A tatabányai starthelyen az első sorban áll egy különös alak, kétszáztíz centi magas, hófehér bőrű, kopasz ember. Csak egy aprócska
táska van nála a hátán szétnyúlva, és egy kék cső lóg ki belőle, ami a
szájánál ér véget. Reggel öt óra ötvenkilenc. A többi futó félelemmel
vegyes szorongással nézi a szótlan óriást. Testhez simuló ezüstös
futóruhája és ezüstszínű futócipője van, némán áll, és maga elé néz.
Olyan, mint a kitörés előtti vulkán, szinte érezni lehet a pattanásig
feszült energiát a levegőben.
Hat óra, a rajtkürt megszólal.
Az
óriás tüdőrepesztően nagy levegőt vesz, tekintetét előreszegezi, és
elindul. A föld megremeg alatta, egyre sebesebben halad, az emberek úgy
rebbennek szét előle, mint a heringek a cápa elől. Pár bátor futó próbál
előtte loholni, de képtelenek tartani a kolosszus diktálta iramot. Pár
perc múlva már csak egy apró pont a messzeségben.
Kábé ilyennek képzelem el azt a futót, aki a 30. kilométernél lévő pontőröknél megjelent 8:15-kor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése