Egy hétköznapi szuperhős 1000 szava naponta, 1.

A poros földutat valójában nem takarta semmiféle nejlon. Amit Péternek mondtak az öregek, az egyszerű hülyeség volt. Bár még soha, senki sem jött ilyen messze a falutól. Péter mégis eljött ide. Mert el kellett jönnie. Mert mert…mert Péternek el kellett jönnie. Péter kicsit gyogyós volt.

Az ultramaratoni öröktávfutó Jonathan épp a kilencedik föld körüli túráját futotta le, mikor találkozott az úton keresztben hasaló Péterrel.
-Szia Péter, te meg mit csinálsz itt az út közepén, kérdezem én, az ultramaraton koronázott királya!
-Szia Jonathan, épp csak fekszek az úton mint egy zsák szar.
-Akkor minden rendben, én megyek is tovább.

Magasan sütött le a nap a kisfiúra, aki behúzódott egy kivájt órás úritök belsejébe. Elővette elemózsiáját, egy almát és pár rizlingszőlőszemet. Lassan, nagyon lassan a fogaihoz emelte a lédús gyümölcsöket, és hihetetlenül idegesítő lassúsággal kezdte őket enni. Felmerülhet a jogos kérdés: vajon miért indult el Péter ezen az úton? Mi hajthatta el a szülői háztól ilyen messzire, egy kilométerre a gáttól? Az őrjöngő folyó vad kalózai sem mertek ezen az úton járni. Senki sem vetemedett rá, hogy az elátkozottak útján járjon. Mégis, mi üthetett Péterbe?

Leszállt az éj, és a sötétség apró állatok zajaival telt meg. A tökhéj bejáratát eltorlaszolta egy pár ággal, és reszketve várta a reggelt. De a reggel sosem fog eljönni, legalábbis így gondolta. A neszek egyszerre abbamaradtak, és valami dühösen morogva nekirontott a töknek. Vad ütések záporoztak a tökházikó falára, és egy idő után abbamaradt a tombolás. Péter nagyon félt. Majd újra kezdődött minden, de most a bejárati ágaknak esett neki a lény. Embertelen üvöltés zengette meg a tök belsejét! Péter az életéért könyörgött, az aprócska olajlámpás fényében egy pillanatra meglátta ostromlóját, aki nem volt más, mint az öreg Samu, az őrült. Habzó szájjal rágta a tökház vékony falát, szakálla folyton beleragadt a fogai közé, bal szemét Péterre szegezte, majd féktelen dühe csillapodni látszott, tekintetéből eltűnt a vadállat, és törökülésben leült a kis helyiség közepére, a sarokban reszkető Péterrel szemben.

-Szia Péter, mi szél hozott erre, ahol a madár se jár, mert mind megettem őket?
-Háát, izé, jóestét Samu bácsi, csak egy kicsit világot akartam látni.
-Nade hallod, kisember, jó hogy rád találtam ebben a sötétben, ki tudja miféle teremtések bóklásznak az erdőben ilyenkor.
-Nem tudja véletlenül a Samu bácsi, hogy miért nincs nejlon az úton?
-Ez egy régi történet fiacskám. Akkor még melegházakban nőttek a zöldségek, nem itt kinn, szabadjukra engedve, és a melegházakat borították nejlonnal, hogy gyorsabban érjenek a nagy hőségben és párában. De minden megváltozott, amikor a tűz népe támadni kezdett.
-Samu bácsi, olyan nincs is, hogy tűz népe, megint sokat tetszett nézni a CartoonNetwork-öt.
-Hallgass, ostoba kölyök! Mit tudhatod te? Én már szenilis vagyok, mit tudhatom én? De a legenda attól még legenda.
-Ne tessék idegesnek lenni, aludjunk inkább.
-Jó.

Másnap reggel a tökház meggyötört bejáratán át Péter kimászott a reggeli ködbe. Samu még az igazak álmát aludta. Úgy gondolta, inkább nem ébreszti fel, hátha megint vadállattá változik. Ezért elindult a falu irányába hogy igyon egy jó kávét a kocsmában. A pultnál vette észre magát, hogy mit is csinált.

