Nade. Nade mi? Egy titkosított partíció egy rejtett partíción, amin egy jelszavazott, tömörített állomány pihen, jellegtelen fáljnévvel ellátva a több ezer hasonló fáljnév között, hogy gyanút ne keltsen, figyelmet fel ne hívjon magára. A mindennapok tevékenységei nem vetnek rá fényt, soha senki sem keresne itt semmit, annyira el van rejtve.
Nade. Nade mégis. Mi van benne? Ugyan, ez a kérdés fel sem merülhet! Mire vonatkozna? Hogy valaki keres valamit, és pont ezt akarja megnézni, erre tesz erőfeszítéseket, hogy pont ezt a kis fáljt nyissa meg?
Igen.
A végtelen kavargás közepette, amikor minden apró fény egy nagy fénykavalkádba áll össze, amikor a mindennapos élethelyzetek felülírják rutinjaikkal a tőlük különbözőt. Szinte sosem. Ad. Magából. Jelet.
És mégis folyamatosan ad magából jövő üzeneteket. Csak sosem nézek arra, sosem fordítom arra a fülem, mert elzártam lelkem képzeletbeli legmélyebb és legelszigeteltebb részébe, amit egy számtekes hasonlattal illusztráltam az elején.
Adjátok vissza az álmomat, ti hajnali ötkor a budapesti utcákon zajongó turisták! Hangos éneketek elűzte szép álmomat, és most itt fekszem az ágyban, és azon gondolkodom, meg kéne dobnom titeket egy tojással, egy, az ilyen alkalmakra már jó előre az ablakomba készített záptojással! Miért vagytok boldogok ennyire, hogy ellopjátok az álmomat?! Adjátok vissza, adjátok vissza! Óbégatásotok ostobán hangzik onnan, ahol jártam még pár perccel előttetek. És szép lassan elviszitek a harminchat fokos testeteket jó messzire az utcámtól, és hangszalagjaitokat rezegtető légzésetek bosszantó hangjai is veletek együtt tűnnek el a picsába.
Még mindig csak a plafont nézem. Ez olyan filmbe illő jelenet lehetne! Ezért most inkább oldalra fordulok, és a síkképernyős tévét nézem, amin sosem megy adás. Hol jártam? Kivel találkoztam? Kit felejtettem el? Biztosan érzem, hogy valaki nagyon fontos volt. És már többször találkoztam vele. Valaki számomra nagyon fontos személy. Ezt miért írtam le külön, nem tudom, vagyis dehogynem. Hangsúlyoznom kell, hogy számomra fontos. Mert lehet, hogy az álom szempontjából egy mellékszereplő. Nem a világot megváltó isteni lény. Még csak nem is...de minek alacsonyítom le, hiszen nem is emlékszem rá! Kamu. Emlékezni fogok rá. Lehet hogy el van rejtve ébrenléti emlékeim elől, hogy mit csináltunk az álmomban. De vannak jelek, amik átszűrődnek az álomból az ébrenlétbe. Apróságok, talán egy dal, egy illat...egy kép.
Miért csak az álmomban találkozok vele? Semmi sem jut róla az eszembe. Nincs arca, nincs külseje, csak egy érzés maradt meg róla, hogy létezik. De hogy hogy is néz ki, azt nem tudom. Felvillan egy boka, egy fekete pulcsi, egy előttem sétáló, hosszú hajú lány képe, akin ez a fekete pulcsi van, de csak a hátát látom. Fehér bőr, az arca félprofilból látszik már, apró orr, lesütött szem, vagy csak valamit néz a földön...még nem emberi arc. Szemből látom, az orr csak egy vonal, a szemek is rajzoltak, a száj nevet rám. Egyedül a boka valódi, de az most nem látszik. Nincs történés. Álló képek. Nem tudom, mit jelet. Valamit mutat nekem, felírom a számokat: 26,885,01. Mintha a telefonján lenne rajta. Egymás mellett sétálunk.
Az ébrenlétben már nem is nézek semerre. Csak megyek előre az utcán. Kizárt dolognak tartom, hogy bármelyik ember megszólítana, vagy valamiért meg kéne állnom. Csak megyek előre a megszokott utamon. Mint egy gép? Nem . Mint egy zombi? Ugyan, dehogy. Mint egy ember, aki feladta, hogy az utcán sétálva megtalálja azt a lányt, akit az álmában látott? Igen, erről van szó.
Valahol itt kell lennie. Meg kell találnom. De, és mindig itt van ez a de...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése