Hatodik napi ezres, a Halál dilemmája

Egy pisszenést, egy halk pisszenést hallott maga mögött. Valaki, valaki…nagyon halkan, de igen nagyon de nagyon halkan pisszent egyet a háta mögött! Jones hátranézett a hullaház márványasztalaira, és egy vidám halált látott az egyiken üldögélni lábaival harangozva a levegőben, csak úgy ráérősen, szürke pókszövetből készült kapucnis köpenyét a legkisebb légáramlás is lobogtatni kezdte, a kaszája mögötte feküdt hosszában.
Jones takarító volt itt a proszektúrán. De minek beszélek múlt időben! Jones a takarító. Nézi a halált. A halál visszanéz rá. Csontfogai örök mosolyt varázsoltak fekete szemgödrös képére.
-Psszt, Dzsonszi. Eljött érted a halál, Dzsonszi. Mindjárt elviszlek magammal, DzsonsziiiiÍÍÍÍ!!!

A remegő Jones szemébe nevetett a halál, de úgy teli torokból.

Bár nem volt torka.
Mégis nevetett.

A vállai zörögtek, ahogy rázkódott a nevetéstől. Majd egy könnycsepp letörlését imitálta a jobb mutatóujjának a járomcsontjához való érintésével és elhúzásával, és ezen is kacagnia kellett, de már nem olyan erősen. Lehuppant a földre, de a lábai nem érintették a talajt. Lebegve odasétált, vagyis lebegve odaSÉTÁL Jones-hoz, mintha mozgójárdán lépkedne. Átkarolja a felmosófájába kapaszkodó takarítót a vállánál, és mélyen a szemébe néz.

-Nézd, Dzsonszikám, keresek valakit. Te biztos tudod, merre van. Eléggé elfoglalt vagyok mostanában, így sietnem kell. Áruld el kérlek szépen, hogy merre van az ötórás hulla, akit a holnapi autópsziára hoztatok le?
-Öööö, izé…ööö…
-Nanana, ne félj, csak vicceltem az elején, nem viszlek el…még. Mondd csak meg nyugodtan melyik fakkban fekszik, és máris megkönnyebbülsz egy rossz társaságtól.
Jones a 45-ös tepsiajtóra mutatott. A halál elismerően bólintott, majd odalibegett, és kihúzta a tetemet.
-Nahát, nahát. csattogtak a fogai, ahogy a cipzár lesiklott a fekete műanyag zsákon, és előkerült a télikabátban fekvő, oxigénpalackon át lélegző George. Befagyott sí szemüvegén át is látni lehetett az ijedt tekintetét.
-Úgy látszik, elmúlt az altató hatása, jó reggelt Dzsordzsi, öreg fiú.
A tepsiben fekvő alak elgémberedett kezével le akarta venni a szájáról a lélegeztető maszkját, de a halál megelőzte.
-Ne olyan sietősen! és máris a mellkasába vágta éles kaszáját. George nem mozdult többé, a penge nem a fizikai testében tett kárt, egy karcolás sem látszott rajta.
-Na, itt végeztem. Legyél jó Dzsonszi, és ne stresszeld túl magad, ha nem akarsz időd előtt találkozni velem! Hahaha!!!

A halál egy halk pukkanáshang kíséretében köddé vált.

Jones leült az egyik fehér vasszékre, és bár a kórház szabályzata szigorúan tiltotta, MOST MÉGIS RÁGYÚJTOTT, és nagyokat slukkolva nézett maga elé. A testében kezdett megszűnni a remegés, majd felállt és visszacipzározva betolta a 45-öst a helyére.
Pontosan tudta, ki volt az illető. Egy nagy állami intézménynek a feje. Épp most lett volna a tárgyalása sikkasztás miatt. Sok év börtön várt rá. A mögötte álló fejes barátai már nem tudták tovább hátráltatni a nyomozást, kénytelenek voltak kicsempészni őt az országból, de ahhoz előbb halottnak kellett nyilvánítani. Megrendezett boncolás, megrendezett temetés a szülőfalujában, míg ő álnéven egy koporsóban utazik a távoli Thaiföld felé. Nem sajnálta az öreget. Szemét egy fickó volt.

Munka után a sikátori ajtón keresztül hagyta el az épületet, ahogy szokta. A szemközti fal mellől egy macska fájdalmas nyivákolására lett figyelmes. Az egyik kuka tetején álldogált a cica, nyávogott egyet és összeesett. Újra felállt, körbenézett, megint nyávogott egy szívszorítót és összeesett. Halkan kuncogott valaki a kukáktól kis távolságra. A sötétben kirajzolódott egy csontvázkéz, amint pisztolyt formál az ujjaiból, és a cicára lő.

