A semmi kapuin dörömbölve+Klavia túra 24-25. nap/1000

Valójában az a helyzet, hogy nem történik más, mint a nyitott ajtók döngetése. Ott állsz a feladat előtt, és nem akarsz nekikezdeni. Mi az, ami visszatart? Semmi. Hát akkor meg, miért nem csinálod? Ami a legfontosabb az ilyen helyzetekben: felismerni a tényállást. A valóságot. És ez nem más, mint a semmi kapuin dörömbölés. Ott állsz a nyitott kapu előtt, mit nyitott, a semmiféle kapu előtt, és úgy teszel, mintha dörömbölnél rajta, olyan kézmozdulatokkal ütöd ökölbe szorított jobb kezeddel a képzeletbeli kaput, hogy engedjenek át rajta! Vak vagy talán, hogy nem látod? Nincs előtted semmi! Minek dörömbölsz rajta! Menj tovább!

Béla a számszeríj szakértője volt. Papíron. Remek íjakat értékesített a boltban, ahol dolgozott. Egy íjász boltban. Mert ha mondjuk egy rövidáru üzletben akart volna íjakat eladni, akkor lehetett volna akármekkora szakértő, csak nagyon ritkán tévedt volna be oda egy olyan ember, akinek íj is kellene, nem csak cérna és passzészalag. De hagyjuk is magára Bélát, mert a kiéletlen íjászsága csak depresszív állapotba rántana minket. Gondolom megengedhető a többes szám, még ha most csak magamnak beszélek is.

Szóval ennyit Béláról.

Mert itt van Pál! A Balázs só örömteli, és kissé leereszkedő stílusában: -Gyere Pál, mondd mit hoztál nekünk!  De Pál meg sem szólal. Egész kék. Pál egy hulla. A műsorvezető ettől nem jön zavarba, beülteti a két vendége mellé harmadiknak, és elkezdi a beszélgetést az elsővel, aki egy felfújható guminő.
-Szia Lola, neked mi a véleményed arról, hogy Pál egy szót se szól?
Erre a guminőből kéjsóhajok hangját adja ki a beépített puha hangszóró.
-Ahh, aahhh.
-Ejnye Lola, neked mindig csak az jár a fejedben!
A közönség meglátja a „tapsolj-nevess 2” feliratot a kivetítőn, és a műsor előtt begyakorolt módon teljesítik a feladatuk: nevetve tapsolnak egy kicsit, kettes intenzitással, ami nem nagy beleélést jelent, de nem is gúnyos tapsot. Az a nullás.
Lola csak mondja a magáét, mialatt a műsorvezető a következő vendége felé fordul, aki egy ólajtó.
-Kedves Ólajtó, neked mi a véleményed…
Ebben a pillanatban realizálódott a műsorvezetőben, hogy amit csinál, az egy nagy rakás értelmetlenség. Nem folytatja a kérdéseket, csak néz maga elé, leveszi a szemüvegét, ingujjával megtörli a homlokát, szemüveg vissza. Feláll a székről, otthagyja a három díszpéldányt az oldalajtón át. Semmi felesleges mozdulat, semmi beszéd. Egyszerűen elment, vissza sem nézve.

A műsorvezetőt itt nyugodtan hátrahagyhatjuk megvilágosodott állapotával együtt.

Rengeteget lehetne abból tanulni, hogy egy beképzelt seggfejből hogyan válik megvilágosodott lény, még ha ez az állapota csak pár pillanatig tartott is. Hogy mi az, ami félbeszakította? Talán egy pisztolylövés a halántékába? Vagy egy újabb gondolat az elméje tiszta felületén, egy beúszó felhő a tudata tündöklő napja elé? Ki tudja. Ki tudja? Egyetlen ember. Aki éppen átéli. Elmondva már fals, és nem hihető.

Ó. Megint. Túlgondolok. Mindent.

