már csak 88% maradt…2.nap

…a földrengés áldozatainak száma folyamatosan növekszik, pontos adatokat még nem kaptunk, tudósítónk a helyszínen…bzzt…estét kedves hall…bzz…itt az epicentru…krztzzzt…a pusztítás…krsssssbzz….

A rádió utolsó hangjai búcsúztak a csendben, az elem lemerült némaságba burkolta az irodaépület alagsorában ragadt szerelőt. Az első rengések után feltörő sokkhatás kezdett felengedni benne. De tudta jól, egészen az óvodáskortól berögzült  figyelmeztetések miatt, hogy nem maradhat sokáig egy helyben, mert minden rengést utórengések követnek. Ki kell jutnia a szabadba, bármi áron.

Ez a reggel is nyugodtan indult Nikao számára, talán egy kissé túl nyugodtan is.Már hetek óta az volt az érzése, hogy mostanság a kollégái valamiért egyre kedvesebbek hozzá, levettek bizonyos munkákat a válláról,mintha mindinkább kímélni akarnák, vagy szimplán csak a kedvében akarnak járni. Nikao-nak nehezére esett visszafognia magát, nehogy észrevegyék rajta a többiek hogy ez mennyire 1:zavarba ejtő számára és 2:jól esik neki mégis. Leült szokás szerint a reggeli közös torna után a kis asztalához, és megkezdte a napi munkáját a számokkal teleírt statisztikákkal. Majd, alig egy óra múlva a főnök hívatta magához, a többiek érdeklődő oldalpillantásai kísérték végig ahogy kisétált a lifthez.

Takashii, a szerelő aznapi feladata Tokio egyik legújabb irodaházának a kábelközpontjában volt. Egyre szaporodtak a bejelentések, miszerint valaki vagy valami, (talán egerek?) rendre megrongálják a létfontosságú adatkábeleket. Az ügy felderítése természetesen nem rá tartozik, az legyen a rendőrség vagy a rágcsálóírtó zöldruhások dolga. Rendbe kell hoznia a szétvágott-szétrágott szakaszokat. A hosszú, szürke folyosót tompán világította csak meg a vészkijárat irányát jelző nyíl. Ahogy felkapcsolta a lámpát, dominószerűen gyulladtak ki a neoncsövek, végig a több száz méteres folyosón, amiből ő csak az első kanyarig tartó részt látta, a falon megannyi vezeték futott mindkét oldalt. Elővette a térképét amit a portán kapott, és elindult megkeresni az elosztóhelyiséget.

Nikao-t pillanatok alatt felrepítette a szupergyors lift az irodaház tizedik emeletén lévő főnöki tárgyalóba. Természetesen repíthette volna még tovább is, egészen a nagyfőnökig, aki a századik emelet környékén lévő körpanorámás irodájából néz le az apró hangyaként futkározó emberekre -ha éppen arra van kedve-, de Nikao főnöke nem ő volt. Még csak nem is a helyettese. De még csak beszélni sem beszélt még személyesen a Nagy Emberrel, ő csak amolyan egész apró kis főnök volt. Nikao számára mégis nagy szívdobogást és izzadt tenyereket hozott el ez a pillanat. Vajon mit akarhat tőlem? Talán rosszul végeztem a munkámat? Vagy titokban elő akar léptetni, és a többiek azért voltak ilyen kedvesek hozzám, mert tudták hogy nem sokáig maradok velük? Csengetett a tárgyaló ajtaján, és egy berregés után belépett. A tízfős tárgyalóasztal végében ült a főnök, egy apró, kopasz ember. A szemében egy pillanatig tízezernyi év fáradtságát vélte felfedezni, ami rögtön tovatűnt, ahogy felállt, és meghajoltak egymás előtt.
-Örülök hogy eljött. mondta, miközben leült, és a vele szemben lévő székre mutatott.
- Hiszen ön hivatott, igazgató úr. válaszolta higgadtan, ahogy elfoglalta a helyét.
-Nem, maga félreért engem. nem gúnyolódni akarok magán, vagy olcsó játékokat játszani, mint előléptetés vagy fegyelmezés, nem…
Hosszú csend következett.Az igazgató az asztalra görnyedve mindkét kezével a májfoltos homlokát masszírozta, teljesen felhagyott az illemszabályokkal. Majd megszólalt.
-Meneküljön.

Takashii a létrák, gyalogpallók, átjáróajtók rengetegén át végül csak megtalálta a központi elosztót. A vezetékek szépen rendezett sorában fekete lyukakként éktelenkedtek a pusztítás nyomai. Közelebbről megnézve úgy tűnt, mintha szétégtek volna. De csak bizonyos kábelek. Mind a tizedik emeletre vezetett. Szép kis feladatot kapott, késő este lesz mire mindennel végez majd. Nagyot fújtatott, káromkodott egyet magában, és bekapcsolta a zsebrádióját.
-Na, kezdjük el, mert így sosem fogok végezni…

 Nikao azt hitte, rosszul hall. Erre nem számított. Lehet hogy megőrült az öreg? Menekülni? De mi elől? Úgy döntött, megvárja, hogy mit akar még neki mondani.
-Meneküljön, miss Nikao. Tudom, ez most elég hihetetlennek hangzik, de nagy veszélyben van. És mindenki más is, aki jelenleg egy épületben van magával. A Gátlókról beszélek. Nem akarják, hogy felébredjen. Hogy kik ők, az most nem fontos. Egészen a mai napig úgy tettem, mintha a legodaadóbb szolgájuk lennék, ma például egy igen magas pozícióba kellett volna előléptetnem magát, biztos észrevette a kollégáin is, hogy mostanában a kedvében akartak járni. Itt minden azért van, hogy maga fel ne ébredjen, a kényelmes munka, a nyugodt élet, az egész környezete mesterségesen van ilyen szinten tartva…kérem, meneküljön…
Nikao kővé válva hallgatta a furcsa mesét. Hirtelen nem is tudta, mit lehetne erre mondani. Cikáztak a gondolatok a fejében, legszívesebben kinevette volna a kis kopaszt, de a tekintetében nem látszódott az őrület, inkább egy aggódó apa tiszta pillantása. A lelke mélyéig megrázta a félelem, egy alaptalan félelem, bizonyítékok nélkül is TUDOTT tény, hogy ami itt elhangzott, az igaz. Vagy lehet hogy egy jó átverés, szólalt meg szkeptikus énje. Úgy érezte, az lesz a legjobb, ha belemegy a játékba.
-Főnök úr, tegyük fel, hogy igaza van,és én elhiszem amit mond, az életem egy külső hatalom kezében formálódott ilyen zökkenőmentessé, és ha minden úgy maradna, ahogy most van, akkor szépen lépkednék egyre feljebb a ranglétrán, magas fizetés, szép ház kerttel, cserébe csak annyi a dolgom, hogy ne ébredjek fel, bármit is jelentsen ez.
-Igen… szedte össze újra a gondolatait az öregúr.
-Szóval, miért is kéne menekülnöm, ha amúgy sem akarok felébredni?
-Mert a terv megbukott. Az események egyenes úton fognak vezetni ahhoz, hogy válaszút elé kerüljön. Idáig mindent a Gátlók döntöttek el. De most magán lesz a sor. És maga választani fog, hogy melyik úton induljon tovább. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie…mindennek vége…meneküljön, amíg még tud, kérem!
Ezzel a főnök felállt, és kilökdöste Nikao-t az ajtón. A lány meglepett mosollyal az arcán, de félig-meddig csalódottan az előléptetés szappanbuboréka miatt hívott magának egy liftet.

Takashii  figyelmét nem kerülte el az a módszeres szabályszerűség, ahogy elszigetelték a tizedik emeletet a többitől. Olyan volt, mintha egy teljesen külön hálózatot hoztak volna létre,rombolásnak beállítva. Az elégett vezetékek mind halottak voltak, egyik sem volt aktív. A meglévőket viszont valaki úgy kötötte át, hogy ennek az adott szintnek az összes kommunikációját egy külső vonalra terelje. A tizedik emelethez tartozó irodákat egy másik elosztószekrényben gyűjtötték össze, amit nem jelöltek a térképen. Mivel látta, hogy itt semmi értelmeset sem tudna csinálni, elkezdte keresni a másik központot.

Ekkor jött az első rengés.