-Hat! Puff! mondta a halál, és a cica hatodszorra is elnyúlt.

Jones-t most egyáltalán nem fogta el a félelem. Inkább azon jár a feje, hogy mennyire gyerekesen viselkedik a halál. És hogy a cicának vajon tényleg kilenc élete volt, vagy már elhasznált hármat?
-Még van neki egy. válaszolt a gondolatára egy síron túli hang, a kéz leereszkedett, és a halál kilépett az árnyékból. A pókhálószerű anyag a szeme láttára alakult át egy Armani öltönnyé, drága bőrcipő került a csontos lábakra, és a csuklóját pár centi távolságban körbefogta egy Rolex Oyster aranyóra. Meghatározhatatlanul ritka állat bőréből készült kesztyűjével intett egyet Jones felé.
-Üdv Dzsonszi, nincs kedve meginni velem egy italt? Hosszú volt a nap, hullafáradt vagyok!
-Hát…
-Tudom hogy nincs ma semmi dolgod Dzsonszi. A nejed már egy éve elhagyott, a lakásodban csak a kongó magány vár. Tarts velem egy italra!
Meglapogatta a vékonyka takarító lapockáját, és kedélyesen elindultak kifelé a sikátorból.
Kinn az utcán az emberek esti vásárlási lázukat élték ki éppen. Nagy csomagokkal igyekeztek otthonaik, autóik, buszuk felé. Tudomást sem vettek a halálról. Jones-nak pár perc múlva kezdett valami nagyon nem tetszeni ebben a helyzetben.
-Izé…Halál..?
-Hallgatlak, mondd csak.
-Hogy lehet, hogy magát..
-Ó, hagyd el a formalitást, tegeződjünk inkább, ha már én vagyok az idősebb! Igen?
-Nna jooó…Halál, figyelj csak, hogy van az, hogy a szembe jövő emberek nem kapnak frászt attól, hogy egy koponyaarcú ember sétál velük szemben?
-Tudod Dzsonszi fiam, ez érdekes kérdés. Valószínűleg nem vennének akkor sem észre, ha olyannak látnának engem, mint most te, egy ijesztő koponyának a finom anyagú öltönyből csigolyákon kibukkanva! Számukra én egy teljesen normális, kisportolt negyvenes üzletember vagyok, aki barnaságát az ilyen téli időben a karib-tengeren eltöltött yachtkirándulásokon szedte fel. Irigykedve nézik a kivillanó drága órámat, a büszke tekintetem elől elkapják a pillantásuk. És semmibe vesznek, mint ahogy semmibe veszik egymást is. Nézd, hogy lökdösődnek ott a zebránál! Mindnek nagyon fontos dolgai vannak-szerintük. A legtöbbjük csak él bele a világba.

A halál elcsendesedett. némán ballagtak tovább a kocsma felé.

A pultnál a halál rendelt egy vodkát, Jones pedig egy sört whiskey-vel. Némán kortyolgatták az italt.
-Tudod Dzsonszi, kezdte a halál, eléggé magam alatt tudok néha lenni. Elvehetem bárkinek az életét, minden elképzelhető gazdagságban és élvezetben dúskálhatok amit az élet adni képes, mégsem érzem, hogy ez lenne minden. Olyan kevésnek tűnik néha a totális szabadság. Nincs semmi, ami megállíthatna. Mégis úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt madár, aki nem menekülhet el, bármilyen nagy is legyen az a kalitka, akár akkora mint az Univerzum, a bezártság érzése ott marad. Rab vagyok, Dzsonszi. Nincs olyan vágy, amit ne éltem volna már meg, olyan élmény, amit nem tapasztaltam volna meg, és néha dühömben, tehetetlen dühömben milliószámra pusztítom az embereket, mert nem jövök rá, mi az a nyugtalanító érzés, hogy valahol lennie kell ennél többnek is!
Rácsapott az asztalra, páran odanéztek, majd folytatták az italukat, vagy a meccs nézését.

Jones átérezte a halál magányát, a világ urának tehetetlen határtalanságát, amivel nem tud mit kezdeni. Most ő karolta át a vállát. A halál ijedten Jones-ra nézett, mert valami forróság áradt szét a bensőjében. Valami fényes, meleg mag. Jones meglapogatta a halál hátát, és visszahúzta a kezét.
-Dzsonszi…Jones…ez mi volt az előbb, mi ez az érzés…?
Jones kiitta a sört, fizetett, és közben válaszolt a halál kérdésére is:
-A szeretet.
Az ajtóból intett még egyet, és vézna alakját elnyelte az utca tömege.