Az az érzés, ami a hétvégi műhely után velem jött a Corvin dance centerből, nem tűnik el.
Felfedeztem, hogy szeretek áramlani.
És mosolyogni.
Bár ezt még csak gyakorlom, de jönnek a pozitív visszajelzések.
++++++++++++++++++++++++++++++++
2019.09.30 Firenze, Locchi apartment.
Eltelt egy kis idő azóta, amióta lement ez a múhely.
Cathy Ryan honlapja, lehet hogy rosszul irtam a nevét,de ez van: http://www.humans-being.co.uk/about.php#testimonials
Az a helyzet, hogy eljöttem egy kicsit pihenni. Elmélkedni. Erre a nem-is-olyan távoli városba, ahol hat évvel ezelőtt két szakközepes osztálytársammal voltam.
Hat évvel ezelőtt válaszút elé kerültem. Volt egy lány, aki később a barátnőm lett, és volt egy másik lány, akivel általánosból ismerük egymást. Az biztos, hogy nem tudtam megfelelően kommunikálni hogy mit is akarok az egyiktől, vagy a másiktól. Két, kialakulóban lévő kapcsolat volt. A neten leveleztem az előzővel, a tényleges közelségét pedig már tudtam a másiknak. A lényeg a lényeg: egyik lánytól sem tudtam meg, hogy mit akarok tőlük.
És ez egy teljesen komoly mondat.
Hát nem esztelenség?
A libidó alapokon idegen emberekkel táncoltam. Néhányat már ismertem, de alapvetően az első félóra az elzárkózásról szólt. Hozzán nem kell szólni, elvagyok én magamban! A bemutatkozásnál, amikor felbomlott a kör és egymáshoz oda-oda sodródtunk, én kimenekültem vizet inni. Csak őrizzem meg a függetlenségemet, az én nevem nem fontos!
Majd amikor nem figyeltem, mert már visszamentem, hirtelen valaki bemutatkozott. Mr. Wolf volt. Én szünett tartottam, majd én is bemutatkoztam.
Megtört a jég.
Igen, ez az általános viselkedésem. Menekülés, elzákózás, várni hogy valaki kimozditson, és onnan fokozatos felszabadulás.
Csak hát, ha egy randiról van szó, vagy akár nem is kell kimenni ebből a térből:egy új táncpartner jön, annak nem mutathatom a falamat, az elzárkózást, amikor belül, magam előtt is rejtve(?) pedig nagyon várom a táncot, az érintéseket!
Furcsa kettősség ez.
Különlegesnek, elérhetetlennek gondoltam magam, hogy egyedül táncolok.
Majd a második nap beszélgetni kezdtem egy táncos lánnyal akit már többször láttam, és megtudtam, hogy ez nem jó. A másik szemszögéből az én titokzatosságom abban merült ki, hogy nem tudta kitalálni, hogy közelithetne hozzám a táncban. És én se fogtam fel, hogy ilyen jelzések jöhetnek felém, amig el nem kezdtem tudatosan figyelni erre.
Nagyon érdekes tapasztalás volt, amikor a terem egyik végéből a másikba mentünk, mindig egyszerre egy ember vált ki, és valaki a csoportból elkezdett felé mozogni, persze mindenki mozgott a zenére, csak ugye egy helyben, állva, a terem végében. És kiállni oda, hogy na, kinek kellek? Túldramatizáltam fejben. Első három körben inkább én mentem oda ahhoz, aki kiállt táncolni. Majd utána kipróbáltam én is, mit veszthetek, semmit! Egymáshoz alkalmazkodtunk, és a terem másik vége felé táncoltunk, ahol is megvártuk a többieket, és újra kezdődött elölröl az egész.
Mert beszélgetni sem beszélgettem idáig senkivel.
Ahogy véget ért az óra, már mentem is haza.
Szerencsére még semmi nem késő.
Bár néha elragadnak a gondolatok, hogy mi lett volna ha...meg hogy másképp csináltam volna ha...
Az a szép a táncban, hogy ezek a gondolatok szép lassan eltűnnek, nem jönnek újból fel. Valaki már nagyon jól táncol? Az a pár már ennyire jól mozog együtt? Jó. Legyen. De én ezt csinálom, itt vagyok, és arra megyek. Határozottan.
És no more mr nice guy.
