Igen. EZ az ezer szó most csak a gyakorlásról fog szólni.
Talán rém unalmas lesz végigolvasni, de ez van. Most az egyetlen cél a napi
ezer szó. És most épp ezt csinálom. Igen. Mennyit írtam már le…talán ötvenet?
Lassan megy így az írás. De nem is igazi írás ez. Csak írok, vagyis kattintgatom
a billentyűzetet. Az elfogyasztott szénhidrátmennyiség után a hangulatom
rohamosan rosszabbodott. A tunyaság gyűrűzött be újra az életembe. Nem volt
kedvem ma elmenni edzeni. És ehhez az ezer szóhoz sem volt kedvem….volt? Hiszen
még csak most íródik!
Feltűnt, hogy sűrűn múlt időbe váltok a történetmesélések
alatt. Álmos vagyok, este van. Nagyon este van. Vagy azért megy ilyen lassan,
mert magamról akarok beszélni? Talán ez is benne van a dologban. Nem is talán.
Hanem biztos. Mindig, amikor valami személyeset kell írnom, szinte kiürül
minden a fejemből. Szó szerint minden. Most újra jó tempóban írok, mert
rákapott az agyam a történetre! Igen. Biztos nagyon jó kis történet lesz.
tanulságos, meg ilyenek. Belemerülős, meg hasonló. Valójában ujjgyakorlást
végzek. Szimpla, rozsdásodás elleni, amolyan anti-korróziós ujjtorna.
Nem. A cipőkről akartam az előbb beszélni, de nem érdekel a
drága Asics futócipők tervezett elévülése, ahogy a talpban lévő habszivacs egy
szezon alatt felkeményszik, így ami a polcon van cipő, és már nem idei, de még
csak nem is tavalyi, akkor az túracipőnek lesz csak jó. Komoly sportoló nem
veszi meg, hiszen lejárt. Túl kemény lett. Micsoda őrült világ ez, ahol a cipők
is letudnak járni! A nagypapák permetezéshez használt nejlonbarna esőkabátjai
meg úgy virítanak rajtuk, mintha csak most kapták volna kézhez az üzemben őket!
Minden elévül. Egy bizonyos idő után. Hogy újabb dolgokat vehessünk.
És az emberekkel mi lesz? Az élettartalmunk folyamatosan nő.
Alig évülünk el. Ezért van egyre több háború talán? Hogy fogyjon a népesség?
Elég lenne egy hibás oltóanyag, ami megfertőzne mindenkit. Repülőn utaztatva a
fertőzött személyeket szinte egy nap alatt kipusztíthatóak lennének a föld nagy
lélekszámú városai.
Néha oda-odapillantok a szószámláróra itt a word alján. Még
hatszáz szó. De szinte el fog repülni. Nagyon belejöttem az előbb.
Most megint álmos vagyok. Egyre nagyobbakat ásítok. Nem
tudom, mi hajt előre még. Mi a célom az ezer szóval? Megmondom: az állhatatosság
gyakorlása. Minden nap rápillantok legalább kétszer a táblára, ahová felírtam a
fogadalmamat: ezer egy napon. És minden nap. Egy napot sem kihagyva. Kattogva. Nem
tágítva a céltól.
De mi a cél?
A mennyiség, és a minőségi történetek. EZ elfogadható cél.
Simán rábólintana akárki: jaja, ez a valaki itt nagyon sokat akar írni, és majd
kiválogatja belőlük azt, amit különösen jónak
ítél.
Igazából ez csak álcél.
A valódi szándékom az, hogy a tudatos énemet lefárasszam az
írással, és jobban aludjak a sikerélmény után. És miközben lefárad, a nem
annyira tudatos énem nyugodtan kanyaríthatja a történeteket. Saját maguktól
íródnak. Bár most nem vagyok teljesen ihletett állapotban, mégis érzem, hogy
közel vagyok hozzá. Még meg-megállok egy két bejegyzésnél, de nem javítok ki
több mondatot visszamenőleg. AZ épp aktuálisra figyelek, és arra, hogy ne
aludjak el. Istentelenül fáradt vagyok. Épületharcot gyakoroltunk a 26ban, mert
elázott a bolt. Szól a crystal method, és a szavak csak nem akarnak átugrani a
hatszázon…
Érdekes azért ez is. Amikor ugyanis nincs semmi történet a
fejemben, csak maga a történet környezete. A tesoro billentyűzet, a samsung
monitor, a grado labs füles, anyagi javak felsorolásába mentem át, nahát. Arra
is gondoltam, hogy talán a zene az, ami elaltat. Ki is kapcsolom.
