharzott az ajtón.
Sarah intett neki, és folytatta tovább amit elkezdett.

Lejárt a munkaidő, a folyosót emberek ütemes lépkedése és a lift előtti várakozásuk hangjai töltötték meg. A falak papírvékonyak voltak, minden apró nesz behallatszott az irodába. A cigarettacsikkek és a kávés papírpoharak mennyisége folyamatosan emelkedett. Az akta szinte megoldhatatlan feladat elé állította Sarah-t. Egy régi bírói döntés volt benne, a tanúvallomásokkal, bizonyítékokkal és az esküdtszék ítéletével. Minden a vádlott ellen szólt. Brutálisan megkínozta áldozatát, megkötözte, a testébe tűket szúrt, majd kitépkedte a körmeit, árammal sokkolta és nem hagyta elaludni, mert egy csöpögtető szerkezetet találtak a test fölött zuhanyzóslagból összeeszkábálta. A nőt napokon keresztül gyötörte, csupán azért, hogy végül a kialvatlanság ölje meg. Nemi erőszak nyomát nem találtak rajta, a tettes egyetlen olyan nyomot sem hagyott maga után, amiből DNS mintát tudtak volna kinyerni. Talán vegyvédelmi ruhában látogatta a pincébe zárt áldozatát. Mégis, az a tény, hogy az ő pincéjében találták meg, és az alibi hiánya együttesen minden gyanút rátereltek. A tettes váltig állította, hogy akkor éppen valamerre bóklászott az országban, a kérésre hogy mutasson menetjegyeket amikkel igazolni tudná állítását csak annyit felet, hogy gyalogolt és vadkempingezett. Senki sem barátkozott vele, a kollégái zárkózott, de jól teljesítő embernek ismerték, családja és rokonai nem voltak, Mintha csak itt maradt volna valami régi orosz drámából…Szalegyin volt egyébként a neve. Az akkori lapok nagy feneket kerítettek a dolognak, mindenhol az orosz srác képe volt. Szakértők vitatkoztak róla és a tettéről, bár egyikőjük sem beszélt vele személyesen. A közhangulat oroszellenessé vált, de alapból az volt, úgyhogy nagy változás nem volt tapasztalható. A bíró halálra ítélte a fiút, de az ítéletben volt egy rejtett utalás arra, hogy közvetett bizonyítékok alapján meghozott, az állam érdekeinek kedvező döntésnek kell születnie.
Sarah újra és újra átolvasta az aktát. Minden szót külön megrágott, amik Szalegyin tanúvallomásából származtak. Az eredeti tanúvallomásról készült hangfelvétel nem került be az ügy dossziéjába, egyedül a lefordított szöveg. Egy bizonyos Ms. Johanson volt, aki leellenőrizte, hogy a fordító és az eredeti szöveg mennyire fedi egymást.
A tanúvallomás egy oldalt is alig tett ki. Szalegyin eléggé szófukar volt, és nagyon is csendes. Végig tagadta, hogy otthon volt abban az időben, mesélt a hegyekről amik között járt, és a kutyákról, akiket megsimogatott, amikor odaszegődtek mellé az úton. Meglehetősen bárgyú lélek volt, nem igazán létesített szoros kapcsolatot senkivel. Nagyanyjától örökölte azt a házat, amiben lakott, és ahol rajta kívül nem is lakott senki. Amikor kihirdették az ítéletet, befogta a füleit, és zokogni kezdett.
A lapok meg voltak elégedve az ügy lezárulásával, a gyilkosra kimért drákói ítélet láthatólag megnyugtatta a felkorbácsolódott indulatokat.

Ennyivel le is lehetett volna zárni a történetet: elkapták a kommunista-szadista orosz gyilkost. A bíró mégis beleírta az ítélete végébe az igazságot. Úgy világított ott az a sor a kételytől és a piszkos politikai seggnyalástól, hogy Sarah szeme szinte odaszegeződött rá, amikor először futotta át az ügyet. Minden ügyet újra átnéznek, ha valami fejlemény merül fel. Még egy lezárt ügynél is.

