2015. április 29., szerda

Ok okozati "összefüggések"

Részlet:THE BOOK on the taboo against knowing who you are (12-13.oldal)
Copyright © 1966 by Alan Watts
Fordította: Holló Imola Dalma


"...Hasonló megoldás érvényes az ok-okozat ősi problémájára. Úgy véljük, hogy minden dolognak és minden eseménynek szükségszerűen oka van, azaz valami más dolog (dolgok) vagy esemény (események), és hogy a dolgok és események maguk is további okozatok okaivá lesznek majd. Tehát hogyan is vezet egy ok okozathoz? Ráadásul, hogy még rosszabb legyen a helyzet, ha minden, amit gondolok és teszek, nem más, mint okozatok láncolata, akkor minden gondolatomnak és cselekedetemnek szükségszerűen oka van, amelyek egy meghatározatlan múltba nyúlnak vissza. Ha ez így van, akkor én nem tehetek a cselekedeteimről. Egyszerű bábfigura vagyok, akit olyan, távoli időkbe visszanyúló zsinórokon rángatnak, amelyek messze túlmutatnak belátásom határain.

Ez a probléma is a rossz kérdésfelvetésből adódik. Van itt valaki, aki még sosem látott macskát. Egy kerítés szűk repedésén keresztül nézelődik, és a másik oldalon arra sétál egy macska. Először a fejet látja, majd a kevésbé kivehető alakú, szőrös törzset, aztán végül a farkat. Hihetetlen! A macska megfordul és visszasétál, és ismét látja a fejet, kevéssel ezután pedig a farkat. Ez a sorrend már szabályszerűnek és megbízhatónak kezd tűnni. És lám, a macska megint megfordul, és ő újra tanúja lesz ugyanannak a szabályszerű sorrendnek. Mindezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy a fej esemény megváltoztathatatlan és szükségszerű oka a farok eseménynek, ami a fej okozata. Ez az abszurd és megtévesztő, fontoskodó handabanda abból fakad, hogy nem látja együtt a fejet és a farkat; ezek mind egy macska. A macska nem fejnek született, ami valamivel később farkat okozott; egy darabban született, fejes-farkas macskának.

Megfigyelőnk problémája az volt, hogy egy szűk repedésen keresztül nézelődött, és így nem tudta az egész macskát egyszerre meglátni. A kerítés szűk repedése erősen emlékeztet arra, ahogyan tudatos figyelmünkkel az életet szemléljük, hiszen amikor elmerülten figyelünk valamire, kizárunk minden mást. A figyelem leszűkített észlelés, az életet darabokban felfogó szemlélet. A darabokat aztán az emlékezet segítségével összekötjük. Olyan ez, mint amikor egy szűk fénysugarú elemlámpával vizsgálunk egy elsötétített szobát. Az ily módon leszűkített észlelésnek megvan az az előnye, hogy nagyon éles és világos, de sorban kell összpontosítania a világ egyes területeire, egyikre a másik után, egyik sajátságára a másik után. Ahol pedig nincsenek sajátságok csak tér, vagy csak egyforma felületek, valahogyan elunja magát, és további sajátságok keresésébe fog. A figyelem tehát olyasmi, mint egy letapogató berendezés a radarban vagy a tévékészülékben. Norbert Wiener és kollégái találtak is bizonyítékot arra, hogy létezik az agyban egy hasonló folyamat. Egy letapogató eljárásmód azonban, amely darabonként figyeli meg a világot, gyorsan meggyőzi használóját arról, hogy a világ tényleg különálló darabok hatalmas gyűjteménye, ezeket pedig különálló dolgoknak vagy eseményeknek nevezi.

Gyakran mondjuk, hogy egyszerre csak egy dologra lehet gondolni. Az igazság az, hogy mivel darabról darabra szemléljük a világot, meggyőzzük magunkat róla, hogy különálló dolgokból áll, és ezzel megteremtjük magunknak a "hogyan kapcsolódnak össze a dolgok, és hogyan ok-okozzák egymást?" problémáját, amely sosem merült volna fel, ha tudatában vagyunk annak, hogy éppen a mi szemléletmódunk darabolja dolgokra, eseményekre, okokra és okozatokra a világot. Nem vagyunk képesek felfogni, hogy a világ egyben van, mint a fejes-farkas macska."

2015. április 20., hétfő

Gerecse 50 8:40

A tatabányai starthelyen az első sorban áll egy különös alak, kétszáztíz centi magas, hófehér bőrű, kopasz ember. Csak egy aprócska táska van nála a hátán szétnyúlva, és egy kék cső lóg ki belőle, ami a szájánál ér véget. Reggel öt óra ötvenkilenc. A többi futó félelemmel vegyes szorongással nézi a szótlan óriást. Testhez simuló ezüstös futóruhája és ezüstszínű futócipője van, némán áll, és maga elé néz. Olyan, mint a kitörés előtti vulkán, szinte érezni lehet a pattanásig feszült energiát a levegőben.
Hat óra, a rajtkürt megszólal.
Az óriás tüdőrepesztően nagy levegőt vesz, tekintetét előreszegezi, és elindul. A föld megremeg alatta, egyre sebesebben halad, az emberek úgy rebbennek szét előle, mint a heringek a cápa elől. Pár bátor futó próbál előtte loholni, de képtelenek tartani a kolosszus diktálta iramot. Pár perc múlva már csak egy apró pont a messzeségben.

Kábé ilyennek képzelem el azt a futót, aki a 30. kilométernél lévő pontőröknél megjelent 8:15-kor...