35-36. nap /1000 gyakorlás

Ó, igen. Amikor a tét megnő. Amikor minden egyre nehezebb lesz. Amikor elmaradást kell pótolni. De tényleg létezik elmaradás? Időzök itt egy picit. Tettem magamnak egy ígéretet, miszerint minden nap írok ezer szót. Nos, ezt megszegtem, mert a hétvégén nem voltam klaviatúraközelben. A szavak elmaradtak. Így mennyire hiteles ez az ígéret? Mennyire tartottam be? Nem hiszem hogy nagyon. Sőt. Semennyire. De pont ettől jó most írni. Háromezer szó? Úr Isten. Nagyon sok. Én meg lassan írok. És nem túl lelkesen, mivel nincs megint ötletem. De talán ennek így kell lennie. Írni, írni, és írni, majd még egy kicsit írni, míg végre elkapom a fonalat. Szóval most csak a töltelék szól. A zaj. A reklámnak álcázott műsor a reggeli rádióban. Amikor eladnak egy megrendezett jelenetben valakinek egy Lenovo fülhallgatót. Vagy a nap hallgatójának gratulálnak négyszer is, és mind a négyszer valami mást kap, különböző ajándékokat, utalványokat, apró szarságokat…csak az a fura, hogy ma reggel például nem is volt nap hallgatója. Nem vette fel a telefonját. És mégis mentek a reklámok, mert minden csak reklám. Át és átszövi az életünket az ezer csatornából ránk ömlő fogyasztói nyálka, hogy már álmunkból felébredve is tudjuk hogy Baumit-Az Életünk Színei, és hogy létezik Taleum orrspré, vagy mi, meg hogy meghűlésre a legjobb dolog egy kimondhatatlan nevű gyógyszar, amit rögtön felismerünk a patikában, mert belebotlunk az előtérben kihelyezett kartonreklámba! Minden reklám. Óriásplakátok mondják meg, hogy az emberek döntöttek: nem akarunk bevándorlókat. Mellette: akciós párizsi, csak a lidöl-ben. Ha távolabb nézel, ott van a kínai bank világító reklámja a belváros szívében, mint egy rákos sejt. Közhely a reklámokkal foglalkozni. Annyira mindennaposak lettek, olyan szinten eltompítanak, hogy már észre sem vesszük őket. Olyanok, mint a…mint a nem is tudom mik. Valami szokatlan dolog, ami megszokottá vált. Mint a nem köszönés a másik embernek az utcán. Mert egyre többen vagyunk, és nem ismerjük a többieket. Idegenek között utazunk, idegenek között megyünk egyik helyről a másikba, beburkolózva a fülünkbe üvöltő zenébe, a mobilunk képernyőjébe, a napszemüvegünk sötétségébe. Zombiként létezünk, érzéketlen egókként, amik annyira különbözőek, hogy ettől lesznek egyformák.

Van valami nagyon vonzó az éjszakai vezetésben. Amikor az útból csak a középen szakadozó vonalat látod. A széleken mély árok. És huszonöt méterenként egy-egy jelzőkaró. Vagy még az sem. Harmadrendű út, ami kis falvakat köt össze. Csillagos ég, a hold bevilágítja az utat. Nincs senki előtted, se mögötted. És kábé százzal mész. Tiszta, száraz idő. Nézed a fényszóró csóváját. Megjelenik egy csillogó szempár: őzike legel az út szélén. Majd a kanyart bevilágítja a szembejövő másik autós, te lekapcsolod a reflektort, ő egy kicsit később reagál. Miután elhaladtok egymás mellett, újra teljes világítás. Újabb egyenes szakasz. És egy hirtelen ötlettől vezérelve lekapcsolod az összes világítást. Még a helyzetjelzőt is. Csak a holdfény az, ami visszatükröződik az úton. Száguldasz a sötét éjszakában, kivilágítatlanul, mint a halál maga. Pár másodpercig jó kipróbálni ezt. Mert a sötétség veszélyes. Sötétben száguldani bajt jelent. A reflektorok fénye éket vág az éjszaka feketeségébe, mint a jégtörő hajó orra az egybefüggő sarki jégmezőbe; megnyílik előtted az út. De ha sötétben száguldasz, kivilágítatlanul, az út összezárul. És akadályokat görget eléd. Talán épp egy másik autós képében, akinek pont akkor jutott az eszébe kipróbálni ezt a veszélyes játékot, amikor neked is. Eltévesztitek a sávot, nem látjátok a kanyart. És végetek van.

Hát, még üres vagyok. Nincs újabb történet. Olyan érdekes ez! Hol van a történet? Itt. Mire várok? Hogy előjöjjön. De hiszen itt van! Rendben, de mégsincs itt, mert nem tudom leírni. Akkor hogy is van ez? Talán ez az a dilemma, amivel mindig küzdök. Sok apró történettel tudom csak beindítani a nagy történetet. Kellenek a gyújtósok, hogy lángra kapjanak a nagy hasábok.

Az biztos, hogy pihenni nem szabad. Kényelmesen elhelyezkedni a székben, hátradőlve, bámulni a képernyőt, ahogy szoktam…ó, nem. Ezt nem szabad. Ilyenkor szökik el az idő. És már egy óra eltelt. Már kettő. És nem történik semmi. Olyan, mintha arról ábrándoznék, de jó is lenne legyalogolni nyolcszáz kilométert. Ó, de hosszú út is az! De hamar meglesz. Minden nap negyven kilométer. Mi az nekem! Persze amikor minden nap másmilyen, az időjárás néha jó, néha nem, a kedv is hamar alábbhagy, és a negyvenből jó ha huszonöt lesz. Nem gyűlnek a kilométerek, nem teljesülnek az elvárások, és gyökeret ver a kétely: képes vagyok én erre? Ez olyan nehéz! Pedig nem az. Csak menni kell előre. Minden nap. Minden órában. Mindig az egyik lépést a másik után. Monoton, unalmas lépések. De másképp nem lehet. Talán így vagyok most az írással is. Az ígéretemet be akarom tartani. De ahhoz kitartónak kell lennem. Nem pedig elábrándozva üldögélnem a monitor előtt.

Azt hiszem, most a legjobb az lenne, ha vennék egy gyors, forró zuhanyt.

***********

Pillanatok. Pillanatok alatt elkalandozik az elmém. Egyik netes oldal után a másik. Könyv az ágyon. Hangszer szétszedve a konyhaasztalon. Apró dolgok a konyhapulton, mind eltevésre vár. Pillanatok. Annyi pillanat, ami mind azt kívánja, foglalkozzak csak vele. Ó, nem. Most nem. Majd nem. Már nem.

Egy jóleső délutáni alvás után, megebédelve és kellemesen eltelve tőle, elaludtam. Előtte elképzeltem, hogy majd a bal kezemben fogom tartani az épp olvasott könyvet, a takarót az államig fogom húzni, és a lámpát nem kapcsolom le, hogy olyan legyen, mintha a nyári nap besütne a résnyire lehúzott rolón át. A jobb kezembe került a könyv, de még volt bennem annyi erő, hogy az álom előtt áttegyem a bal kezembe. Tökéletes. Most elaludhatok.
Gyorsan elröpült egy óra. És rendkívül pihentető volt. Viszont a felébredés kissé eltért a megszokottól. A kezemet néztem, a jobb kezem, ahogy felemelve behajtom az ujjaimat, szétnyitom őket, megforgatok a kezem a csuklóm körül, tenyér, kézhát, sebhelyek régi forradásainak nyomai. Azért tért el kissé, mert a kezem nem volt az enyém. Tisztában voltam vele, hogy akaratommal mozgatom. Mégis olyan különös volt, az ébrenlét és az álom közötti szürke zónából figyelve ezt a természetes jelenséget. Egy kéz. Ujjak. Mozog. Az enyém. Mindez így együtt olyan nevetségesnek tűnt! Ez a kéz nem is az enyém. Mozog, mert mozgatni akarom, de nem én mozgatom, hanem az izmok és az idegek. Ki vagyok én, hogy mozgatni tudjak egy ilyen bonyolult dolgot, mint a kéz? Vérrel ellátni, hogy ne haljon el, nyirokkal átitatni, hogy ne száradjon ki? Növeszteni a bőrt rajta, hogy ne érjék sérülések? Mindezt a sok mindent én ugyan nem tudnám megtenni. Csak mozgatni akarom. És a kéz mozgatódik.  Most például állt egy ideig. Majd újra meg akartam mozdítani, és ennek hatására újra megmozdult. Olyan érdekes! Kisbabák csodálkoznak így rá a testükre. A felnőttek pedig természetesnek veszik, hogy uralják a testüket. Nagy tévedés. A testünk saját magát uralja. Az akarat az, aminek engedelmeskedik. Ha nem akarunk tőle semmit, nem fog semmit se csinálni, csak lenni. De honnan jön az akarat? Erős szó.  Az akarás vagyok, nem az akarat. Nincs alany. Nincs senki a testemben, aki akarna. Az akarás testi mozdulatokban nyilvánul meg. Összeszorított ököl. Csak nézem az ágyban fekve ennek a különös teremtménynek a kezét. A nézés vagyok, nem a néző. Talán egy percig is tarthatott ez az állapot. Nem az idő a fontos.

Sokkal nehezebbnek tűnik eredetinek gondolni magamat, mint csak hallott, látott dolgok átértelmezőjeként. Törekszem arra, hogy eredeti legyek, hogy egyéni, mégis sokkal jobban megnyugtat, ha ezektől megszabadulok. Persze nagy dolog nagy autóval, hatalmas házban, teletömött pénztárcával, bebiztosított jövővel élni. De ezek ránőnek az emberre, mint a tapló a fakéregre, beeszik magukat az életébe, és nem tudja ledobni ezeket a külsőségeket akkor sem, amikor pihenni vágyik, vagy csak egyedül szeretne lenni. Ott lógnak rajta akkor is, amikor egy szép tengerparton álldogál. Nincs menekvése tőlük. A birtoklott dolgok szép lassan birtokukba veszik azt, aki birtokolja őket.

Talán itt lesz végre az ideje, hogy elkezdődjön az írás. Mindig ezt gondolom. De lehet, hogy ez maga az írás? Ezek a gondolatok? Hát, fene tudja. Lehet hogy valami ütősebb zenét kéne hallgatnom, nem Deva Premal-t. Nagyon szép, nagyon békés, de nem mozgat meg túlzottan. Mit is hallgassak, ami úgy passzolhat egy olyan igazi történethez? Nyilván Iron Maiden lesz az. Szeretek azokhoz a zenékhez visszanyúlni, amiket kisbaba koromban hallgattam. Lássuk csak, melyik dal is legyen…oh. Isteni, ahogy elhallgat végre a meditatív transz, a béke akólhangulata, ÉS KILÉPEK A BIRKAÓLBÓL VALAHOVÁ, AHOL SZABAD LEVEGŐ ÉR! Nahát, hogy pont ez a mondat lett nagybetűs! /Iron Maiden-The Clansman/

A távoli hegyek felől köd ereszkedett a skóciai földre. Egy harcos áll a hegy tetején, tekintete a mezőt kémleli. Tudja jól, hogy az ellenség is ugyanezt a mezőt kémleli épp most. Pár óra, és leereszkedik a két sereg, hogy megütközzenek egymással. Nincs semmi, ami visszatarthatná, ami megállíthatná ezt a csatát. Szinte benne van a levegőben, mint a nyári zivatar felhőiben a villám; csak arra vár, hogy kicsapjon, fákat hasítson ketté, köveket olvasszon üveggé, erdőket borítson lángra! A feszültség kézzelfogható. Hideg, nyirkos napnak néznek elébe. Valaki gyors léptekkel igyekszik a csúcs felé, és megszólítja a hegy tetején álló harcost.
–Kinnard, gyere le a táborba, a többiek már indulásra készek.
Ő Quarry volt, az egyik leggyorsabb közülük.
-Megyek már. Egy utolsó pillantással felméri még a csatamezőt. A parancsán ezrek élete múlhat. Ezrek élete, akik örömmel mennek a halál elé, hogy feláldozzák magukat a szabadságukért.
A köd lassan betelíti az egész mezőt, és egy hirtelen jött vihar szinte egy pillanat alatt el is fújja. Egy hátizsákos, esőkabátos turista érkezik ugyanarra a helyre, ahol az előbb Kinnard vezér állt. Mobiljával panorámaképet készít. Feltölti az Instagramra. És folytatja az útját ugyanabba az irányba, ahol a harcosok táborhelye volt ezer évvel ezelőtt.