A mostani újdonság az volt, hogy találtak egy újabb, az orosz fiúnak tulajdonított gyilkossághoz megszólalásig hasonlító esetet. Olyan apró részletek is stimmeltek, mint a tűk hossza, a szúrások mintája, a leborotvált haj kis halmokba való rendezése, és még sok ilyen. Csakhogy a vádlottat azóta már kivégezték injekcióval.

Talán igaza lehetett a bírónak? Sarah elkezdett a bíró nyomozati irataiban keresgélni. Kiderült, hogy nem volt más ügye az államban, csak ez az egy. Lefuttatott egy államközi keresést, és ott is csak ez volt. Sarah-nak kezdett nagyon  nem tetszeni valami. A bíró egyszerűen felszívódott az ítélet kihirdetése után.

A reggeli újságok megint tele voltak egy szaftos, brutális hírrel. Folytatták a régebbi gyilkosság híreit ott, ahol abbahagyták. Persze rögtön hibáztatni kezdték a bírót, akit becsületes és tapasztalt embernek tartottak, mert sok ügyben döntött már jól.

Sarah nem hitt a szemének, ahogy újra előkerült a bíró, most már mint egy bűnbak, a nyomozati adatbázisban pedig feltöltődött a bíró munkássága.
-Munkássága? De hiszen az előbb néztem meg, semmi sem volt ott! Még a papír alapú katalógusban sem! Most publikálták az összes ügyét, lehet, de szerintem csak kitalálták az egészet, hogy ne legyen annyira feltűnő.

Sarah feje teljesen bezsongott, egész nap a bírót kereste, de semmit sem talált. Az összes hivatkozott forrás „TITKOS” besorolás alatt állt.

De erről a közvélemény semmit sem tud. Az emberek mindig azt hiszik el, amit elégszer az orruk alá dörgölnek. A bíró tévesen ítélt ügye is szép lassan a feledésbe fog merülni, a gyilkosságot meg rákenik egy újabb féleszűre. Sarah becsukta az aktát, rendbe szedte magát és kosztümkabátját félvállra téve becsukta az ajtót.
-Tényleg itt az ideje kikapcsolni kicsit, mondta maga elé félhangosan a lift magányában. Túl sokat dolgozom olyan ügyeken, amik nem is lehet megoldani, csak eltitkolni. Túl kényesek.

Az irodájába belépett egy takarító, miután ő távozott. Nem söpört. Nem porolt. Nem ürítette ki a szemetet. Csupán kicserélte az aktát egy tökéletes másolatra. Ugyanoda letette, ahol Sarah hagyta.

Egyedül a bíró megjegyzése hiányzott belőle.

A 101. bejegyzés, 10/1000 őrültnő

Minden egyetlen pendítéssel kezdődött. A szimpla, rutinszerű mozdulatból a történelem egyik legvitatottabb helyzete alakult ki. A tenger sötét mélyén.
A kapitány tudott valamit, vagyis inkább csak sejtette. Az ellenség tengeralattjárója közel járt hozzájuk, a hangradar adataiból tisztán látszott. Koromsötét tenger vette őket körül, a tájfun osztályú orosz atomtengeralattjárót. Egy amerikai, dallas osztályú másik tengeralattjáró üldözte őket. Tudták jól az amerikaiak, hogy a szovjet hajó kapitánya át akar állni hozzájuk, adott erre utaló jeleket. És intéztek hozzá egy direkt kérdést. Ramiusz kapitány nem válaszolhatott, csak olyan módon, hogy a hajón lévő elhárítótiszt ne tudhasson róla. Kiadott egy parancsot, hogy szonárral ellenőrizzék a körülöttük lévő vizet. A szonár hanja visszaverődött a dallas-ról. Ilyenkor vagy támadnak, vagy megbújnak. De a kapitány még egyszer kiadta a parancsot, ellenőrizzék újra a távolságot.
-Egyetlen pendítés, Vaszilij. Ellenőrizze a távolságot. Egyetlen pendítéssel.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak emberek, akik nagyon szeretnek ilyen filmeket nézni, mint ezt a  Sean Connery-s 2Vadászat a vörös októberre”   címűt. És fokozva, egyre csak ezt nézik. Hazajönnek, koszosan, és le se fürdenek, hanem rögtön beteszik a filmet /akkoriban még kazettát/ és csak nézik. Minden nap. Újra és újra. Az elejétől a végéig.
Lehet, hogy közben egészen máshol járnak.
Menekülnek a mindennapok elől, vagy csak a lakásban lévő tárgyak elől, mint anyós, feleség, gyerek…
Visszagondolva nem tudom hová tenni ezt az embert. Alig ismertem. Mégis, ez volt a kedvenc filmje. És csak ezt nézte. Vagy lehet, hogy nézett ám többet is, de a kollektív családi emlékezet azokat lefaragta, és meghagyott egy kirívó esetet. A vadászat a vörös októberre-t.

