2018. október 14., vasárnap

Zon - egy, a, talán folytatás

A poszt-apokaliptikus cellaváros kaptárüregeiben, éjjeli szállásaikra ágyrajáró rabszolgák egyike ő, kinek neve Zon.
Élete sivár.
Csodálatosan izgalmas álomszekvenciákat él végig, bérbe adva agyának teljesítményét egy olyan cél érdekében, amiről neki fogalma sem lehet.
Más lehetősége nincs.
Sem neki, sem a többieknek, az álomgyár munkásainak.
Rövid ébrenléti idejüket a munkahelyük és a csőlakásaik közötti apró megállókban töltik. Ezeken a helyeken radírt isznak. Valaha volt egy hivatalos neve is ennek az italnak, a címkéjén tisztán olvasható. Már ha tudna valaki még olvasni. Radír nélkül az álomvilág lassan összemossa a sivár valóság képét a sajátjával, a felhasználó nem lesz képes többé kilépni az álomból, teste elgyengül és hamar a süllyesztőben végzi.
Lesz a helyére hamar újabb jelentkező a falakon túlról.
Elég egyszerű egy fallal elkerített várost elképzelni, ahol a bent lévők élvezik a biztonságot és egy lehetséges jövő ígéretét.
Sajnos nincs nagyon más alternatíva. Szokás szerint a környező terület lakatlan pusztaság. A civilizáció kénytelen szigeteket alkotni, nem terjeszkedhet úgy, mint a régi időkben. Ezekben a sivatagokban hemzsegnek a muclik és vuclik, meg a mumusok, és az a legszörnyűbb, hogy mire a sötétségben észrevenné őket valaki, már késő, az illető halott. Az itt élők föld alatti járatokat alakítottak ki maguknak, mint a vietkongok, és levélvágó hangyák által meghonosított gombákon élnek; minden nap lekaszált kórók kötegeit dobják be a génmanipulált óriásrovaroknak.
Szóval ilyen a külvilág.
Akiben van bátorság, az nekivág az egyik cellaváros felé vezető útnak.
Zonnak szerencséje volt, hogy a kaput nyitva találta nyolc évvel ezelőtt, érkezése estéjén. Akkurátus csonthalmok jelezték a bejárat két oldalán, hogy mire számíthatott volna ellenkező esetben.
Hamar beletanult a munkába, és ezzel le is zárom a kezdeteket.

Na jó, szóval meghalt valaki. Minden nap meghal valaki. Az ő helyére ültették be Zon-t. Kik? Terminátorszerű robotok? Zöld marsi űrlények? Két lábon járó dildóemberek?
Nem, semmi ilyen extra.
Szürke munkások bioszkennelték, regisztrálták mint új személyt, megkapta az engedélyeit az utazáshoz és a szállása használatához. Pár perc volt csupán. A tekintetek nem találkoztak. Bekísérték egy fertőtlenítő terembe, szőrtelenítették és egyenruhát kapott, hatásos kezeslábast. Majd egy oktatószékbe ültették egy magánzárkaszerű kis szobában.
Itt felmerülhet a kérdés, hogy egy hangyagombákon élő, föld alatt nevelkedett fiatal vadember hogy nem sokall be egy ilyen helyen?
A válasznak egyszerűnek és praktikusnak kell lennie.
Érkezése pillanatától kezdve különös nyugalom szállta meg, mivel a cellaváros zsilipelt, zárt légterében a levegő kéjgázzal és stimuláns hatású gázokkal van elkeverve.
A nyugalom pedig azért volt különös számára, mert ezidáig nem érzett ilyet.
Stresszes élete egy megvert kutyához tette őt hasonlatossá, ijedt szurikátaként fürkészte a sok új dolgot, és pánikba esett a nyugalomtól, a pánik leghalványabb nyoma nélkül.
Az oktatószékben hagyta hogy leszíjazzák, és feltegyék fejére a sisakot. Apró tűszúrást érzett a tarkójában, a nanogépek a gerincvelője keresztmetszetében elkezdtek dolgozni; egy blokkoló interfészt alakítottak ki, hogy a testet el tudják szigetelni az agytól az álom alatt.
Amint elkészültek, a sisak működésbe lépett.

