A rottweiler

Ted kiskorában kapta meg a rottweilerét, tizedik szülinapja ajándékaként, apukájától, James-től.
Egy menhely hirdetésén látta meg, testvérek nélkül, mert a gazdájuk háza felgyulladt egyik téli este, és benn égtek mind, csak neki sikerült kimenekülnie. Clara, az anyja nagyon félt a kutyáktól, de a kiskutya bájossága megváltoztatott benne valamit, mert végül ő segített nevet találni neki.

Így került Anubis a család védő karjai közé.

Sok szép évet éltek meg együtt Teddel, mire a kisfiú felnőtt férfivá cseperedett; közös kirándulások, hosszú séták a parkban, egy szintén kutyát sétáltató lánnyal kibontakozó kapcsolat, ami később komollyá fordult, és Ted már a lánynál lakik három éve.
Csak ritkán látogatja meg az idős Anubis-t, akire apja és anyja vigyáz.

A kutya és a fiú olyan szoros köteléket épített fel egymás között, hogy a szülők szinte percre pontosan meg tudták mondani, mi történt a fiúkkal, mert a kutyán rögtön meglátszottak a jelek. Egyszer alig akart enni, és a rákövetkező nap Ted-nek gyomorrontása lett. Máskor pedig nyári táborba ment, és eltörte a lábát, mire Anubis sántítani kezdett-ugyanazon az oldalán lévő hátsó lábára, mint amelyiket Ted eltörte. A szülők szép lassan felfigyeltek ezekre az összefüggésekre, és rögtön kérdezték az egyetlen fiuk hogylétét, ha a kutya furán viselkedett, még ha több ezer kilométer is választotta el egymástól őket.

Az egyik nap Anubis nem jött ki a házából. Ekkor már négy éve külön élt Ted a szüleitől.
Aznap jelentették be, hogy gyermeket várnak.
A szülők teljesen megfeledkeztek a kutyáról, teljesen lefoglalta őket az örömhír, csak este vették észre, hogy egy falat sem fogyott a kutyatálban lévő szárazeledelből.
Anubis holtan feküdt a házában.

A szülők ezt látva már hívták is Ted-et, feszülten várakoztak, míg kapcsolt a telefon, végül felvette a fiuk, és megnyugodhattak. Elmesélték neki, mi történt. Másnap Ted hazautazott.

Arra jutottak, hogy nem temetik el Anubis-t. Helyette egy mummifikációs eljárással tartósíttatják, ami megőrzi a test eredeti állapotát, és még a szőr se fog lehullani róla. Találtak is egy ilyen embert, aki még aznap elvitte a kutyát a laborjába, és hozzálátott a kezeléshez. Egy hét múlva újból megjelent, a kocsijából előhúzott egy ebszállító dobozt, amiben zsugorfóliába burkolva ott feküdt Anubis, pont abban a pózban megörökítve, amit annyira megszoktak már tőle: két mellső mancsára hajtott fejjel. Ted visszament a barátnőjéhez, a szülei pedig együtt maradtak a száraz kutyával.
Kitették a kutyaházba, onnan nézett ki rájuk ezek után minden nap okos műszemeivel.

Ám az egyik nyári nap valami furcsára lettek figyelmesek a kutyaház körül.
Lódarazsak költözhettek be, mert körbedongták az egész házikót, vészjóslóan zúgtak, ahogy közelített feléjük valaki. Az egyik reggel, amikor a darazsak még alszanak a hidegtől, James óvatosan közelebb ment, egy nagy adag darázsgyilok rovarölőszer társaságában. Körbejárta Anubis lakhelyét, benézett a belsejébe is, de sehol sem látta a kaptárat.

És egyszer csak megjelent egy darázs a kutya szeménél, mivel a műszem körül elengedett a ragasztó, és már nem volt a helyén.
Csak egy fekete lyuk tátongott Anubis szemgödre mélyén.
És csak jöttek ki a lódarazsak, egyik a másik után a fekete lyukból.