Az is érdekes, hogy ennek az embernek rengeteg történet volt a fejében arról, hogy merre járt aznap ahelyett, hogy hazajött volna. Egyszer kidöntöttek elé egy fát az útonállók az egyik sillag hegyi erdei úton. Másszor arabokkal kellett harcolnia a barátjával a Szabadság hídon, és az arabok övvel verték őket, a barátját meg a Duna fölé ki is lógatták. Máskor beolajozott kezekkel jött haza, hogy azt higgyék róla, autót szerelt. Megint máskor épp üldözte azokat az embereket, akik feltörték a barkaszt, és elvittek belőle pár olyan dolgot, ami pont ahhoz kell, hogy valaki árulhasson sátorral egy piacon.  Vagy olyan is volt, hogy….á, nem tudom. Rengeteg ilyen történet van róla. Én alig emlékszem ezekre, akkor még nagyon kicsi voltam. Abban viszont biztos vagyok, hogy nagyon szerettem hallgatni a történeteit. És ezzel így volt mindenki más is. Olyan beleéléssel tudta előadni ezeket a kitalált sztorikat, hogy el kellett hinni, el akarták hinni azok, akiknek mondta.  Alig látott át rajta valaki.

Mert ő maga is elhitte, amit mond.

Ő volt az apám.

Annyi az egész, hogy egy jó történethez hitre van szükség. Ha elhiszem amit mondok, az igaz lesz számomra, és a másik ember azt fogja látni, hogy igazam van. És valójában igazam van, mert meg vagyok győződve, hogy az a történet, amit kitaláltam, tényleg megtörtént. Legalábbis így kell kimutatni a külvilág felé. És így lesz a hazugságból igazság úgy, hogy továbbra is hazugság marad, csupán a mesélő terjeszti maga körül a tévedést, mert annyira látszik rajta, hogy igaza van…

Nem tudom, mit akarhatott ezzel a sok történettel, vagyis persze tudom, nem akart balhét a csajozásból. Mindig kellett valami fedősztori. Úgy tekintek rájuk, mint arra a sok buborékra, amit a gyerekek egyszerre tudnak fújni ilyen szappanba mártott tollasütő-szerűséggel. A sok buborék a sok történetet jelöli. És mind kipukkant. Apám igazából nem hagyott rám semmi szellemit, hacsak azt nem örököltem meg, hogy én is szeretek történetekkel foglalkozni. Most például küzdök, hogy éjnek idején is meglegyen a napi adag szó…

Lehet hogy most kéne abbahagynom az azon való pörgést, hogy a napi ezer miatt írok csak. És felhagyni a szavak számolgatását a bal alsó sarokban, hogy jaj, mikor érek már a végére. Mert a történetek sínylik meg ezt az egészet. Az a baj, hogy ha agyalással akarom megcsinálni a napi szintet, akkor unalmas szóhalmazok születnek, mint ez is épp most. Elhitettem magammal, hogy fáradt vagyok és csak a kvótámat teljesítem. Ha így lenne, random szavakat is írhatnék egymás mellé: kecske, sör, autófelni, cipőkanál, bétakom, alvázmosás, szívcsakra, Dobogókő, szerelem, alsó rágófog, álmosság, barna bőr, kalapács, adóbevallás…szóval érted.

