2. fejezet 21-22.nap

1.fejezet

Ott hagytuk abba, hogy a hadnagy, (vörös copfos fiatal hölgy) épp beleszeret a pub-ban egy kimenő alkalmával az egyik újoncába, amolyan szerelem első látásra, az első táncon túl vannak, a hadnagyot meglepte az érzés, a srácot az este folyamán már nem látta többet.

Másnap reggel a felkelő nap első sugarai elűzték a szürkeséget a hadnagy körletéből. Négy ablak, 16 ágy. Van olyan lány, aki már fel is öltözött. Minden nyugodt. Csak bámul felfelé, a plafon talán választ tud adni a benne kavargó érzésekre. Pár perc múlva a vécécsészébe kapaszkodva adja ki magából a kavargó érzések nagy részét, az ágyból hirtelen kiűző, hasogató fejfájása is enyhülni látszik. Szerencsére két napos kimenőt kapott, így nem kell az újoncokkal ilyen állapotban foglalkoznia. A kantinban megreggelizett, majd visszament az ágyához, és egy hideg vizes törülköző társaságában visszaaludt. Félálomban hallotta, ahogy az udvaron eligazítást kap valamelyik szakasz, a repülőgépeket sorban indítják bevetésre, felbőgő motorok távoli hangja szűrődött be a résnyire nyitott ablakon.

Pár órát pihent így.

Az ebédet kihagyta, csak kétszersültet evett sós vajjal. Összeszedte magát, és lement a gépéhez, egy P-47 –es Thunderbolt-hoz. Szerette ezt a nagydarab, tömzsi vadászgépet. Hatalmas tűzereje volt, egy amerikai légi tesztrepülés alkalmával maradt itt a hadnagynál. Ő volt az első, aki ilyen gépet vezetett, később még rendeltek belőle többet is. Az újoncok még gyakorlógépeken, majd pár alkalom után már egyedül repültek a Spitfire-jeiken. De most csak ő van itt, és ez a vödörszerű gép. Szeretett belenézni a motorterébe, letörölte a kormot a fémfelületekről, megvizsgálta a futómű felfüggesztését, a szárnyakon lévő javítások állapotát, mert bekapott már pár golyót. Sokáig tartott, mire végül megelégedetten távozott a gépétől. Most mégsem akaródzott neki befejezni a szemlét. Csak nézte, nézte, bemászott a pilótafülkébe, ellenőrizte a pedálok és a kormány működését, magára húzta a kabin ablakát. Nem akart visszamenni a körletbe, de ki sem akart menni a hangáron kívülre. Ki tudja, hol lehet az a srác, akivel összefutott tegnap…hirtelen elfeledkezett a gépről, a többi pilótáról a hangárban, a háborúról, mindenről. Csak az olajos-kormos géprongyot látta a kezében, ahogy ütemesen tisztogatja az egyik hengert, fel-le-fel-le…hirtelen elpirult, és gyorsan abbahagyta. Körbenézett, hogy nem látta-e valaki, egy szerelő épp akkor kapta el róla a tekintetét, az arcán egy átvillanó mosolyt látott, és már ment is tovább a dolgára. Ahogy jött le a létráról, azon kapta magát, hogy alig várja az újoncok visszaérkezését a gyakorlatról.

Nagyon lassan telt az idő. Szinte állt. Ahogy jöttek vissza a gépek, a hadnagyon valami nagyon furcsa érzés kezdett el dolgozni. Aggódva számolta a gépeket. Szerencsére megvolt mind a harminc. És az utolsó előttiben ott ült a pilóta mögötti ülésen a tegnap esti srác…

************

A hadnagy ugyanúgy figyeli a korlátra támaszkodva az újoncokat, mint azon a két évvel ezelőtti napon, amikor másodjára látta a szerelmét. Akkor még nem tudta, de honnan is tudhatta volna, hogy halálosan bele fog szeretni abba a srácba. Most is gyakorlógépek érkeznek, a szakasz első repülése után, ugyanúgy szállnak ki a katonák a gépekből, de Ő már rég nincs köztük. A vörös haja alig látszik ki a sapka alól, rövidre van nyírva. A vidám, kék szeme megkeményedett tekintettel csüng a kifutópályán. Megjött mind a harminc gép. Nagyon jó. Idáig nagyon jó.