De térjek vissza a semmi kapuihoz! Ezekhez az erős, láthatatlan kapukhoz, amik nem engednek továbblépni. Amiken azt hisszük, dörömbölni kell, hogy megnyíljanak előttünk, a túloldalon álló kapus jóvoltából:
-Ezen a határon átlépni…nem tudom. Nem is fontos. Nincs ott kapu, ugye? Hát akkor csak úgy át kell rajta lépni, nem? Akkor meg minek erőltessem meg magam? Minek elmenni a kapuig, ha egyszer ott sincs? Majd egy szép napon, amikor erőt érzek rá, majd átmegyek a „kapun”. Annyi az egész, hogy csak át kell rajta lépni, nem? Nem nagy ügy. De ma nem. Ma jobb itthon üldögélni. Ha egyszer úgyis mindig nyitva van a nem létező kapu, nem kell ügyet csinálni belőle, hogy átmenjek rajta. Nincs igazam?

Az a nagy büdös helyzet, hogy attól még, hogy nincs ott a kapu, hogy semmi erőfeszítésbe sem kerül majd átjutni rajta, az odáig való eljutás igenis nagy munkát fog igényelni. Minden nap menni kell. Nem szabad megállni, mert a távolság attól fog nőni. Igen, ez egy ilyen hely. Szívás, de ez van. Ha nem mégy minden nap, a távolság visszahízik. Ez remek hír azoknak, akik a nehézségek elől szeretnek elmenekülni. Mert abból itt van elég. Nagyon sok nehézség. Ó, nagyon sok. Hogyan is fogom tudni ezeket mind legyűrni? Annyira fárasztó lesz, nem lehet kibírni. Főleg úgy, hogy az ember mellette dolgozik is, és fáradtan jön haza. Tévézni és netezni is kell, meg pihenni is. Pihenés nélkül hogyan tudnám kipihenni magam másnapra? És bezárult a kör. A pontot az í-re a következő mondattal lehet stílusosan feltenni: -Nincs nekem erre időm.

Lehet hogy eljutottam arra pontra, ahonnan vagy továbbmegyek, vagy visszasüllyedek. És visszasüllyedni nem akarok, ha már idáig eljutottam. Itt dörömbölök a kapun, vagyis csak annak a helyén. Ezekkel a napi ezer szavas írásokkal. És ez a mai nap egy fordulópont. Milyen érdekes kis szó…fordulópont. Amikor a mozgás, fejlődés iránya nem a várt irányba halad tovább, hanem tesz egy kitérést. Lehet, hogy nem száznyolcvan fokosat. Talán nem rögtön visszaesik, először csak kilencvenöt fok. Kimarad egy nap, nem baj, másnap pótolom az írást. És a szög növekszik, száztíz. Kimaradt egy nap, nem baj, holnap írok majd egy ezerszavasat. Telnek a napok, és egy újabb fordulópont jön: jaj, megint kimaradt az írás, nem baj, írok valamit, nem fontos, hogy ezer szavas legyen, csak épp valamennyire legyen történet-szerű. És az irány lassan közelít a száznyolcvan fokhoz. Nem kerül már ki több ezer szavas írás naponta. Jó, ha hetente kikerül egy. És havonta. Majd szép lassan elfelejtődik az egész. Nem. EZ egy küldetés. Nem egy ígéret, amit magamnak tettem. Egy napi limit, amit mindennap át kell lépnem, hogy továbbmenjek. Hogy merre?

Merre menjek tovább…mi vár az út végén? Talán az, hogy jó író leszek. Gyorsan író író. Ez is már valami. A cél mindenesetre az ezer szó. És megfigyelni, hogy mikor ragadok be, melyik lesz az a pillanat, amikor már nem lesz több történet. Remélem sosem fog eljönni. Valahogy mindig akad elmesélnivaló. Szerencsére nem sokat kell gondolkodnom írás közben arról, hogy mi lesz a következő bekezdésben. Magát írja a történet. De perszer vannak olyan pillanatok, amikor szinte semmi sem akar működni. De ezeken is túl lehet lépni. Csak hallgatnom kell a sok bőrétől megfosztott, agyonközhelyesített belső hang-ra. Mert van ilyen. Például az előbb is, amikor csak állt az írás órákon át, délelőtt belekezdtem, és most éjjel fejezem be. Mert ez is egy duplahosszú bejegyzés lesz. Most vagyok a felénél.