Nem, alig akar ma menni. Lehet, hogy túl későn kezdtem el. Kilenckor kellett volna, de épp zenéltünk a szobámban pár barátommal… úristen! A végén még tényleg egy szimpla blog BLOG lesz ez is.

Neeem.

Itt valami különösnek kéne történnie. Minden nap valamennyivel különösebb az előzőnél. Egyik nap sok a szívás, míg a következő nap minden rendben van. Annyira unalmas a metrón álló emberek között állni, és nézegetni a seggük fölé érő nadrágú csajokat, a munkába igyekvő ezerszínűen öltözködő szürke embereket, minden olyan megszokott. Ezért már egy jó ideje nem utazom tömegközlekedéssel.

De azért legyen valami történet is.
Shutter Island, az őrjöngő nő a folyosókon kísért. Jellegzetes kiáltásától már előre félnek az ápolók. Vizet és élelmet csak bottal mernek neki adni, amióta letépte egy volt kolléga kezét, aki megpróbált vele barátkozni. Valójában le akart vele feküdni, mint a legtöbb ideggyogyós kezelt női beteggel már megtette, de ebben az esetben az őrült nő csak megjátszotta, hogy bevette a leszedáló szert, és egy pillantás alatt lehántotta éles cápaszerű-fogaival az izmokat az ápoló jobb alkarjáról, amivel előtte elkezdte izgatni a csiklóját. Kevés embert enged magához. AZ egyetlen öröme, ha hangszereket hoznak neki, amiken vadul játszik. Annyira vadul, hogy sokszor már az első használat után újakat kellene venni neki. De nem vesznek. Sok időnek kell eltelnie, mire a központból jön a rendszeres ellenőrzés, és megállapítják, hogy túlságosan ingerszegény  környezetbe zárták, és egyhavi magánzárka azért így is, úgy is nagyon sok. Ilyenkor szabadjára engedik az udvaron, boldogan szaladgál, és megölel minden új rabot. Csak az újakat tudja elkapni, akik még nem ismerik. A régiek tudják, hogy nem szabad hagyniuk, hogy megölelje őket. Ezidáig mindegyik olyan rab szörnyű és bizarr halált halt, aki testi kontaktusba lépett vele. Voltak, akikkel lefeküdt valami félreeső helyen. Azokból a férfiakból égett hamun kívül nem maradt semmi. Egyik nap nem találták a szobájában, lezárták az épületet, és átkutatták a szigetet. Sehol sem bukkantak rá. Páran mégis azt mesélik, hogy szokták látni az elmeosztály folyosóin, és amikor utánaerednek hogy megállítsák, befordul egy sarkon…

És nyoma vész.

Abszolút csak a gyakorlás miatt 9/1000

Igen. EZ az ezer szó most csak a gyakorlásról fog szólni. Talán rém unalmas lesz végigolvasni, de ez van. Most az egyetlen cél a napi ezer szó. És most épp ezt csinálom. Igen. Mennyit írtam már le…talán ötvenet? Lassan megy így az írás. De nem is igazi írás ez. Csak írok, vagyis kattintgatom a billentyűzetet. Az elfogyasztott szénhidrátmennyiség után a hangulatom rohamosan rosszabbodott. A tunyaság gyűrűzött be újra az életembe. Nem volt kedvem ma elmenni edzeni. És ehhez az ezer szóhoz sem volt kedvem….volt? Hiszen még csak most íródik!

Feltűnt, hogy sűrűn múlt időbe váltok a történetmesélések alatt. Álmos vagyok, este van. Nagyon este van. Vagy azért megy ilyen lassan, mert magamról akarok beszélni? Talán ez is benne van a dologban. Nem is talán. Hanem biztos. Mindig, amikor valami személyeset kell írnom, szinte kiürül minden a fejemből. Szó szerint minden. Most újra jó tempóban írok, mert rákapott az agyam a történetre! Igen. Biztos nagyon jó kis történet lesz. tanulságos, meg ilyenek. Belemerülős, meg hasonló. Valójában ujjgyakorlást végzek. Szimpla, rozsdásodás elleni, amolyan anti-korróziós ujjtorna.

