Persze mindig van választás. 7.nap az ezerből

A sárga szalmakalapot viselő férfi egyedül üldögélt a vidéki buszmegálló árnyas hűvösében. Körülötte kabócák bizzegtek. A hosszú földúton már órák óta nem jött egyetlen autó sem. A szántóföld szélén hullámzott a selymes fű. Az érett búzakalászok szomorúan lehajtott fejjel várták, hogy learassa őket a gazda. A távolban magasodott pár hegy, amik talán domboknak elmehetnének. Dél felé járhatott az idő. A férfi komótosan lapozgatott egy könyvet, sárga lapjainak szélét tollal írt apró betűs megjegyzések szegélyezték. Most is épp írt valamit az egyik lapra. Az úton közeledett valaki a megálló felé. A férfi először ügyet sem vetett rá, elmerült a vastag könyv alapos tanulmányozásában. Évek óta tartó, hosszadalmas munkája fekszik már benne, szinte már kívülről fújja a tartalmát. Mikor fogja valahára befejezni, amit elkezdett? Talán soha. Talán még nem jött el az Ő ideje, hogy előálljon valami világmegváltóval. A különlegesség...

HUPP
Az úton sétáló alak a megálló padjára huppant, közvetlenül a szalmakalapos mellé. Nem volt túl hosszú pad, de mégis túl közelinek találta a másik helyzetét a sajátjához. Miért ül ilyen közel hozzám?
Ránézett, és egy szürke szemű, barna hajú lány nézett vissza rá.
-Mit olvasol? kérdezte a lány, nem foglalkozva a köszönéssel.
A szalmakalapost meglepte a hirtelen beszéd, kerülte az emberek társaságát az utóbbi időkben. Hirtelen nem is tudta, mit szoktak ilyenkor felelni.
-Egy könyvet. rögtön tudta, hogy ezzel a nevetséges tényközléssel csak még több  kérdésre számíthat a lány részéről.
-Látom. mondta kurtán a lány. Elővett ő is egy könyvet, és olvasni kezdte.
Néma csend telepedett közéjük. A kabócák ugyanúgy bizzegtek, és a susogó fű hangja is ugyanaz volt, előbb sem hallatszott más. Mégis, ez a csend várakozással teli csend volt. A szalmakalapos érezte, hogy felbomlott a béke és a nyugalom. Csupán egyetlen kérdéstől úgy érezte magát, mint akinek mondandója van. Közölni akart még többet a könyvéről, el akarta mondani a lánynak, hogy mennyi éven át tanulmányozta, mégsem tudja úgy letenni, hogy ne akadna valami fontosra, valami újabb és érdekesebb részletre, ami külön vizsgálatot követel…hirtelen elöntötte a büszkeség attól a tudattól, hogy az ő könyve sokkal de sokkal érdekesebb és bonyolultabb, mint a lány akármilyen könyve, amit ép most olvas.
Minden bizonnyal valami romantikus, lányoknak szóló regényt forgat a kezében. Vagy valami lapos, hurráoptimista idézetekkel teletűzdelt élj-pozitívan kiadványt. Mindenképpen olcsó ponyva jöhet számításba.
Egyre csak múltak a percek, miközben mindkettőjüket magába szívta az olvasmányuk. A lány néha elmosolyodva lapozgatta az övét, a fiú pedig óvatos oldalpillantásokkal próbálta feltérképezni, mi lehet a címe a másik könyvnek. Furcsa módon barna csomagolópapírral volt bekötve, így nem láthatott belőle semmit. Igaz, a sajátjának se tudta volna senki megmondani, hogy micsoda, mert fekete bőrrel volt újrahúzva a fedele.
Még legalább fél óra van a busz érkezéséig. És minden egyes perc mintha órákig tartana. A fiú szinte beletemetkezett a saját könyvébe, elmerült benne mint egy vidra a zavaros tóban, várta hogy a lány kérdezzen még valamit, akármit…de a lány nem szólalt meg. Nyugodtan lapozgatott tovább. A fiút egy hűvös szellő visszatérítette a valóságba. Újra erősnek érezte magát. Olyannak, amilyen negyed órával ezelőtt volt, amikor még egyedül üldögélt itt. A feje tiszta lett a sok kérdéstől, vágytól, dicsekvési viszketegségtől. Belátta, hogy a lány nem ismerheti őt, nem tudhat róla semmit, a könyve számára csupán egy átlagos könyvnek nézhet ki, semmi különösnek. Ebben a nyugodt légkörben, nyugodtan tette fel ő a kérdést:
-És te mit olvasol?
A lány lassan becsukta a könyvét. A távoli hegyek felé nézett. Majd a fiú felé fordult, és egy tovavillanó mosoly után letette maga mellé a padra.
-Nem árulhatom el. Szeretnél beleolvasni? és a fiú felé tolta a könyvét.