A pilótákat elhívta egy megbeszélésre, begyűjtötte tőlük a tapasztalataikat az újoncokról. Volt köztük, aki elájult, hárman pánikszerűen féltek, volt egy, aki mániákusan elkezdett nevetni, a többiek fele feszült volt végig, a másik fele élvezte a repülést és kérdezgette a pilótáját erről-arról. Semmi különös. Megköszönte a jelentéseket, és kiment a teremből, már várta az újabb csoport, hogy felszabaduljon a hely. Az aktában lévő jegyzetekkel helyet foglalt az asztalánál, és elkezdte összeírni a névsort, hogy kit kell kitenni a rajból, kinek adnak még időt…rutinmunka. Már hónapok óta nem érez semmi kedvet az élethez. A repülés is merő rutinná alakult át a szemében, a célpontok gépies megsemmisítésévé. Alig lelte valamiben az örömét, bár most is tavaszodni kezdett az idő. Minden olyan üres. Olyan értelmetlen. Olyan semmilyen. Olyan igazságtalan…

**************

Másnap már teljesen kiheverte a pub-ban elfogyasztott italok hatását, és alig várta, hogy a megmaradt újoncokkal találkozhasson az első eligazításon. Még új volt neki ez az egész, nemrég nevezték ki hadnaggyá, talán a harmadik szakasza volt ezidáig. A srácoknak engedte hogy felszabadultabban beszéljenek vele, de hamar a tárgyra tért, fontos volt megvédenie a pozícióját ennyi zabolátlan, feltüzelt pilótanövendék előtt. Minden csapatban akadtak szószólók, őket kellett rendre bírnia, hogy a későbbiekben se legyen gond a fegyelemmel. Abban biztos volt, hogy inkább tölti az időt szerelők, pilóták, katonák társaságában, mint az irodában üldögélve, és csak a hivatalos iratokat tologatva egyik aktából a másikba. Csak fiútestvérei voltak, két bátyja és egy öccse, babát sosem lehetett látni a kezében, annál inkább fiús játékokat. Ezért nem érezte idegenül magát, amikor egy alapvetően férfiak uralta közegben volt. Mindig is repülni akart.

Az eligazítás után következett az elméleti oktatás, és az ebéd. De azon már nem volt ott, ezerszer hallotta már. Majd később, amikor a légiharcot modellezik, azon már szívesen jelen lesz, az egy élő dolog, az a valódi repüléstan! De csak az a srác járt a fejében. Az eligazításkor valahol hátul ült, alig látta a szemét, folyton jegyzetelt, vagy olvasott valamit. Lehet, hogy ő nem is érzett semmit iránta aznap este, elég sokat ivott, ki tudja mire nem emlékszik, miket mondhatott még neki…

****************

Az egységéhez szólították, bevetési parancs jött egy újonnan felfedezett hadtestről. Az ellenséges gépeket még a földön kellene elpusztítaniuk, ezért gyorsan kell a cél fölé kerülniük, nehogy idejük legyen feleszmélni. Elindult a gépezet, vasfogai az égbe marnak, bőgő tüdejéből lángok csapnak ki, sebesen repül a felhők fölé tucatnyi társával együtt. A hadnagy precízen követi az alakzatot, alattuk lassan tovaúszó szántóföldek és ködös, reggeli felhők. Lentről légvédelmi löveg próbálja ágyúzni a gépeiket, de mellé-és alá- céloz. Még fél óra, és már ott is vannak a bázis felett, golyózáport zúdítva a hangárban és azok előtt álló gépekre, a benzintartályokra, az irányítótoronyra. Teljes siker. Két gép tudott csak felszállni, de esélytelenek voltak a túlerővel szemben, hamar leszedték őket. Az egyiket épp a hadnagy találta el.

Visszatértek a bázisra. Néhány pilóta körbejárta a gépét, hogy megnézze hol kapott találatot, de a többség nyugodtan elindult a barakkok felé. Jók az ilyen sikeres napok. Amikor minden sikerül. Amikor mindenki hazajön.

A hadnagy lassan már veteránnak számított a pilóták között. Nagy tisztelet övezte nyugodt és precíz harci technikáját. Nem veszítette el a fejét még a legnagyobb káoszban sem. Nagyon keveset beszélt, akkor is csak a repülésre korlátozva a mondanivalóját. Csak úgy nem fecserészett már, jókedvében, felszabadultan. Bezárult a szíve, a repülésen kívül nem lelte örömét semmiben, lassan egy éve már.