Nem. A cipőkről akartam az előbb beszélni, de nem érdekel a drága Asics futócipők tervezett elévülése, ahogy a talpban lévő habszivacs egy szezon alatt felkeményszik, így ami a polcon van cipő, és már nem idei, de még csak nem is tavalyi, akkor az túracipőnek lesz csak jó. Komoly sportoló nem veszi meg, hiszen lejárt. Túl kemény lett. Micsoda őrült világ ez, ahol a cipők is letudnak járni! A nagypapák permetezéshez használt nejlonbarna esőkabátjai meg úgy virítanak rajtuk, mintha csak most kapták volna kézhez az üzemben őket! Minden elévül. Egy bizonyos idő után. Hogy újabb dolgokat vehessünk.

És az emberekkel mi lesz? Az élettartalmunk folyamatosan nő. Alig évülünk el. Ezért van egyre több háború talán? Hogy fogyjon a népesség? Elég lenne egy hibás oltóanyag, ami megfertőzne mindenkit. Repülőn utaztatva a fertőzött személyeket szinte egy nap alatt kipusztíthatóak lennének a föld nagy lélekszámú városai.

Néha oda-odapillantok a szószámláróra itt a word alján. Még hatszáz szó. De szinte el fog repülni. Nagyon belejöttem az előbb.

Most megint álmos vagyok. Egyre nagyobbakat ásítok. Nem tudom, mi hajt előre még. Mi a célom az ezer szóval? Megmondom: az állhatatosság gyakorlása. Minden nap rápillantok legalább kétszer a táblára, ahová felírtam a fogadalmamat: ezer egy napon. És minden nap. Egy napot sem kihagyva. Kattogva. Nem tágítva a céltól.

De mi a cél?

A mennyiség, és a minőségi történetek. EZ elfogadható cél. Simán rábólintana akárki: jaja, ez a valaki itt nagyon sokat akar írni, és majd kiválogatja belőlük azt, amit különösen jónak 

ítél.

Igazából ez csak álcél.

A valódi szándékom az, hogy a tudatos énemet lefárasszam az írással, és jobban aludjak a sikerélmény után. És miközben lefárad, a nem annyira tudatos énem nyugodtan kanyaríthatja a történeteket. Saját maguktól íródnak. Bár most nem vagyok teljesen ihletett állapotban, mégis érzem, hogy közel vagyok hozzá. Még meg-megállok egy két bejegyzésnél, de nem javítok ki több mondatot visszamenőleg. AZ épp aktuálisra figyelek, és arra, hogy ne aludjak el. Istentelenül fáradt vagyok. Épületharcot gyakoroltunk a 26ban, mert elázott a bolt. Szól a crystal method, és a szavak csak nem akarnak átugrani a hatszázon…

Érdekes azért ez is. Amikor ugyanis nincs semmi történet a fejemben, csak maga a történet környezete. A tesoro billentyűzet, a samsung monitor, a grado labs füles, anyagi javak felsorolásába mentem át, nahát. Arra is gondoltam, hogy talán a zene az, ami elaltat. Ki is kapcsolom.

Most újra csend van. Nem akarok semmi személyest írni most. Pedig de szívesen írnék! Mondjuk a szerelemről. A nem viszonzott, szar szerelmekről! A disztrópikus szerelmekről!

És a boldog szerelemről miért nem írok?

Mert amit nem ismerek, arról inkább hallgatok.

Nem volt még részem boldog szerelemben, amolyan igazi, megőrülök ha nem láthatlak szerelemben. És de irigylem azokat, akiknek már volt. Olyan jó lehet, hú de jó lehet bizony, ejj de nagyon hiányzik!

