A kétely 12.nap/1000

Szokásomtól eltérő módon már előre tudtam annak a napnak a főbb folyásirányát, amiről most beszélni fogok. Egy rövidke kis kételyt éreztem aznap délután a fürdőszobámban. Én a reggeleimet délután kezdem, ezért a nap első sugara számomra sokszor a lenyugvó nap utolsó sugara is egyben. 

Na de elég ebből.

A fürdőszobában elfogott egy röpke kis kétely, de ezt már mondtam. Mégis, valahogy furcsán kezdtem magam utána érezni. A megszokott rutin felborult, az önbizalmam, amit ez a rutin táplált napról napra, most hirtelen új alapokat keresett. Magam sem hittem volna, ha nem velem történik, hogy ennyire megingathatja a lényemet egy apró kis kétely.

Lényeg a lényeg, felöltöztem, és elindultam szokásos útvonalamon az éjszakai bár felé, ahol bárpultosként dolgoztam addig a napig. A munkából hazatérő emberek fáradt arcai, ahogy a körúton vonultak velem szemben, mellettem el, általában semmiféle hatást nem gyakoroltak rám. Aznap viszont minden megváltozott. Nem éreztem OTT magam, sodródtam mindenféle alvilági lény között, ruhákba bújtatott zombik és kéjelgő vámpírok vettek körbe. Komolyan elkezdtem sorra venni azokat a drogokat, amiket ezidáig elfogyasztottam, lehet hogy  valamelyiknek a visszahatását érzem? Ijedt lélekkel, és kissé bizonytalan léptekkel folytattam utamat, csatlakoztam én is a démonok menetéhez, ami egyre ritkult, ahogy egyik mellékutcát a másik után követve végül elértem a fekete pinceajtót.
Ott lenn ismerős füst fogadott, és egy zöld hajú lány, a tulajdonos nője. Épp olcsó dohányból sodort magának cigarettákat. Köszöntem neki, és hátramentem az öltözőbe, ami valójában a raktár volt.
A szekrényemről hiányzott a zár, már nagyon régóta. Most mégis volt rajta egy lakat, friss pánttal. Nem értettem, mi van. Kimentem Rékához, és félbeszakítva a sodrást, neki szegeztem a kérdést:

-Miért van zárva a szekrényem?
Réka meglepetten nézett vissza rám, örökké álmos szemei most egy kissé kikerekedtek, ahogy cigivel a szájában válaszolt.
-Miket beszélsz, hiszen te magad szerelted fel a zárat még tegnap ilyenkor. Nagyon meg voltál elégedve, hogy végre be tudod zárni a cuccaidat.
-Méghogy én? Ez nem lehet, nem emlékszem rá!
Réka felállt a fekete, égésfoltos asztal mellől, és mélyen a szemembe nézett, bár sok mindent nem hiszem hogy láthatott a félhomályban. Mindenesetre úgy tett, mint ahogy azok szoktak, akik valamit észrevesznek, és egy tanáccsal állt elő.
-Figyelj Pete, nagyon fáradtnak tűnsz. Dobj be egy kávét vagy valami erősebb pörgetőt, tisztára mintha félálomban lennél.
-De ezt akkor sem értem Ré, ha egyszer én tettem rá a lakatot, akkor hol lehet a…
Valami volt a nadrágom zsebében, már egy ideje nyomta a tököm környékét. Ahogy odanyúltam, egy kulcsot érintett a kezem. Nem fejeztem be a mondatot, inkább kivillantottam a világsztár mosolyomat, és visszamentem a raktárba folytatni az öltözködést. Réka láthatólag megnyugodott, hogy nem golyóztam még be.

A szekrényt kinyitva egy fekete inget találtam benne. Nem is kell részleteznem, hogy mennyire nem lepődtem meg ezen. Egy idegen ing. Mégis, olyan ismerős volt. Felvettem, csak úgy próbaképpen, pont a méretem volt. A derekam köré csavartam a köpenyt, a tárcát lánccal, a törlőrongyot, és birtokba vettem a bárpultot. Letörölgettem pár foltot, megnéztem hogy rendben van-e a nyomás a sörcsapokban, a hűtőbe tettem pár üveg bort, és vártam az első vendégeket. Réka közben odaült a pult másik oldalára, és kért egy baileys-t. Édesszájú volt az italok tekintetében, kócolt frizuráját varjúfészeknek nézte volna akárki, ha először látja. De itt lenn a pincében ez természetes volt. A berendezés is régies, mégis ápolt volt. Én öntöttem magamnak egy dupla eszpresszót, és elkezdtünk beszélgetni apróságokról, a forgalomról a városban, a múlt heti razziáról és a kenőpénz növekedéséről, szállingózni kezdtek aközben a vendégek is, akikkel szintén foglalkozni kellett. A színpadon amatőr felolvasóest, vagy micsoda zajlott, valaki fejből mesélte el a történeteit. Halkan szólt a zene attól függően, mit kért a fellépő. Alig láttam új arcokat, általában maximum húszan ha lejöttek egy-egy ilyen estére. Kéthetente hétvégenként a rúdtáncos iskola növendékeinek volt műsora, akkor szinte mozdulni sem lehetett. Lassan elérkezett a szünet, a sok szomjas vendég egy sorfalat alkotott velem szemben. Barbi, a pincérnő szorgalmasan hozta vissza a poharakat az asztalokról, és  mosogatta őket, amikor sok munkám volt.

Majd hirtelen újra felébredt bennem a kétely, vagyis nem is bennem. Mintha maga a fekete ing lett volna egy megtestesült kétely, hirtelen minden porcikámban érezni kezdtem egyfajta zsibbadást, ahol a fekete anyag hozzáért a bőrömhöz. Elgyengültem. Szerencsére elkezdődött a műsor, így már nem volt annyi vendég. Szóltam Barbinak, hogy vegye át a pultot, ki kell mennem egy időre.
-Minden rendben, Pete? Nagyon rosszul nézel ki…
-Semmi gond Bé, csak egy kis levegőre van szükségem.

Kivánszorogtam az éjjeli utca felszínére, mint egy csótány, akit kihajtott a rovarirtó a kényelmes, meleg, kompresszor melletti búvóhelyéről. Sötét volt, részeg emberek álldogálltak a távolabbi utcasarkon, valaki leejtett egy üveget, hangos nevetés. Az utcában végigsuhant egy üres taxi. A levegő csípős hideg volt, én mégis forrónak éreztem. Kigomboltam az ingem. Rágyújtottam. Vártam, hogy elmúljon az érzés. A tehetetlenség érzése. Valami zörgött a mellényzsebemben. Egy régi fénykép volt egy szalmakalapos fiúról, aki félszegen mosolyog. Ismerős volt a kép, nem tudom honnan. Lüktetni kezdett a halántékom. Egyre erősebben, a fülemben dobolni kezdett a vér. Ütemesen, valami távoli, gyenge hangot hallottam. Egy dallamot, ahogy erősödni kezdett. Lenéztem a kezemre, mert furcsán könnyűnek találtam, és nem volt ott! Csupán az ing ujja fityegett az alkarom végén. Minden elsötétült egy pillanatra. És már csak a hangos lélegzésemet hallottam. Feküdtem. Egy ágyon. És egy szobában voltam. Még mindig sötétben. Újra megszólalt a dallam. Már tudtam, hogy a fejem felett ki kell nyúlnom, és a kisasztalon ott volt a telefon, megnyomtam és kikapcsolt az ébresztő. Hosszú percekig csak feküdtem, nem tudtam hová tenni ezt a tényt, hogy egy idegen lakásban vagyok, mégis minden annyira ismerős, és hogy egy addig ismeretlen, mégis rutinszerű mozdulattal nyúltam az ébresztő felé.

Ami aznap történt, az a két világ összemosódása volt. Pontosan emlékeztem mindenre, amit az egyik világban, /nevezzük „álom” világnak/ átéltem, és amikor az álomvilágban voltam, pontosan tudtam, hogy az előbb az „ébrenléti” világban elaludtam. Két testem volt, két személyiségem, két életem.

Most ezek eggyé váltak. Fizikailag két testem van. És nincs ott az az éjszakai bár abban az utcában, ahol az álombeli testem dolgozik. Szintúgy felkerestem álmomban az ébrenléti testem nyomait, de nem találtam egyet sem. Amikor az egyik testem elalszik, átváltok a másikra. A személyiségeim kezdenek összemosódni, mintha lenne egy ikertestvérem, akivel egymással tanulunk.

Egyedül a fekete ing az, ami mindkét világban állandó.

A mellényzsebében lévő képet az ébrenléti világban is megtaláltam. Rövid írásokat is át lehet vinni a két világ között, apróbb tárgyakat... egyik nap beletettem a bárunk megnyitójára készült, régi szórólapot. Másnap az ébrenléti világban kezembe vettem, és el kellett mennem újra, hogy megnézzem a helyet. Valami hajtott. Egy feketére mázolt ajtó fogadott, félig nyitva volt, és láttam, hogy épp a villanyt szerelik lenn. Egy kék hajú lány épp beszélt valamelyik munkással. Amint meglátott, feljött a pincéből, és szóba elegyedtünk. Elmondta, hogy itt egy jó kis klub fog hamarosan megnyílni. Látszott rajta, hogy nem tudja hová tenni az arcomat. Nekem is ismerősnek tűnt, de nem nagyon hasonlított az álombeli lányra. A szórólap, amit átadott, mégis megszólalásig ugyanaz volt.

Az ingen keresztül megváltoztatható az ébrenléti világ.

De vajon kié lehet ez az ing?