Lényegében egy vadember számára kellett emberi álmokat vetíteniük. Zon újra az anyja mellet volt. Védelmező karok ölelték. A napfény besütött az elbarikádozott kijáraton át. Lassan felállt, és kilépett a nyílt ég alá. A látványtól nem tudott megszólalni. Zöldellő gyümölcsfák között lépkedett, almákat szakított le kezével, és örömmel ette a lédús gyümölcsöket! Az a szép az álmokban, hogy teljesen természetesnek tűnik minden bennük. Még az olyan ismeretlen dolgok is, mint a gyümölcsfa.
Vagy az alma.
Zon családja is előbújt az üregből, mindenki boldogan sütkérezett a napon. A fiatalok egy távolabb lévő épület felé igyekeztek. Zon csatlakozott hozzájuk, és együtt mentek be az iskolába. A levegőt megtöltötte a tiszta terem és a fából készült padok illata. A tanárnő mesét olvasott nekik. Majd rajzolniuk kellett a füzetbe. Énekeltek is. Ezek után ebéd következett, finom meleg krumplileves. Utána írásképeket gyakoroltak. Majd újból mesét olvasott nekik a tanárnő. Az egész nap hihetetlenül gyorsan el is múlt, az álombéli Zon nagyon jól érezte magát.
Felébredt.
És itt a kérdés, hogy ezek után mi van.
Alapból nyugodt minden, hiszen a levegő be van nyugtatózva az egész városban.
Zon kiszáll a székből, kimegy a kis magánzárkából, megkapta az oktatást-valójában sokkal többet kapott belőle, mint amit tudatosan meg tudott figyelni az iskolai álomból.
Rövidre zárva a kérdést: megkapta azokat az ismereteket is, hogyan kell felszállnia a metróra, kinyitnia a biozáras lakásajtót, a használati tárgyak használatát, magyarán minden hétköznapi dolog tulajdonságát megismerte a városban.
És ettől a város csak még szürkébb lett számára, mivel az első naptól kezdve ismert már benne mindent.
A csőlakásban egy hosszú ágy, a falon egy asztalszék, az ajtó mintha egy torpedósiló körzsilipe lenne.
Zon befeküdt az ágyba, a fény kialudt, és szinte azonnal el is aludt.

Ezen túl minden napja így fog eltelni.
Nyolc éven át.
Mígnem az egyik nap találkozik egy gyönyörű lánnyal, igen, egy hihetetlenül nem odaillő, nem szürke lánnyal, egy olyan szépséggel, akit csak az álomgépekben látott egészen addig a napig!
Őt úgy fogják hívni, hogy Echo.

Azon a napon Zon épp az egyik megállóban rendelt radírt iszogatta, amikor belépett az ajtón az ezüstös-kék hajú, karcsú, kecses kutyafejű szépség. Tekintetével gyorsan körbepáztázta a benn lévő alakokat, és megdöbbenve nézett Zon-ra, aki elkapta a tekintetét, és félrenyelte az italát. Fuldokolni kezdett, leesett a bárszékről, és elsötétült a világ.