A nagy szart. Vagyis nehogy már, mit beszélek! Őrült lennék, ha azt mondanám, nem hiányzik. Néha elmélkedem, milyen is a párom, hol él most, mit csinál, kik a barátai, és hogy meg fogom egyszer ismerni őt, teljesen véletlenül, és egymásra nézünk, beüt a villám, vagy klappolás lesz vagy mi a kurva anyja, és szuper boldogok leszünk, hogy megtaláltuk a hozzánk illő másik nemi szerv tulajdonost.

Túlegyszerűsítem. Mert tudom, hogy amiről itt beszélek, az sokkal több, mint a lefektetése a másiknak. Valami olyasmi lehet, mint amikor két fogaskerék egymásba kapaszkodik, és meghajt valami harmadikat. Egyedül csak szabadon pörögtek. Ketten már egymást pörgetik saját magukkal. És sejtelmük lehetett csak arról, milyen egy harmadikat pörgetni, de a valóság mindig intenzívebb.

Igen, intenzívebb. Túlagyalom az életem néha, és előre lejátszok eseményeket, sokszor negatív kimenetellel, ha például a szerelemről van szó.

Úgy szeretnék egyszer úgy ránézni a szerelemre, hogy ne a klisék jussanak az eszembe a médiában reprezentált egyfajta szerelemről!

Hiszek benne, hogy sokfajta szerelem létezik, a céljuk közös. Nem kell mintákat követnem ahhoz, hogy helyesen éljem át a szerelmet! Az enyém olyan, amilyennek lennie kell. Ha ez valakinek tetszik, az tetszik nekem is. Ha meg nem vesz észre, mert mondjuk egész nap ezer oldalas írásokat szülök a gépem félhomályában, akkor így jártam.

Az biztos, hogy /Olsen-t követve/ nekem is kell egy terv, egy útiterv a célhoz. Három területet erősítek egyszerre: a lelkit a szellemit és a testit. A lelkit most hirtelen nem tudom, mivel erősítem…talán érett gondolkodók könyveivel. Vagy az a szellemi lenne? Nem, a szellemi-t például aktív alkotással, már ha alkotás ez…hoppá, lekicsinylem a munkám? Hát az anyámat! A harmadik, a testi vonal, edzéseken, páros gyakorlatokkal edzés közben.

Mindhárom területet egyszerre kell fejlesztenem. A fizikainál most a harc az, ami felráz engem. Hetente kétszer. Írás, naponta egyszer. Az érett gondolkodókat most nem olvastam, de nemsokára véget ér ez a gépelés…igazából azt a nevet is adhatnám ennek a bejegyzésnek, hogy fecsegés.

Több ilyen írásom van elmentve. Mindegyiket öt-hat évvel ezelőtt írtam. És mindegyikben végtelen hosszan fecsegek és fecsegek, nem hozva enyhülést magamnak. Mert a legtöbb régi történet ki akarta bontani magát, hogy ne csak fecsegések legyenek, hanem igazi, beteljesült példák, vagy művek.

Amikor az elmémmel akarok írni, fecsegek.
Amikor átengedem magam az írásnak, a kezeim csak eszközök, átfolyik rajtuk a leírandó tartalom.
És hogy honnan folyik bele az ujjaimba?
Ki tudja...

A SZubrutin, nyolcadik napi ezres

Az erdőben sétál a barátjával. Olyan dolgokról beszélgetnek, amikről általában nem szoktak az erdőben kiránduló emberek beszélgetni. Az elme rejtelmeiről, a tettek mozgatórugóiról. A különböző lélektani típusokról, az asztrológiai törvényekről. A barátja inkább hallgatja őt, és összefoglalja amiket hallott, példákkal teszi érthetőbbé saját maga és a lány számára is. De nem is ez a fontos.
Egy apró lépést elnézett, és seggre ül. Az esés kizökkenti a gondolataiból.