A szalmakalap tulajdonosa kérdőn nézett, majd egy bíztató pillantás után magához húzta. A súlya meglehetősen nehéz volt a méretéhez képest.  Régi szokásától itt sem tudott megszabadulni, és beleszagolt a lapok közé. Frissen fűrészelt fenyő és a nyári mezők eső utáni illata fogadta a várt papírragasztó és lapszag helyett. Az első sorok géppel íródtak, egy dátum volt a múlt századból, mellette az óra és a perc. A többi lap kézzel volt írva, igényes tollvezetéssel, női írással. Először igen kezdetleges mondatokkal, girbegurba írásjelekkel, ahogyan egy kisiskolás ír. Majd egyre összetettebb, szabályosabb forma következett. Sötét és komor hangulatú írások váltották fel a vidám és vad stílust. A betűk egyre apróbbak lettek. Olyan érzése volt olvasás közben, mintha a sorok írója attól félt volna, hogy el fognak fogyni a lapok, mielőtt le tudta volna írni mindazt, amit akart. És volt még valami, ami szemet szúrt neki. Nem értette a leírtakat. A szavakat ismerte, az ő nyelvén íródtak. De mondatokként összerakva elvesztették a jelentésüket. Mintha egyfajta kódrendszer alapján lettek volna összeillesztve az amúgy jelentéssel bíró szavak…nem értette, mi ez az egész.
-Na, milyen? Érdekesek a történetek? kérdezte a lány mosolyogva.
-Igen, nagyon különleges füzet ez. felelt félig füllentve a kérdésre amaz.
-Az iskolai résznél észrevetted, milyen gyorsan megváltozott az íráskép? Azok a napok nagyon nehezek voltak.
-Igen, észrevettem. De nem akarok neked hazudni, még így ismeretlenül sem, mert mondhatnám azt, hogy milyen érdekes volt…pedig az a helyzet, hogy az itt leírtak számomra nem érthetőek. Nem tudom elolvasni.
A lány visszakérte tőle a könyvet, ő is lapozgatni kezdte, majd halkan maga elé mondta: -Ez így van.
-Mégis, mi ez a könyv? kérdezte a fiú.
-Ez az életem. válaszolta kurtán a lány.
Majd elővett egy vékony, nemes ívű tollat, és elkezdett írni.
A fiú halántéka gyöngyözni kezdett, forróság öntötte el a homlokát, magyarán szépen kiverte a víz ennek hallatára. A bal combján pihentetett fekete könyvre nézett. Majd a lányra. Majd a jobb kezében tartott tollra, amit hosszas keresés és több másik toll kipróbálása után talált meg, és amivel szinte tökéletesen lehetett apró betűkkel írni a könyvébe, nem folyt szét a tinta semerre.
-Kíváncsi vagy, -kérdezte bizonytalan hangon- az én könyvemre is?
A lány felnézett az írásból, majd visszapillantott az épp leírt mondatra, a fiú könyvére, végül a szemébe pillantott, és kinyújtotta a kezét.
-Igen, hadd nézzem.
És elkezdte átlapozni a féltve írt és rejtegetett oldalakat, szinte bántó volt, hogy csak átfutja a sorokat és inkább a rajzokra figyel, amiket a holtidőben firkálgatott…itt is el kellett telnie pár pillanatnak, amíg észrevette magát a fiú. Valószínűleg ugyanúgy a lány sem érti a leírtakat. De látszólag őt ez nem zavarja. Amikor befejezte, visszaadta a fiúnak a könyvét, és mélyen a szemébe nézett.
-EZ a te életed. És mielőtt megkérdeznéd, elárulom, én sem tudtam elolvasni a nagy részét. Te is félsz, hogy elfogynak a lapok, és a lehető legkisebb betűkkel próbálsz írni. Te is félsz, hogy az utolsó oldal mikor fog betelni.
Egy kutya rohant át az úton, bele a szemközti búzatáblába. Egy pillanatra azért megállt, hogy jól szemügyre vegye a két buszra várót.
-De ez a félelem csak visszatart –folytatta a lány helyett a fiú- és gúzsba köt. Mostanáig azt hittem, az én könyvem a legfontosabb, mindenki másé csak kacat.
-Ezt hittem én is. Egész sokáig. De ez nem így van, és mégis így van. A saját történetünk nem lesz attól sivár, hogy vannak a miénknél látszólag izgalmasabbak, és nem lesz attól csúcsszuper, hogy találkozunk sokkal unalmasabbnak kinézőkkel. Azok mások életei. És csak akkor érthetjük meg őket, ha elmesélik a saját szavaikkal, mi áll a könyveikben.

Megérkezett a busz.
És egyikőjük sem szállt fel rá.
-Engem érdekel a te könyved. mondta egyikőjük a másiknak.
-Szívesen mesélek belőle, mert engem is érdekel a tiéd. mondta a másik az egyiknek.

Az Este üresen találta a buszmegállót, csak a kabócákat felváltó tücskök tudták, merre mentek ők ketten.