James-t kirázta a hideg, elújságolta a konyhában Clara-nak, aki épp a reggeli készítésével volt elfoglalva, hogy mit látott kinn.
-Clara drágám, a darazsak Anubis bendőjében építették meg a fészküket, nem tudtam kiírtani őket.
-Fel kell hívnunk Ted-et. szólt Clara szárazon, érződött rajta, hogy magára erőlteti a nyugalmat.

A telefon cseng. Cseng. Még mindig cseng. Ted telefonját hívják. Nincs válasz.
Felhívják a lány számát. Kicseng. Cseng. Cseng. Ő sem veszi fel.
Van egy szomszédjuk, akiben megbíznak, jó barátjuk lett, felhívják őt.
A harmadik csengés után felveszi valaki, de egy rövid szuszogás után le is teszi.

Ted szülei autóba ülnek, épp hogy átöltöztek, már száguldanak is a hétvégi autópályán a fiukhoz.

A lány házához érve dörömbölni kezdenek, nem nyit senki ajtót, az autó nincs a garázsban. Átfutnak a szomszédba, de ott sincs senki. Fel akarják hívni a rendőrséget, amikor James észreveszi az üzenetet a telefonján:
-Megszületett a kis trónörökös, itt vagyunk a városi kórházban.
Rövid üzenet, akkor jött, amikor épp a pályán robogtak lefelé.
Egy nagy kő esett le a szívükről, és örömtől kivörösödött, könnyes szemekkel érkeztek meg a boldog párhoz, akik már harmadmagukban üldögéltek a babaszobában.
-Milyen aranyos kislány!
-Hirtelen kellett jönni, elfolyt a magzatvíz!
-Úgy aggódtunk, azt hittük, valami nagy baj történt!
-Szerencsére nem történt semmi, gond nélkül megszületett!

Egymás szavába vágva örvendeztek, ölelgették egymást, majd valami zümmögést hallottak, ami hirtelen megszűnt.
Pár pillanat múlva a kisbaba éktelen kapálózásba kezdett, a nyaka felfújódott, a feje kivörösödött. Pillanatokon belül eluralkodott a pánik, kiabáltak orvosért, de már késő volt.

A boncolás során egy idegen tárgyat találtak a légcsőben.
Egy darazsat.

Nyári Álom

2004.IV.19

A diák fogta magát, és egy unalmas munkavédelem-órán ->amikor az egyik "kiváló" osztálytárs szóbeli mentességéről folyt a vita a versenyeredményére hivatkozva<- elaludt. Próbálta már évközben szórványosan, öt tíz perces adagokban, de a hely és az idő konstellációja most érkezett el. Unalmát olyan mértékre növelte a felesleges vita, seggnyalás, viccelődés-üres humor, hogy nem tudott ellenállni többé az ernyedtség édes csábításának. Fura módon az alvás ezen állapota nem követelte meg a szemhéjak lecsukását, így az alvó úgy festett, mintha éber lenne. Elméje szárnyra kelt és távoli vidékeken csatangolt.

Langyos tavaszi szellő fújt a tornácon, hatalmas síkság; kék hegyóriásokkal övezve. A nap még csak most kezdett erőre kapni, fénye rikító volt, de heve elmaradt. Vidám, fehér bárányfelhők úsztak az azúrkék égen, a földből zsenge fű és apró fehér virágok -százszorszépek- bújtak ki. A levegő illatából rájöhet minden vándor, hogy a zápor már elment és bármikor visszajöhet.
A diák kinn ül egy fából készült nyugágyon, és a tornácra rézsútosan besütő nap melengeti lábait. A faházból főzés zaja hallatszik, egy lány húst szeletel, miközben néha megkavargatja a levest. A diák lenéz a lejtő alján húzódó ösvényre, egy régi barátját várja vasárnapi ebédre. Megigazítja párnáját a feje és dereka alatt, kortyol egyet a kávéból és megszívja a cseresznyés egyiptomi szivarját-épp jókor, hogy ki ne aludjon.
Tavasz érződik minden eleméből a világnak. Összébb húzza mellényét, mert felélénkült a szél, sűrűsödnek a felhők-de csak átrohannak az égen, máshol van dolguk. A tűzhelyet fűtő kályha füstjét felkapták láthatatlan kezek, és az ösvény felé húzták. Csönd van, de a fákat fújó szél megzenélteti a ház mögötti tölgyest. Az ajtóból kihallatszik a sercegő hús dühös harca az olajjal, lassan elérkezik az ebéd ideje.