-Hogy lehet az, hogy eszméletvesztés állapotában rögtön elindul egy film? Mint az a családi jelenet, amit akkor láttam, amikor hirtelen elájultam, és órákig magamon kívül voltam. Egy családi beszélgetés közepébe csöppentem. Lehet hogy valami ünnep lehetett, az összes családtagot ismertem, bár az életem különböző területeiről szedtem össze őket, hogy játsszák el a nagymama, apuka, testvér, rokonság szerepét. Például lehet, hogy az egyik bolti eladó lett a nagynéni, ilyenek. A békés beszélgetést kiabálás halk hangjai, rángatások szakították meg, valaki rángatta a ruhámat egyre erősebben. Amikor kinyitottam a szemem, egy mentőorvos pofozott. Körülöttem homályosan láttam az aggódó arcokat, és a buszvezetőt.

-Azt mondod, hogy a film rögtön elindult?
-Igen, mintha már ment volna folyamatosan, csak arra várva, hogy kikapcsoljon a tudatom.
-Ez akkor olyan lehet, mint a délutáni intenzív álmok, egy jó ebéd után, a kényelmes kanapén?
-Pontosan.

Feláll a korhadt fa roncsaiból, és leporolja magát.

-Két valóság-értelmezés forog bennünk folyamatosan. Az egyik az éber gondolataink összessége. Minden tudatos, logikus, illogikus, vicces-szomorú-semleges-akármilyen gondolatunk. Ahogy látjuk a világot. Törvényszerűen, ok-okozati összefüggésekként. A másik értelmezés az álomban, vagy tudatlan állapotban veszi át az előző helyét, mint amikor az egyik rendező átadja egy időre a másik rendezőnek a filmet.
-Ez a két rendező nagyon hasonlít egymásra, legalábbis az én álmaimban nem szoktak az ébrenléti állapotomtól nagyon eltérő dolgok történni.
-Így igaz, de van egy kis különbség. Elsőre talán nem is annyira észrevehető. Simán elsiklik róla a figyelmünk.
-Mi lenne az?

Gyönyörű bükkerdőn át vezet az útjuk. A fák kérgébe évtizedekkel ezelőtt karcolt nevek kezdőbetűi, szívek nevekkel, évszámok.

-A különbség a szereplőkben van. Az álomban behelyettesíted az ismert szereplőket adott jellemtulajdonságokba. Szabadon dönt a rendező, bárkié lehet a szerep, mert nem a szereplő a lényeg, csak az, hogy a szerepét hogy játssza el. Minden az álomrendező kezében van. Az ébrenlétben ezzel szemben kevés ismert szereplőt látsz. Olyan, mintha nem dönthetne az ébrenléti valóságrendező arról, hogy mit fognak eljátszani a színészei. Úgy tűnik, a szereplők észre sem veszik a rendezőt. Mindegyik a saját életét, az önnön jellemét alakítja. A rendező egyedül érzi magát. Haszontalannak. Nem találja a helyét, nem tudja betölteni a hivatását.
-Oké, akkor ha jól értem, az álomban a "mindenki ismer mindenkit" légköre veszi körbe a rendezőt, és fel is cserélhetik a szerepeiket, az ébrenlétben viszont az összes szereplő autonóm, és a rendező nem hathat rájuk.
-Igen, az ébrenléti állapotban a rendező elfelejti, hogy ő kicsoda, és azt kezdi hinni, hogy ő is csak egy szereplő, egy atom.
-De, gondolom, most jön az a rész, hogy ez nem így van.
-Hát igen. A két valóságértelmezés ugyanolyan. Csak míg az ébrenléti rendezőt kötik a „valóság” racionalitásai, addig az álombeli társát nem, ott szabadon alakíthatja a „valóságot”, úgy ahogy neki tetszik. A nagy becsapás az, hogy éber állapotunkban is ugyanúgy felruházzuk az ismert tulajdonságokkal bármelyik, addig ismeretlen embert. Ébren is játszunk velük.
-Szóval például az előbb itt ment el egy szakállas fiatal gyerek, divatos rövidnadrágban és oldaltáskával mellettünk, és én felemeltem a kezem köszönésképpen, de ő elfordult és én mérges lettem rá…
-Akkor nem arra az emberre, mint önálló személyre lettél mérges, hiszen őt nem ismered, hanem a róla kialakított képre, amiben ő viszonozza kedvesen a köszönésed. Ez volt a képhez kapcsolt elvárásod.
-Elég egyetlen pillantás egy ilyen kép kialakításához. Ott vannak előkészítve a sémák, vagy szuibrutinok, amiket csak rá kell húznom az új emberekre.
-Igen. Valahogy így működik a dolog, csak az álomban ez sokkal nyíltabb, jobban észrevehető.