-Na mi van, Péter, mi lett a világlátásodal? kérdezte Mariska, a csaposnő, miközben egy kis csészében odatolta Péter elé a forró nedűt.
-Basszus, teljesen kiment a fejemből, hogy világot látni indultam el. Fogalmam sincs, hogy mi legyen most.
-Menj szépen vissza a csirkeólakhoz, adj nekik enni, és szedd össze a tojásokat amiket este megtojtak a tyúkok, majd ganézd ki az istállókat, tudod te jól mi a munkád vagy nem? felelte kacagva félig Péter, félig a két másik vendég felé fordulva. Egész életében oktondi fickónak tartották, lassan hozzászokott hogy nevetnek rajta, de ez a mai nap más volt.
-Igenis meg fogom találni a nejlont az úton, azért indultam el, és amit egyszer a fejembe veszek, az úgy is lesz! és kivágtatott a kocsmából, a kávéjához hozzá sem nyúlt.

Egész nap menetelt, a környező földekről elcsent zöldségeket és pár almát, egész estig ment. Egy furcsa, ezidáig sohasem látott építményhez ért, ami egy földbe ásott betonsiló volt, de ő ezt nem tudta. Hatalmas, szovjet interkontinentális atomrakéta volt benne kilövésre előkészítve, de ő ezt sem tudhatta, mert a siló tetejét már benőtte réges rég a vadszőlő és a különféle gyomfák egyre erősödő ágai. Egy apró bejárati ajtón keresztül belépett egy száraz levelekkel borított kicsi helyiségbe, majd nagy erőlködések árán kinyitotta a második ajtót, ami mögött a tágasabb indítóterem foglalt helyet. Az automata világítás vöröses fénye bekapcsolt, a monitoron megjelent a távoli Amerika képe, és ciril betűs sorok váltogatták egymást a térkép előtt. A légcserélők hamar kellemesen hűvössé varázsolták az állott levegőjű elfeledett szobát. Péter nem tudta, mik azok a betűk, mert a faluban már senki sem olvasott, a képernyő lenyűgözte, és a sok gomb is. Megnyomott mindent, de nem történt semmi. Számok jelentek meg a monitoron, de a számokat sem ismerte már senki, és így nem tudhatta, hogy a kilövésig tartó visszaszámlálást indította ezzel el. Nyugodtan lefeküdt aludni.

Másnap reggel óriási robajra ébredt, a rakéta begyújtotta a hajtóművét, és kilőtte magát. Amikor elhalkult a dübörgés, kimerészkedett, és látta, hogy a fényes tűzsugár szép lassan kúszik fel az égre, és eltűnik.

Eközben a világ másik felén a demokratikus katonai diktatúra utolsó megmaradt fellegvára, Washington, érzékelte a kilövést. A döntéshozók testületét már régen felszámolták, a népesség nagy része kiköltözött a városokból a földekre, már senki sem foglalkozott a háborúskodással, amúgy is épp elég volt túlélni ebben a világban. De akkor ki volt az, aki érzékelte a messzi orosz földekről jövő támadó rakétát?
Egy robot.
Mélyen az ötszögletű épület alatt, atomreaktorról működtetett áramellátása volt, elszigetelten várta több száz éven át, hogy történjen valami. A legtöbb műhold már lezuhant, a megmaradt pár darab adataiból következtetett a kilövésre. Rögtön ellencsapást parancsolt a rakéta ellen, de az indítóállomások már réges rég elbontásra kerültek. Nem jött válasz egyetlen támaszpontról sem. Az egyetlen megoldást választotta hát, ami még működhetett: a megfigyelőműholdakat nekivezette a légkörön kívül utazó fegyvernek.
Pontosan kiszámította az ütközés helyét és idejét, és mivel ez egy happy end-es történet, valójában az történt, aminek történnie kellett. A műholdak eltérítették a rakétát, ami az óceánba zuhant, és az utolsó megfigyelőműhold is eltűnt a csillagmintás éjjeli égboltról.

És erről senki, sehol sem tudott meg semmit.

Így ért véget a 3. világháború, ami igazából el sem kezdődött.