Nikao liftje leszakadt, és a fékek csak a harmadik pinceszinten tudták megállítani. Mindent beborított a kékeszöld vészvilágítás, és a por. A liftajtó félig nyílt csak ki, ezen a résen át kiabált az üres folyosónak. Majd pár perc pánik után, már kissé nyugodtabban, kinyitotta kézzel az ajtót és kimászott a szerelőszintre. Valahol a folyosóvége felé egy rádió hangját vélte hallani, eléggé sercegett.
-…pontos adatokat még nem kap…bzzt…az áldozatok várh…bztrtzz
 -Halló, van itt valaki? válasz helyett egy lámpa éles csóvája világított a szemébe. –Hahó,ki az? de a lámpa nem válaszolt, fejmagasságba emelkedett, és sietve-imbolyogva közelíteni kezdett hozzá. –Válaszoljon, ne világítson a szemembe! fakadt ki élesen.
Egy kéz eltakarta a fényt a fejlámpa előtt, majd a szürkeségből körvonalazódó alak enyhén meghajolt Nikao előtt.
-Üdvözlöm, Takashii vagyok a kábeltársaság megbízásából dolgozom itt.
-Üdvözlöm, Nikao vagyok, itt dolgozom mint irodai munkás.
Az ilyen társadalmilag elfogadott üdvözlések elég furcsán hatnak egy katasztrófa közepén, de mit lehet tenni.
-Most hogy így ismerjük egymást, ki kéne találnunk, merre is juthatunk ki innen. Mielőtt még újabb rengések jönnek. mondta Takashii.
-Én még sosem jártam itt lenn, talán ha követnénk a vészvilágítást, akkor kijuthatnánk…
-Sajnos az a folyosó beomlott. Onnan jövök.
-Akkor használjuk a liftet! de már akkor megbánta, amikor kimondta. Micsoda hülyeség, hiszen az előbb szakadt le vele a kabin!
-Nem is rossz ötlet, a liftaknában talán van egy vaslétra, amin át felmászhatunk.
Takashii elismerő válasza meglepte Nikao-t, és követni kezdte a férfit a kabinba. A tetején lévő kis ajtón át  kimásztak a sötét aknába, és tényleg volt ott egy létra, keskeny fokai a betonba voltak öntve. Lassan felértek a földszintre, de ott törmelék torlaszolta el az aknaajtót, nem lehetett megmozdítani.
-Talán eggyel lejjebb megpróbálhatnánk, az első pinceszinten lehet hogy még ép valamelyik lépcső.
Nikao füle zúgott a vérnyomástól, az irodai cipőjében nehéz volt mászni, és elszakadt a szoknyája is, elege volt mindenből, és még ki se tudnak jutni…annyira feszítette ez a sok sokk, hogy meg se tudott szólalni. Csak fogta a létra fokát, el nem engedte volna a világ kincséért sem. Ja, és tériszonyos is volt kissé, plusz egy pont.
-Miss Nikao, kérem induljon meg, így sosem fogunk kijutni innen…kérlelte Takashii felülről.
-Nem megyek. Ki akarok szállni. Ez nekem sok. Nem megyek. újabb dackorszakba léptem, remek…
-Nézze, ha nem mozdul, sehova sem jutunk, itt csak nagyon sokára fognak megtalálni. Egy egész épület romjai lehetnek a fejünk felett, mire azt eltakarítják hetek telhetnek el. Takashii elővette racionális énjét, hátha hatni tud a másikra.
Nikao belátta, hogy ez az állapot tarthatatlan. Megindult hát.

Az első pinceszint parkoló volt. Könnyen kinyitották az ajtót. A por vékony rétegben borította a szélvédőket, a rendes világítás égett. Kimásztak az aknából, és a lépcső felé mentek. Egyszerre megláttak egy fegyveres emberszerű lényt az autók között. Valamit keresett, benézett minden kocsi alá, az ülésekre…görnyedten járt a három méter magas garázsban. Ijesztő látvány volt a fekete gázmaszk szerűségével, és a zömök, hatalmas testével, olajzöld overálljával…Nikao-nak eszébe jutott a főnöke félelemmel teli tanácsa, és a Gátlók…elbújtak egy kocsi mögött, és megvárták amíg alény eltávolodik. Utána osonás a lépcsőig, és már fent is voltak a földszinti előcsarnokban.
-Még életemben nem láttam ilyen hatalmas embert! mondta Takashii. Vajon mit akarhat?
-Vagy kit… tette hozzá Nikao.
Takashii  meglátott egy újabb óriást, és egy oszlop mögé húzódtak. Vártak, majd továbbálltak. Végül ki tudtak jutni az irodaházból. Ahogy körbenéztek, meglepve vették tudomásul, hogy a földrengés nem tett kárt más épületekben, csak az övékben. Emberek bámészkodtak a rendőrkordon körül, tévés stábok álltak készen  az új riportokra, de az épületből csak a mentősök és a tűzoltók jöttek ki, nem találtak benn senkit, se túlélőt, se áldozatokat. Takashii és Nikao egy közeli kávézóban ültek le, a tévéből szólnak a hírek.