A diák már 35 éves, fekete körszakálla és hosszú, hátul összefogott haja van. Csizmája már jó pár éve szolgálja őt, csakúgy mint kedvenc bőrtarsolya. Keze kemény lett és erős a nehéz munkától, amire az erdő-mező kényszeríti őt. Feleségével él egy völgy tetején lévő faházban, alpesi stílusú kő-gerenda alkotója. Hátulról és jobbról tölgyes öleli, elölről és balról legelő és szántóföld. A birkák és a két tehén visszahúzódott a pajtába, nem viselik jól a kiszámíthatatlan időjárást. A tyúkoktól hozott reggeli tojások vígan pörögnek a lobogó vízben.
Szántóföldjét a szomszédok segítségével műveli; kölcsönbe kéri az ökröt, hogy eke elé foghassa. Cserébe ő is segít a többieknek, akik elszórva élnek a völgy mentén. Luxusra csak kávéban és szivarban költ, és a feleségének ajándék-kedvességek formájában, ha a negyedévente megrendezett vásárba mennek. Élvezi a vallása szerinti szünnapot; e koronáját a hétnek, amikor van idő feltöltődni és erőt gyűjteni a jövőre. Gyereket még nem  terveztek, de már itt van az ideje; mire felnevelkedik ők már túl lesznek életük delén.
Felesége kisétál a verandára, csípőre teszi a kezét, és egy nagy levegőt vesz a hegyek felé fordulva. A diák ránéz a nála hét évvel fiatalabb asszonyra, megcsodálja hatalmas szemeit, hegyes orrát, törékeny állát; lejjebb érve formás de lányos melleit, ujjait a dereka körül és a szoknya alól kivillanó bokát, a domborodó feneket. Fáradt lehet már, egész reggel a konyhában szorgoskodott és már mindjárt dél. Félre fordítja a fejét, és mosolyogva kérdi:
-Mikor jöhet már a régi barát? Vajon elhozza magával a hitvesét is?
A diák nem tudja, barátja még sosem mutatkozott vele, talán félti...á, félre az ilyen találgatásokkal. Feláll, átölelik és megcsókolják egymást. Nehéz időket éltek végig mindnyájan.
Egy korai fecskepár élesen visítva hasítja át a levegőt a lejtőn át, és az út alján megjelenik a várva várt barát, bajtárs. Nyomában egy másik árnyék válik ki az erdőből, hát mégis elhozta magával! A diák boldogan elindul feléjük, míg felesége megterít benn.

2014.IV.21.
A diák lerohan az álombeli ösvényhez, de közben álmodik álmában; visszaemlékszik azokra az időkre, amikor a körülmények elválasztották egymástól barátját és őt. Gyermekkorukban sokat töprengtek azon, milyen lesz majd nem gyereknek lenni, közös csínytevéseik és más emlékeik elválaszthatatlanná tették őket. Amikor befejezték tanulmányaikat a közösségben, szüleik vándorútjukra terelték őket. Mivel mindketten szerették megízlelni az ismeretlen kalandokat, nem nagyon kellett unszolásra fogni a szót, örömmel vágtak bele a férfikor kapujának tekintett, évekig tartó folyamatba. Kaptak a családoktól, barátoktól elég elég pénzt, nagyon fontos volt ez a segítség, míg meg nem találják a nekik tetsző mesterséget.
Búcsút intettek hát a völgynek és nyakukba vették a világot. Hatalmas síkságokon át vezetett az útjuk, csak elvétve találkoztak egy-egy szekérrel vagy vándorral. A fogadók félnapi járóföldre feküdtek az út mentén, útbaigazításokat kaphattak a közelben lévő településekről, mesterekről.
Amióta betakarították a terményt, a forgalom is megélénkült az úton, lisztet, szalmát, zöldséget szállítottak rajta. A két barát is segített itt-ott kévét kötni, vagy zsákokat hordani a malmokból, mivel a pénzükre vigyázniuk kellett.

2014.IV.22
Elszegődtek fegyverkészítőnek, és a háború fellendítette a kovácsmester forgalmát. Készültek a kardok, lándzsák, izzott a vas és az acél. Versenyezni kezdtek, ki tud jobban, szebben kovácsolni...stb, szokásos. Egészséges versenyszellem uralkodott köztük, jókedvűen dolgoztak nap mint nap.
Elcsábította őket a dicsőséges harc, küzdés és ifjonti hév, így katonának mentek. Csata csatát követett, mígnem elérkezett az a szörnyű nap...
De térjünk vissza a jelenbe. Az ösvény, a barát, a feleség, a barát hitvese, a faház, a nyugalom, a völgy...........Na nézzük akkor Albert úr! Vállalkozási ismeretekből folytatjuk az ügyek tárgyalását. Nem? Jó. Kővári úr, milyen százalékokkal számolunk egy vállalkozásnál?
A diák szörnyű fejfájását betetézte egy iszonyú gazdasági ismeretek óra.

Az egyrandis ember tündöklése és bukása 66/1000

Feminista paleolitcikk-ollózó, könyvdömping-mániás ősegészségügyi ténytelen hitszegőktől mentesen, mindenfajta jogsértés nélkül, süsd csak le a pápaszemed Szendi Gábor!

Most hogy már évek óta töretlen fénnyel tündökölt az egyrandis, nullarandis ember csillaga, végre elérkezettnek láttam az időt, hogy bejelentsem: ennek a mai nappal vége!

Megházasodom.

Na jó, viccet félretéve: mi is az egy-nulla-ezerrandis ember? Egy mítosz. És hogy harcolunk a mítoszokkal? Adam-mal és Jamie-vel? Nem. Nem vadásszuk le őket. Egyszerűen kidöntjük, mint a korhadt fát, amit nem tart semmi gyökér, és fél kézzel is kifordítható a földből, könnyedén.

Csak látszólag kapaszkodik erősen, de már nem tarja semmi.

Szóval, dédelgetett mítoszom, egyrandis ember! Szépen vedd fel a hátizsákod a hátadra miután belepakoltad az összes unalmas érvedet és ellenérvedet hogy miért nincs második randi, és húzz el a halál retkes faszába az életemből, de most, és komolyan.

Hmm. Nem is volt olyan nehéz meghozni ezt a döntést.

Jó.

Most hogy elment, itt az ideje, hogy a randis ember üljön a helyére.

-Üdv, ki vagy?
-Én vagyok a randis éned, a randis ember.
-Ez remek! És mit tudsz?
-Én minimum háromszor randizok egy lánnyal, még az ágyba is el tudom vinni!
-Azta. Jó hogy jöttél. Amúgy rendben vagy, nem vagy  nagyképű gyökér?
-Viccelsz? Ma kezdtem, mire legyek nagyképű?
-Rendben, jó vagy így ahogy vagy. Kell valami segítség?
-Hát, egy alvás jól esne.
-Nem, sajnos nem aludhatsz. Pinákkal körbetapétázott szobában van a hálóhelyed, és még nem takarítottuk ki.
-Ez egész jól hangzik, de kissé bizarr, mert az izgató képek miatt nem tudnék a pihenésre koncentrálni.
-Az elődöd tervezte meg így, esküdött rá, hogy kell a második randihoz a motiváció.
-Csak valamiért sose úgy sült el, hogy legyen második.
-Lehet azért, mert túl sokszor sütötte el előtte, és a nagy napon besült.
-Miről is beszélünk most pontosan?
-Mindegy, tessék a kulcsok, a tapétákat levesszük.
-Köszönöm.

Már az első nap szembetűnő volt a különbség az egyrandis és a randis ember között. Az előbbi egész idejét a szobájában, egymagában töltötte, csak néha lépett ki a külvilágba, akkor is gyorsan visszasietett a védett helyre, amilyen gyorsan csak tudott. Ezzel szemben a randis ember kinn üldögélt az erkélyen, nézegette az embereket alant, hallgatta a madarakat és élvezte az ittlétet.

Hagyjuk is az egyrandis embert, őt már egyszer bemutattuk pár bejegyzéssel előbb.

A randis ember úgy állt az ismerkedéshez, hogy nem zárkózott el. És nem dicsérte önmagát, meg a tárgyakat, amiket maga köré vett, hanem belevitte a másik személyt a saját világába, megmutatta a másiknak, hogy hogyan él, és épp mire gondol. Ő inkább a képek erejében hitt, a szavak csak útmutatók voltak, átkötők két kép között.
De persze volt sok olyan helyzet, amire nem volt épp kép. Így írt. Amiről akart. Nem érvelt, hogy miért nem ír., és az sem érdekelte, hogy az, amit "ír", az épp a másik ember szája íze szerint való. Így már az elején kiderült, hogy mennyire összeillő a randi másik szereplőjével.

De inkább elmesélem Dr. Baggit történetét, a randis ember pedig indulhat szabadon az útjára. Figyelni kell, hogy távollétében nehogy visszasettenkedjen az egyrandis ember, és ki ne sajátítsa magának újból a régi helyét...

Na. Szóval Dr. Baggit.
Joggal kérdezhetnék, hogy miért pont ilyen hülye szegénynek a neve. Hát, hogy szépen fejezzem ki magam, ez egy beszélő név. Baggit, a Zsákoló. A saját szabadalma szerint készített embernagyságú bőrbabákat, vízhatlan és szoros varrással, a megrendelő saját arcvonásaival a bőrbaba fején és pár, gyakran hordott ruháiba öltöztetve.
Dr. Baggit egy fekalomán állat volt. Pár száz évvel ezelőtt még máglyahalálra ítélték volna az inkvizítorok, ma viszont felkapott botrányhős.

Szabadalmaztatta ugyanis a szarzsákokat.
Igen, jól hallották.

Az életnagyságú bőrbabákba a tulajdonos ürülékét öntötték, csak szilárd formájút. Minden nap. Egészen addig, amíg a baba súlya el nem érte a megrendelő testsúlyát, ekkor összevarrták a fejénél a nyílást, és erős emberek állványostul kivitték a kiadótérbe. Orrfacsaró bűz terjengett. Még kevés megrendelő akadt. Naponta fél.
Majd hirtelen beindult az üzlet, mert az egyik népszerű hírlap riportere épp egy balesetnél volt jelen, ahol a lovaskocsi hajtója és utasa is megsérült, az előbbi könnyebben, az utóbbi egy zsák szarként fröccsent szét a kockaköveken. Az újságíró fél füllel kihallotta, hogy a babát egy bizonyos Mr. Baggit-től hozta el, mert már megtelt.
-Mi az hogy megtelt, kedves uram? kérdezte a hatalmas termetű, de pipaszárlábú, bajuszos rendőr a kocsistól.
-Hát az úgy van bisztosúr, hogy amikor tele lesz, akkor haza lehet hozni. Vagy ők kiállítják, ha otthon nem tűrnék meg.
-Mégis, minek van ilyen ótvarosan büdös szaga, uram?
-A saját, fél évig gyűjtögetett ürülékemnek.
-A saját ürülékével töltötte fel ezt a babát, és most otthon kiteszi magának valamelyik szobába?
-Eltalálta, pontosan ez volt a tervem! választotta a kocsis vidám-sokkos állapotban.
A rendőr ezek után már nem kérdezett újabbat tőle. Látta, hogy vagy teljesen elment az esze, vagy  teljesen őrült.
Jobban belegondolva, a kettő majdnem ugyanaz.
Csupán árnyalatni tévedés, semmi több.
Az újságíró még feltett egy kérdést a kocsisnak, hogy mégis hol lehet ilyenekhez hozzájutni, és miután megkapta a címet, már rohant is a szerkesztőségbe, hogy még a holnapi számba bekerülhessen a cikk.
Az esetre egy héttel már kígyózó sorok volta a doktor úr ajtaja előtt, a ki szorgalmasan vette le a méreteket, és diktálta be őket az újonnan érkezett titkárnőjének, Arabell-nek.

De milyen messze is kanyarodtunk a randis embertől!
Mit lehet még tudni róla, csak hogy tisztában legyünk.
Ő nem hisz abban, hogy második randi esélytelen nála.
És abban sem hisz, hogy a vajas kenyér a vajas felével esik a földre/idáig egy kenyeret sem hagyott veszni hagyni/
Érdekli a másik ember, és figyel rá, hogy a másikat is érdekli-e az, amit mond magáról.

Úristen. Mindjárt fél egy. Alig látok.

Szóval ilyen a randis ember. Kicsit laza, kicsit közvetlen, nem száznyolcvan fokos eltérés az elődjétől, de kezdetnek megteszi.

A másik dolog, hogy sok-sok folyadékot kell inni. Valahogy összefüggés van a lelkiállapot és a test nedvességtartalma között: ha kevés a lé, újra az egyrandis ember veszi át az irányítást.
Ezért a randis ember mindig csinál magának egy jó nagy bögre teát, ami túl forró, hogy megigya, így mindig, amikor ránéz az üres pohárra, félig vagy egészen teásan találja. Kortyol egyet belőle, és visszaáll a rend.

Tényleg ragadnak le a szemeim. De megvan az ezer. Meg a többi is.

On the road again - again!

Gyűlnek a jegyzetek, telnek a lapok, jönnek az ötletek...alkotni mindenhol!

Remek érzés, mert most újra érzem a motivációt...forr a vérem.

Memento

Memento, vagyis emlék, spanyolul Recuerdo. Egy szálkás fickó, aki magára tetováltatja az emlékeit, amit nem szabad sosem elfelejtenie, a főszereplője a címbéli filmnek. Valahogy úgy áll a történet, hogy...

...

..

.

...

..

.

.

..

...

.......hogy mi történt, azt nem tudom. Itt ülök egy széken, egy meglehetősen kellemes hangulatú galéria alatt álló asztalnál, a pc halkan duruzsol, és az utcáról felhallatszik a forgalom hangja. Néha elmegy valami hatalmas jármű, amitől beleremeg az egész födém. Nem emlékszem arra, mit csináltam, hogyan kerültem ide, de az biztos, hogy már régóta írom ezt a blogot, ezt a recuerdo nevűt. Még szakközép alatt kezdtem neki, amint létrehoztam az első mailcímem, és azóta eltelt pár év...igen, jópár év eltelt. Több is, mint tizenöt...talán. Az évek súlytalan kifejezésekként lebegnek a fejem fölött, mint ez a galéria, ennek a súlyát sem én tartom...furcsa.

Sokszor csak mások emlékeiből tudok visszaemlékezni a sajátjaimra...hogy már jártam itt...jártam itt? Mit csináltam? Ja, igen...már emlékszem, ahogy így mondod. Ott volt a tűzhely fölött az a hatalmas bölény trófea, és volt egy szoba, ahol barokk faragványos óriástükör állt...igen, így már beugrik!

De ha nem kezdesz bele a saját emlékeiddel, az enyémek nem jönnek a felszínre.

Lehet, hogy az egész napom csak rutinfeladatokból áll. És semmi sem ragadja meg a figyelmem. Ilyenkor csak úgy csúszik az idő. Összecsúsznak a napok.

Lehet, hogy rám néztél, de nem vettelek észre. Vagy már régóta nem hívtalak, mert olyan, mintha tegnap váltunk volna el. De az már több éve volt. Év? Mi az?

Örülök, ha a mai napra vissza tudok emlékezni.

Vagyis örülnék.

Persze így már beugrik, hiszen van munkám, vannak barátaim, napi rutinjaim a kávéivással például, beugrik hogy ki is vagyok. 

De ez csak trükk. Egy kurva nagy trükk, mert pont azokra a dolgokra nem emlékszem, pont azok nem járnak a fejemben, amik elmozdítanának ebből a rutinból.

Az apró irányjelzők. Amik új utakra vezetnének. Ha emlékeznék rájuk. De rögtön elfelejtem őket.