Most újra csend van. Nem akarok semmi személyest írni most.
Pedig de szívesen írnék! Mondjuk a szerelemről. A nem viszonzott, szar
szerelmekről! A disztrópikus szerelmekről!
És a boldog szerelemről miért nem írok?
Mert amit nem ismerek, arról inkább hallgatok.
Nem volt még részem boldog szerelemben, amolyan igazi,
megőrülök ha nem láthatlak szerelemben. És de irigylem azokat, akiknek már volt.
Olyan jó lehet, hú de jó lehet bizony, ejj de nagyon hiányzik!
A nagy szart. Vagyis nehogy már, mit beszélek! Őrült lennék,
ha azt mondanám, nem hiányzik. Néha elmélkedem, milyen is a párom, hol él most,
mit csinál, kik a barátai, és hogy meg fogom egyszer ismerni őt, teljesen véletlenül,
és egymásra nézünk, beüt a villám, vagy klappolás lesz vagy mi a kurva anyja,
és szuper boldogok leszünk, hogy megtaláltuk a hozzánk illő másik nemi szerv
tulajdonost.
Túlegyszerűsítem. Mert tudom, hogy amiről itt beszélek, az
sokkal több, mint a lefektetése a másiknak. Valami olyasmi lehet, mint amikor
két fogaskerék egymásba kapaszkodik, és meghajt valami harmadikat. Egyedül csak
szabadon pörögtek. Ketten már egymást pörgetik saját magukkal. És sejtelmük
lehetett csak arról, milyen egy harmadikat pörgetni, de a valóság mindig
intenzívebb.
Igen, intenzívebb. Túlagyalom az életem néha, és előre
lejátszok eseményeket, sokszor negatív kimenetellel, ha például a szerelemről
van szó.
Úgy szeretnék egyszer úgy ránézni a szerelemre, hogy ne a
klisék jussanak az eszembe a médiában reprezentált egyfajta szerelemről!
Hiszek benne, hogy sokfajta szerelem létezik, a céljuk
közös. Nem kell mintákat követnem ahhoz, hogy helyesen éljem át a szerelmet! Az
enyém olyan, amilyennek lennie kell. Ha ez valakinek tetszik, az tetszik nekem
is. Ha meg nem vesz észre, mert mondjuk egész nap ezer oldalas írásokat szülök
a gépem félhomályában, akkor így jártam.
Az biztos, hogy /Olsen-t követve/ nekem is kell egy terv,
egy útiterv a célhoz. Három területet erősítek egyszerre: a lelkit a szellemit
és a testit. A lelkit most hirtelen nem tudom, mivel erősítem…talán érett
gondolkodók könyveivel. Vagy az a szellemi lenne? Nem, a szellemi-t például
aktív alkotással, már ha alkotás ez…hoppá, lekicsinylem a munkám? Hát az
anyámat! A harmadik, a testi vonal, edzéseken, páros gyakorlatokkal edzés
közben.
Mindhárom területet egyszerre kell fejlesztenem. A fizikainál
most a harc az, ami felráz engem. Hetente kétszer. Írás, naponta egyszer. Az
érett gondolkodókat most nem olvastam, de nemsokára véget ér ez a gépelés…igazából
azt a nevet is adhatnám ennek a bejegyzésnek, hogy fecsegés.
Több ilyen írásom van elmentve. Mindegyiket öt-hat évvel
ezelőtt írtam. És mindegyikben végtelen hosszan fecsegek és fecsegek, nem hozva
enyhülést magamnak. Mert a legtöbb régi történet ki akarta bontani magát, hogy
ne csak fecsegések legyenek, hanem igazi, beteljesült példák, vagy művek.
Amikor az elmémmel akarok írni, fecsegek.
Amikor átengedem magam az írásnak, a kezeim csak eszközök, átfolyik rajtuk a leírandó tartalom.
És hogy honnan folyik bele az ujjaimba?
Ki tudja...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése