30-31.nap/1000 gyakorlás

30.nap

Nem hagyja magát. Amikor már minden idege kiégett a fáradtságtól, a szeme égően piroslik a messzeségbe, amikor már az utolsó csepp víz is elfogyott és az utolsó csepp izzadság is elpárolgott, ő még akkor sem adja fel. Lennie kell valaminek a domb mögött. Egy épületnek, egy falunak, egy kútnak, amiből friss víz folyik…bárminek!

Kifáradtan a napok óta tartó gyaloglástól, Azel csak egy árnyas helyet keresett ahol lepihenhet. Nem volt semmi terve a mai napra nézve. A végső elkeseredésen már túl van. Pánikszerűen rontott rá, hogy most ennyi lesz, nincs tovább. Mégse adta fel. Továbbment. És talált egy eldobott vizesüveget, félig tele ásványvízzel.  Ezt kedvező előjelnek látta. Pár száz méter után talált egy árnyas sziklaüreget, amiben kiterítette a fekhelyéül szolgáló pokrócot, és rögtön el is aludt.

Az éjszaka állatai aznap este különösen nagy csendben voltak, nem ébresztették fel a szúnyogok sem Azel-t, ezért reggelre teljesen kipihenten ébredt fel. Meglepte, hogy egyetlen új rovarcsípés sincs a bőrén. A szeme felcsillant. Lehet hogy hamarosan eléri a célját? A sziklaüreg mögötti dombon átkelve egy végtelen kiterjedésű acélszínű fennsíkra látott rá. Egy hatalmas kéményszerű épület volt a közepén. Igen messze. Elindult lefelé a síkságra.

A kémény felé tartó útjának kábé a háromnegyedénél járhatott már a fémlapokkal borított területen, amikor a nap kibukott a dombok mögül. Hirtelen emelkedni kezdett a hőmérséklet. De valami eszméletlen gyorsan. Azel gyorsított a léptein, és az utolsó métereket már futva tette meg, mert a cipője talpa elkezdett olvadni, gyorsan beugrott a kémény oldalán futó árokba. A fal csúszós acélból készült, négy-öt méterrel lejjebb került, mint a felszín. Valami pokoli hőség lehetett ott fenn, mert a vaslemezek elkezdtek izzani! Itt lenn mégis jó hűvös volt.

Körbesétálta a hatalmas kéményt átölelő árkot, és talált egy kis ajtót, amin keresztül bejuthatott az építménybe. A biztonság kedvéért még tovább ment, hogy meggyőződhessen: ez volt az egyetlen bejárat. Majd visszament, és kinyitotta a kis sárga vasajtót.

A kémény belsejében egy létrasor volt, ami egészen a tetejéig vitt. De ő nem ezt kereste. Tudta jól, hogy a kémény tetején nem várja más, mint a nagy semmi, egy hatalmas nagyítólencse képében. Ezzel a lencsével termelnek energiát, bármire is lenne szükségük. Neki a lefelé vezető út fog bejönni.

Nem találta.

Két eset lehetséges: annyira jól rejtették el a lejáratot, hogy az életben nem találja meg, vagy ebben az épületben sohasem volt rejtett pinceszint. De akkor miért hozta erre a térkép? Valaminek lennie kell itt. Tudja jól.

Végül csak megtalálta a lejáratot, és hirtelen megijedt a gigantikus kémény még gigasn basszus, nem tudom tovább foltatni, kurva álmos vagyok.

***********************************

folytatás, 31. nap, egy kis helyzetfelmérés

Szóval az a helyzet, hogy történetet írni fáradtan nem lehet. Úgy kell jönnie a dolognak, szimplán csak kifelé a fejből, mint a vízfolyás. Nem gondolkodni, abszolút semmin sem gondolkodni! Csak írni, mindegy hogy mit. A nagy kémény, Azel leereszkedése a katakombákba, és valami nagy rejtély kiderülése talán örökre eltűnik. Nade nincs olyan, hogy örökre. Minden épp most van itt.

A kémény szerintem valami erőmű. Lenn pedig egy átjárót talál egy másik világba, ahogy az lenni szokott. Lényeg a lényeg, Azel-t hanyagoljuk egy kicsit. A mai történet az agyelszívásról fog szólni. És remélem hosszú lesz, mert sokszor megállok. tudom, hiba, nem szabad megállni, mert nem lesz meg a napi mennyiség, de… Semmi de.

Agyelszívás történt a minap. Épp bekapcsoltam a tévét, hogy nézzem az xboxon az egyik játékot. Órákig játszottam vele, vagyis ültem a székben, és a puskával lődöztem mindenféle piros ruhás emberekre a dzsungelban. Az agyamat pedig elvesztettem. Lényegében most is agy nélkül ülök itt, hallgatva a feladás démonának halk suttogását, hogy adjam fel, már megint álmos vagyok, nem fontos megírni a mai napit, nyugodtan feküdjek csak le és pihenjem, ki magam. Mert különben is, micsoda hülye ötlet az, hogy naponta egy ezerszavas írást teszek ki a netre? Hát hülye lennék én? Miért csinálom, nincsenek már történetek, olyan unalmas az egész, inkább izéljek és feküdjek le, mert fáradt vagyok! Fáradt vagyok! A nagy faszt vagyok fáradt. Folyton le akar csukódni a szemem, de ez az írás most dühös, és nem fogom abbahagyni csak azért, mert nem akarja magát nyitva tartani a hülye szemem! Nem szabad megállni. Írni kell. Folyamatosan.

De hogy is néz ki az agyelszívás a gyakorlatban? Először észre sem veszem. Nagyon kellemes. Olyan, mintha valami fontosat csinálnék, mert lefoglalom a szemem, a kezem, mégis ülök csak a seggemen, és elképzelem, hogy én is ott futkározok a nagy erdőkön át, néha meghalva és utána újjáéledve. Amit ki akarok hozni ebből, az az, hogy utána olyan fura érzés kerít hatalmába, mintha a testem is csak egy játékszer lenne, nézem a kezemet ahogy összehúzzák az izmok magukat, és behajlanak az ujjaim. Nagyon furcsa állapotba kerülök három óra folyamatos játék során. AZ egyetlen reakció, amit ilyenkor ad a szervezetem, az a fáradtság. Legszívesebben lepihenne. Ó, de még hogy! Főleg, ha még az írást sem fejeztem be! Basszus. Nagyon lassan telik a szószámláló.

Mindegy. Agyelszívás. Oké.

Ki kell fújnom előtte a taknyomat.

Na, újra itt.

Szóval a helyzet az, hogy az írásról, a takonyról, magamról nem szeretek írni. Van benne valami hamis. Nem ezt akarom. Ide történetek kellenek.

Olyan történetek, mint ez is: A néni, aki átírta a menetrendet.

Fél szemmel láttam csak, mialatt épp egyik helyről autóztam a másikra. A megállóban állt a néni. Szatyor a lábánál, kis alkalmi ruha, készült vendégségbe talán, vasárnap dél körül. És látom, hogy tollal ír valamit a menetrendre. De nem firkált, erről szó sincs. Átírta a menetrendet. Éspedig szó szerint. Mondjuk, amikor odaért, tizenegy negyven volt. És a busz 55-kor jön. Nem akart annyit várni, ezért kijavította az 55-öt 45-re. És öt perc múlva biztos hogy jött a busz. Mert nem egyszerű tollal írta át a menetrendet. Az összes menetrend, az összes GPS-es megállófigyelő rendszer, a buszvezető évek óta tartó rutinját is átírta egyetlen tollal. Senkinek sem tűnik fel, ha a busz jön. De az, hogy előbb jön tíz perccel, mint ahogy szokott, és ez teljesen természetes mindenkinek, na ez nem volt normális.

A külföldi és magyar titkosszolgálatok is szemmel tartották már ennek a különös tollnak a tulajdonosát. Mégsem tudták sosem elfogni, mert mindig átírta az eseményeket, mintha a jövőből visszanézve korrigálni tudná a múltat. Túl nagy felelősség lenne egy ilyen eszközt valamelyik szuperhatalom kezébe tenni, ezért a néni megfogadta szent küldetésében, hogy soha sem fogja senki más megkapni.

De sajnos a néni lebetegedett. Elég komolyan. Tüdőgyulladása lett. Érezte, hogy közeleg a kaszás, így az utolsó napok egyikére összehívta a családot. A rokonok között volt a kis unokája, a húszéves Pál. Vele megosztotta a toll titkát, és mivel sok időt töltöttek együtt, Pál nem lepődött meg a döntésen. Nem volt újdonság neki nagyanyja különleges tolla, mégis megilletődött, ahogy zsebre csúsztatta. A néni ezt látva nyugodtan meghalt. Pál pedig kiment, hogy közölje a hírt a nagyszobában üldögélő testvérével, anyjával és mostohaapjával, a rohadék Simonnal. Nem is értette, minek jött el ez a szarzsák, aki folyton hülyének nézte a neje anyját. A konyhában mosogatott Bori néni, a nagyi húga, és Masztodon nevű pincsije. A kis állatka körbeszaglászta az egyik szék lábát, és jól levizelte. De senki sem törődött vele. A szobából kihallatszott anyjának a telefonbeszélgetése a hullaszállítókkal meg a halottkémmel. Nemsokára jöttek a tetemért, aki még pár órája az aranyos nagyi volt.

Pál egyedül élt. A temetés után, ami egyébként még azon a héten megtörtént, egyszerűen csak hazament. Ő ilyen egyszerűen élő ember volt. A falain nem voltak képek, se bútorok, az egyetlen berendezési tárgya egy óriási tévé volt, ami egyben netezésre is alkalmas. Pál egész nap ott ült a tévéje előtt a földre terített matracán, és nézte a filmeket. Néha játszott valami játékkal, egy szemüveggel tudta mozgatni a játékost, fel sem kellett emelnie a kezét, szinte beleolvadt a biológiailag a testére szabott emlékező szemüvegbe. Pál egy kibaszott zombi volt, kérdezhetné akárki, akár Te. Nagy faszt. Pál csupán egy átlagember volt. Minden tekintetben tökéletes átlagember. Akinek a zsebében ott volt a múltat átíró toll.

Az első tettét észrevétlenül követte el. Nagy titokban. Még én sem tudom, mi volt az, annyira titkos volt.
De a második tette itt van előttem, mintha csak tegnap történt volna. Pál ugyanis visszaállította a helyi gyorsétterem nyitási időpontját egy órával, mert munkába menet sosem tudott reggeli menüt venni magának. És most már tudott.

Számtalan ilyen, és ehhez hasonló tettet vitt még végbe a tollal. Nagyon érdekes tetteket. Legalább olyan érdekeseket, mint egy amerikai, egészségromboló gyorsétterem lánc ebédmenü-kiadási időpontjának a módosítása!

Az az igazság, hogy ott volt a zsebében a toll, amivel ő lehetett volna a világ ura, vagy valami hasonlóan erősen hangzó mondatot képzeljünk ide. És mit csinált helyette? Na mit? Netezett és tévézett. Elvégezte a napi feladatait, hazament, és nem csinált semmi értelmeset. Mert el volt már szívva az agya. A nagymamája mégis neki adta a tollat. Lehet, hogy tudta jól, ennél a gyereknél nem kell attól tartani, hogy valami hülyeséget fog csinálni, mint például megváltoztatja a történelmet, és a jelenlegi világrend gyökerestül fog felborulni, nem. Nála maximum egy adag mittudoménmi helyett két adagot fog rendelni.

De most komolyan. Ha egyszer tudja, hogy meg lehet változtatni egy tollvonással a dolgokat, akkor miért nem él vele? Ez nagy kaland is lehetne. Vagy küldetés? Helyrehozni az értelmetlen dolgokat, hogy máshogy működjenek, például a szarul beállított jelzőlámpákat megsiettethetné, hogy abban a sávban váltsanak zöldre, ahol ő szokott reggelente menni.

Ugyan. Aki nem ismeri fel a hatalmat, amit a kezébe adott a sors, annak ugyan ki nyithatná fel a szemét?

Mégis volt valaki, aki vette a fáradtságot, és megtette ezt. Egy lány volt, akit vonzott a toll, tudattalanul, mivel Pál nem beszélt senkinek ezekről a dolgokról. Úgysem hittek volna neki. Akkor meg honnan jött a képbe a lány? Nem fontos. A lényeg az, hogy megérezte a toll vonzását, mint ahogy Gollam is a Gyűrűét. Egyik napról a másikra szoros közelséget alakított ki Pállal ez a lány. Egy hét múlva már hozzá is költözött. Alig várta már, hogy beléphessen a lakásba, mindenfélét elképzelt, mesés gazdagságot, különleges tárgyakat… ehelyett egy hatalmas tévé és matrac fogadta a szobában. Természetesen volt egy előszoba és konyha is egyben, de ez nem fontos. A lányt nem a fiú vonzotta, ez már tény. Megjátszotta, hogy tetszik neki Pál különleges hallgatása, sajátos írásai, és rajongott a videókért is, amiket Pál feltett a netre. Ettől teljesen megrészegült, büszkeséggel töltötte el, hogy van egy rajongója, és hogy azok az ÉRTÉKEK, amiket ő TEREMTETT, na azoknak a hatására ismerkedett meg élete ha nem is szerelmével, de mindenképpen egy jó kis csajjal. Már azon kezdett el gondolkodni, mit fognak majd vacsora után csinálni az ágyban, de nagy meglepetésére a lány nem maradt ott nála. Kedves szavakkal, buja tekintettel, de elbúcsúzott Páltól. Megbeszéltek egy találkozót, amire a lány nem ment el, és nem is adott több jelet magáról, hiszen már az ő zsebében lapult a toll, amit elcsent az akasztóra tett zakóból!

Még elgondolni is ijesztő, mikre lehet képes egy elszánt lány egy ilyen eszközzel. Pontosan tudja, mire való. Érezte a hívást, és összebarátkozott ez alapján a szürke Pállal, és tényleg ott volt a tol, és tényleg át lehet vele írni a jelent. Nem, egyszerűen túl ijesztő, még csak elképzelni is, mit fog csinálni a frissen megszerzett hatalmával!

De erre nem fog sor kerülni sosem. Ugyanis a lányt vagy elüti egy tehervonat a belvárosban, vagy lezuhan több ezer méter magasból, miközben az utcán sétál, vagy kiderül, hogy egy titkos társaság feje, és papnői hatalmánál fogva tejhatalmat fog gyakorolni a világpolitikában.

Micsoda történet. Pál ebből semmit nem vesz észre. Csak azt, hogy volt itt egy lány, aki istenítette őt, és egy pillanat alatt otthagyta, amint meglátogatta őt a saját lakásán. Lehet, hogy a lakással volt a baj? Tény ami tuti, nem nagyon otthonos. Tévé és internet, meg egy kemény matrac, semmi több. Ja, néhány mosatlan kávésbögre a mosdóban. Már pár hete el akarta őket mosni. De sosem veszi rá magát. Abban a pillanatban eltűntek a poharak, semmi hangjuk sem volt. Pát nem hitt a szemének, mi történhetett? Majd kíváncsiságból kinyitja a konyhaszekrényt. Minden pohár a helyén, tisztán. Meglepetésében visszaült netezni.

A lány első és utolsó jótette Pál részére az volt, hogy meg nem történtté tette a hetekig tartó el nem mosogatást. Ezek után már csak a világ meghódítása van hátra!