*********

És most lássuk a történetet, ne csak a semmi kapuit. Azon gondolkodtam, hogy mesélhetnék a kis Engels-ről, aki a K-betű alatt lakik itt a billentyűzetem belsejében. Furcsa kis öreg ez az Engels. Nagy fehér szakálla van, görbe botjára támaszkodva jár, amikor a gyerekek meglátják, már messziről kiabálnak neki. Morgós öreg, szeretik bosszantani a suhancok, általában az Ú és az Ó betű környékéről származnak. Azok a betűk mindig is a rakoncátlan réteg melegágyai voltak. Az öreg Engels rövidke túrákat szokott tenni az L betűn át a szomszédos É-be, ahol Annamari lakik, egykori szerelme, mostanra öregkori barátja. A billentyűk világát megrázó ujjleütések nem zavarják őket, szinte nem is érzik meg, hogy a világukat jelentő billentyűket néha-néha leütöm. Minden egyes billentyű egy világ. Nem is akármilyen. Például az öreg Engels egy városban lakik. És a város egy földrészen lévő országban foglal helyet. De hogy is férhet egy ország egy ilyen aprócska dolog alá, mint a számítógép billentyűzete? Hát, a nézőpontunkból tényleg kicsinek tűnnek a billentyűk. De nem lehet, hogy mi vagyunk túl nagyok? Óriási ötvégződésű kezeinkkel ütemesen kattogunk a betűkön, és nézzük vagy a monitort, vagy az ujjainkat, hogy ne üssük félre őket. Számunkra a klaviatúra nem más, mint egy szimpla, beviteli eszköz. De a valóságban ez egy külön világ. Számtalan kis apró városkával, földdel. Annyi könnyítés azért van, hogy például azonos betű alatt élők azonos tulajdonságokkal rendelkeznek. Itt van az Ú és az Ó betű alatti, zabolátlan lakosok esete, vagy a K-alatt élők morgolódó természete. Az L-en angolnatermészetű lények laknak, akik mindenkit átengednek, aki belép a világukba, mert tudják, hogy náluk nem szeretne maradni senki. Az É világa gyönyörű tavaszi mezőkön fúvó szélhez hasonlít, ami megbillenti a réti növények virágait.

Talán kellene valamit még mondanom róluk? Úgysem hinnétek el. De azért elmondom. Ezek a világok sosem háborúznak egymással. Nem is ismerik a harc fogalmát, nem akarnak egymástól területet foglalni, mindegyik betű a helyén érzi jól magát, és örülnek, amikor az égi ujjak leütögetik őket. Semmiben sem hasonlítanak ilyenformán a valódi államokhoz, országokhoz. Itt nem vérrel rajzolják a határokat, nincsenek éhezők, mindenkinek van munkája, és békésen álldogálnak egymás mellett, nem akarják átlépni egymás határát, itt nincs hódítás. Egyszerűen élnek a lakók, a karakterükhöz illő környezetben, egy közös cél érdekében. Mert tudják, hogy mi a feladatuk. Nem érzi egyik billentyű sem értéktelennek magát attól, hogy alig használják, ugye kedves Q? Sajnálatos dolog, de őt alig érintik az égi ujjak. A leütések végső értelme a „szavak” alkotása. Ezen a betűk néha össze szoktak veszni, hogy most ki is áll benne egy szóban, és néha odasettenkedik egy plusz betű, értelmetlenné téve a szót. De szegény Q-t alig érintik ezek a minden döntést birtokló ujjak vajon kik lakhatnak a Q alatt? Talán a kurvák? De abban nincs is Q. Akkor Quelle katalógus gyűjtők, szerkesztők? Ugyan. Mi van még Q-t tartalmazó szó? Szinte alig van. Az Antikvitás-ból is kivették az antique Q-ját. Úgy lehetne  a legjobban elképzelni a Q lakóit, mint fehér köpenyes atomtudósokat egy kiürült termelési részlegen, egy olyan gyárban, ami régen bezárt, és csak egyetlen telefont hagytak ott számukra, vonalasat, hogy nekik még maradniuk kell, várniuk a hívást, mert egyszer majd még szükség lesz a munkájukra. Talán.

A legtöbb betűnek megvan a maga karaktere. A C-betűnek például egy kifli-t sütő péklegény. Az A-nak egy folyton a mennyezetet mázoló festő falétrával. Az O-t egy kövér cica lakja. A W is hasonló sorsú, mint a Q, de optimistább. Rajta villámhajú, karcsú lények laknak. Az I-n mindenki egyenesen jár, ellentétben a Z-vel, ahol kétrét görnyednek a sok munkától. Az A-n krumpli emberek élnek, mindenki kedves és puhára főtt. Az X-en pedig katonák állnak, keresztben tartott kardokkal, elijesztve mindenkit, aki be akarna lépni.

Ezen betűk alatt van a nagy üresség billentyűje. A mindenség alapütemét adó szóköz billentyű, angolosan szpész. Róla azt kell tudni, hogy elengedhetetlen feladatot lát el a szavak értelmezhetősége szempontjából. Nélküle a mondatok összefüggő szóvirslivé alakulnának, bennük a szavak egybeolvadnának, nem lehetne őket szétválasztani. Az itt lakók mind kopaszok, kicsik és izmosak. Olyan Danny De Vito formák.

A szpész billentyű feladatához nagyban hasonlító, mégis attól teljesen eltérő a lélegzet billentyű, vagyis a vessző. Mindig vesszőt kell tenni olyan helyeke, ahol az ember lélegzetet venne. Persze ez nem egyéni kérdés, mert például írhatnám azt is hogy szaros vécé, és itt is van vessző, mégse szeretnék nagyokat lélegezni egy szaros vécé mellett. Viszont ha kimarad a vessző akkor olyan mondatok keletkeznek aminek senki sem tudja értelmezni a ritmusát mert nincsenek benne szünetek és úgy tűnik mintha az aki írta egyetlen monoton hangon olvasná fel az adott mondatot valamelyik régi pártkongresszus egyik őrjítően unalmas felszólalásában ami kábé így nézne ki mint ez a mondat ugye. A vessző billentyűt is lakják, méghozzá zöld szöcskék. Egész nap ugrálnának, ha tehetnék.

A betűk fölött helyezkednek el a számok. Őket csak kristálylények lakják, akik egyformán néznek ki, csak különböző színük van. Az egyes például fekete. A hármas kék, a kettes smaragdzöld. A négyes sárga, az ötös barna, a hetes lila, a hatos narancsszínű. A nyolcas fehér, a kilences pedig… nem is tudom. Talán rózsaszín. Mindezeket a színeket a kis kristálylények adják ki magukból. Nem keverednek a betűkkel, csak ha a Shift billentyű szólítja őket. Ekkor átváltoznak betűből szimbólummá. Itt van rögtön a négyes. Ha a Shift szólítja, rögtön átvált felkiáltójelbe, és kiált egy nagyot! Rögtön parancsoló lesz a hangja! A kettes pedig macskakörömmé tud alakulni, és bármit képes „bezárni”.

Azon billentyűk között, akik nem a szavak létrehozásában segítenek, van egy olyan, ami mostohagyermekként rákerül az összes klaviatúrára. Funkcióját réges rég elvesztette, mint a múlt egy kísértő darabja, ott van egy hármas csoport közepén. Ő a Scroll Lock. Sosem ütik le az égi ujjak. Idők elején készült számítógépek segédgombja volt, amit az egér megjelenése óta már azok is elfelejtettek használni, akik valaha régen még nyomkodták. Mégis itt van. Kérlelhetetlenül hirdeti egy olyan kor emlékét, amikor még a számítógépek hatalmasak voltak, és külön programnyelven keresztül lehetett csak beszédbe elegyedni velük. Az itt lakó lény egy összeaszott testű szerzetes, szárong van rajta és lótuszülésben meditál.

De nem lenne a kép teljes, ha nem ejtenénk szót a karakterek ellenségéről, az anti-billentyűről, a Del, azaz Törlés gombról. Ezzel a billentyűvel törölni lehet mindazt, amit egyszer leírtak. Unottan benyomva tarva a Del mindent kitöröl, amit az égi ujjak a képernyőre írtak. Az itt lakó lény egy bajszos kamionsofőr, aki tolatva hajt előre. Mint egy szupermárió, aki kilép a kastélyból, és balra indul el, felmászik a zászlón, és az összes játékszereplőt hátba támadva eléri a rajtot, majd eltűnik.