Amikor újból felkapcsolták a fejében a lámpát, Echo arcát látta maga fölött-előtt, épp befújt Zon szájába egy lélegzetnyi levegőt, éles fogai megkarcolták az ínyét.
Amikor látta, hogy visszanyerte az eszméletét, felsegítette a földről, és az egyik sarokba húzódtak.
Zon zavartan nézte a megmentőjét, félig kutya félig ember arcvonásait, kékes színű szőrét és csinos, nyári ruháját, szoknyáját, mintha egy rajzfilmálomból jött volna elő. A többi ember nem is nézett feléjük, de ebben nem volt semmi szokatlan. Sosem néznek semerre.
-Te vagy Zon! mondta Echo a vele szemben ülő fiúnak. Láthatólag örült ennek a ténynek.
Zon szája lassan formálta a szavakat, évek óta nem használta másra a száját, mint evésre, így a beszéd nagy nehézséget okozott.
-Ééé vaok. Meglepődött, hogy mennyire nem megy ez neki.
Echo elkapta a tekintetét, és belenyúlt a kis táskájába. Láthatólag zavarban volt valami miatt.
-Én Echo vagyok! Kérlek kapd be ezt a mentolos rágót, azelőtt kellett volna odaadnom, hogy válaszoltál. Ez majd segít formálni a szavakat.
A rágó intenzív mentássága szétrobbant Zon szájában, és ahogy rágni kezdte, úgy érezte hogy évtizedes fáradt olajat mosnak le erős sugárban beszélőkéje fogaskerekeiről.
-Huh. Ez nagyon jól esik, hihetetlenül jól. Mintha álmodnék a központban. Pont olyan folyékonyan beszélek! -Zon nem tudott betelni újdonsült képességével, szája mosolyra fordult, és egy nagyot akart kortyolni a radírból.
Echo keze azonban ráfonódott a csuklójára, megállítva a poharat még mielőtt felemelhette volna a szájához.
-Nagyon örülök, hogy újra tudsz beszélni. De a radírból ne igyál többet. Ez a legfontosabb. -mélyen belenézett Zon szemébe, miközben ezt mondta, nagyon komolyan gondolta.
Zon nem hitt a fülének. Méghogy ne igyon többet? Hiszen akkor összekeveredik a valóság és az álom! Vagy máris összekeveredett? Lehet hogy ez a kutyalány itt, emberi formájával, is csak egy álomkép?
-Ne haragudj...Echo, de ilyet nem kérhetsz tőlem. Ezt kötelező meginnunk nekünk, az álomgyár dolgozóinak. Ha nem így teszünk, az életünkkel játszunk. -ezt követően türelmesen elmagyarázta a helyzetet, mintha csak egy dacos kisgyerekhez beszélne.
Echo egy pillanatig sem engedett a szorításából, nem hatotta meg amit hallott.
-Zon, én pontosan tudom mit kockáztatsz, ha abbahagyod a radírt, és hidd el nekem, hogy nem azt, amit neked mondtak. Sokkal többről van szó, mint amit itt, ebben a zsúfolt megállóban elmondhatok neked. Találkozzunk holnap a dombon lévő házban, a TZ2-W96-os világban. -és engedett a szorításából. -De ehhez az kell, hogy ma ne idd meg a radírt. Eltompítja a tudatodat az álomban. -hátradőlt a székében, és ragadozószemeivel fürkészte Zon tekintetét.
Hosszasan nézte ő is a vele szembe ülő lányt-lényt. Majd a kezében tartott, kis pohár zöldes színű radírt. Újra felnézett Echo-ra. Eltolta magától a poharat. Társa láthatólag megkönnyebbült ettől, a tartása lazább lett.
-Egy napot talán még kihagyhatok károsodás nélkül, de így is nagy a kockázat. Honnan tudjam, hogy ott leszel, és ez nem valami átverés? -ahogy kimondta, már be is látta, mennyire nevetséges a feltevés, hogy ebben a városban valaki átverjen valaki mást. Senki sem beszél sosem senkivel soha.
Echo áthajolt hozzá, és belesúgott Zon fülébe egy szót, amitől az összerezzent, elfehéredett, majd libabőrös lett, és torkán akadt a szó.
Ezt a hatást várta Echo, elégedetten mosolyogva felállt, és búcsút intve kisétált az ajtón.
Zon elveszett pár pillanatig, és mire észbe kapott hogy utána szaladjon a lánynak, ő már eltűnt az utca tömegében.