Egy kis ideig magába mélyed a barátja, mielőtt folytatná.

-Nem értem, miért voltam rá mérges.
-Szerintem a csalódás miatt. Nem felet meg az elvárásodnak, nem azt tette, amit előrevetítettél, hogy tenni fog.
-Rendben, de akkor sem értem, miért csalódásképp értem ezt meg, miért nem meglepődésként, hogy: Jé, nem köszönt vissza, milyen különös!
-Mert egy olyan oldaladat mutatta ő meg, amivel nem vagy kibékülve. Talán kiskorodban ért pár gúnyos, megalázó megjegyzés, mert nem köszöntél a felnőtteknek.  Kialakulhatott benned egy kép, de ez csak feltételezés ne feledd, hogy neked köszönnöd kell a felnőtteknek, mert leszidnak ha nem. Büntetést kapsz érte, ha nem teszed meg. És egy természetes emberi gesztust, mint a köszönés, olyan keretek közé szorították ezáltal, hogy ha viszonzatlan marad, akkor az büntetést érdemel. Zéró tolerancia.
-Igen, legszívesebben elküldtem volna a kurva anyjába.
-De miért? Csak mert nem köszönt? Mert személy szerint neked nem köszönt? Mert mert olyan merész lenni és bunkó, hogy egy olyan embernek mint Te, nem köszönt?
-Jól van, értem.
-A fejedben már ismerős volt, mire közelebb jött. Ráillesztettél a szakállas hipszterekről alkotott sémáidból egyet, és így már barátoddá is fogadtad tudattalanul. És ő, bár a barátod, mégis direkt megsértett azzal, hogy nem köszönt neked! Mi a franc baja lehet velem, gondolhattad.
-Hát, így elmondva ez igen abszurd. De abban a pillanatban nagyon is valós volt bennem a harag. Viszont most már szinte nyom nélkül elszállt.

Tovább sétáltak egy jó ideig szó nélkül az erdőben. Ahogy kiértek, valaki meglátta a kezében a térképet, egy autó megállt, és egy srác kiszállt, hogy útbaigazítást kérjen. Le kellett lombozniuk, mert az úton autóval nem tudott tovább menni a Kőris hegyi kilátóig. Továbbmenve pár méter után egy idősebb pár kért tőlük szintén útbaigazítást. Ők egy közelebbi kilátót kerestek. Miután rajtuk is segítettek, a fiú láthatólag sokkal könnyebben vette már a szakállas srác „tettét”:
-Olyan jó érzés segíteni ezeknek az embereknek, teljesen vissza is tértem a valóságba!
-Mindig is ott voltál.
-Tudom, de azért mégis tök jó hogy így alakult a vége!
-Az álom is így dolgozza fel a napi feszültségeket. Elénk rakja a helyzeteket, amikre nem sikerült megoldás találni az ébrenlétben. És ez a két útbaigazítás sem volt véletlen.
-Úgy érted, bevonzottuk ezeket a helyzeteket?
-Lényegében igen. Ha nem lett volna a kezemben a térkép, talán egyikőjüknek sem jut eszébe, hogy megállítson minket. Ezek az emberek ugyanúgy az életünk szereplői, mint az álombéli társaik, ugyanannyira valóságosaknak tűnnek, mit azok, és ugyanúgy lehet megbocsátani nekik is. Elég egyetlen szereplőt ismerni eléggé mindkét valóságban, hogy tudd alakítani a történeted kedved szerint.
-A rendezőrke gondolsz, ugye?
-Igen. Akik valójában önmagad Vagy.