*************

A többiek az irodában nem tudták tartóztatni magukat, és megkérdezték a mindig vidám, most mégis olya szótlan, merengő hadnagyot, hogy ugyan, ki a szerencsés?
A hadnagy nem akart hinni a fülének.
–Hát ti meg honnan veszitek ezt? kérdezte a többi lánytól, miközben kijjebb tolta a székét az íróasztaltól.
-Ne csináld, áruld már el, ki az aki elcsavarta a fejed! Amióta visszajöttél a kimenődről, nem lehet rád ismerni!
Sosem tudott uralkodni az elpirulásán, és ettől csak még jobban vérszemet kaptak a többiek, akik egyre közelebb jöttek, végül körbevették az asztalát, záporozni kezdtek a kérdések.
-Biztos John az, a nagydarab skót!
-Nem, Erwin az, szerintem. John túl lomha ahhoz, hogy ráhajtson a hadnagyra!
-Ezt honnan veszed, lehet hogy pont ez jön be neki!
-Lányok, a kis Carlos-ról el is felejtkeztetek volna?
-Jaj, ne, ő mindenkinek csapja a szelet! És mindenkinek ugyanazt mondja!
-Vagy egy falubéli fickó van a dologban?
A hadnagy csak kapkodta a fejét, néha válaszolt egy szót, de már rögtön bele is vágott egy újabb mondattal valaki, zűrzavar és kérdésvihar vette körbe. Majd elcsendesültek.
-Na, ki az? elárulod végre, vagy hagyod, hogy itt találgassunk tovább? Idáig Peter-t tartjuk a legesélyesebbnek, vele kezdted el a képzést, és valahogy mindig a közeledben foglalt helyet!
-Nem lányok, egész másvalaki az. felbátorodott attól, hogy kimondhatja az igazságot –Az egyik újoncom az.

Döbbent csend volt a válasz. Majd egész gyorsan visszataláltak a régi kerékvágásba, és most már célzott kérdésekkel mindent kiszedtek a hadnagyból.

Egyik nap telt el a másik után, már saját géppel repültek az újak, nagy szükség volt az utánpótlásra. Páran még itt is kérdésesek voltak, hogy éles helyzetben mit fognak művelni, de nem tehettek kivételt, fel kellett küldeni őket, és majd elválik. Az első éles bevetésre egy borongós, szerdai napon került sor. Ellátmánnyal és hadianyaggal megrakott vonatokra vadásztak, raktárak is szerepeltek álló célpontként, és az esetleges levegőből jövő ellentámadást is ki kellett védeniük. A hadnagy előre kiosztotta, hogy ki melyik kötelékbe fog tartozni, hat felé osztotta a harminc gépet, minden két támadó kötelékre jutott egy védő kötelék. A felszállás után elkísérte őket a határig, ott kettéváltak. Természetesen ő ahhoz a csoporthoz csatlakozott, amiben a srác is benne volt. Egy piros farkú gépben ült. Remélte, hogy nem lesz semmi baj.

*************

A hadnagy lassan a kiégettség jeleit kezdte mutatni. Az utolsó bevetéséről erősen lyukacsos géppel ért haza, egy golyó súrolta a jobb combját is, nagy kék foltot hagyva maga után és bedagadt szöveteket. Már alig beszélt a régiekkel, azzal a pár lánnyal, aki az irodában vele együtt dolgozott amióta itt van, a pilótákkal sem beszélt, csak ha kérdezték valamiről. Egy év alatt a szép virág hervadásnak indult, a bánat emésztette apró szívét, amit hét ajtó mögé zárt, hogy ne törjön további darabokra. Nem tudta magát kipihenni, a szemei alatt mély, fekete barázdákat húzott az álmatlanság.  Ha riadó volt, rögtön megtelt tettvággyal, elvégezte a feladatot, és visszatért a bázisra. De két bevetés között olyan volt, mint egy zombi. Szinte rossz volt ránézni. De mivel remek pilóta volt, és az ilyenből ugye mindig hiány van, ezért nem akarták elveszíteni. Adtak neki két hét eltávot. A hadnagy közömbös arccal fogadta, mintha csak egy újabb parancsot olvastak volna fel előtte. Este összepakolta a holmiját, és a reggeli teherautóval bevitette magát a városba. Ott felszállt a buszra. És a szülei házáig legyalogolta a másfél mérföldet a falu központjától.

-Szia Orsi! Nézd, Apánk, ki jött meg! szólalt meg az anyja, egy erős csontú, vidám asszony.
Az apja székének csikorgása a padlón, a sportújság a földön landol, és kirohan a vézna kis vörös hajú emberke a nappaliból.

-Orsi, Orsi, drága kicsi lányom, de jó, hogy itthon vagy végre!
-Szia Anya, szia Apa, én is örülök nektek. egy mosolyt erőltetett az arcára, ami hamar eltűnt.
Az anyja ezt látva egy pillanatra megijedt, eltartotta magától a lányát, majd még mindig a két vállán nyugtatott kezével magához húzta, és könnyes szemmel átölelte. Nagyon szorosan.
Az apja letekintett a padlóra, majd az ölelkezőkre, végül, mint akinek most nincs szerepe, visszament a szobában hagyott sportújságért, és kiült a konyhába.
-A testvéreid a fronton vannak, Bob pedig még nem jött haza az iskolából. mondta az anyja. –Nem kérsz egy kis teát? Menjünk ki apádhoz, ne üljön egyedül a konyhában.
-Köszönöm, kérek, csak hadd rakjam le a szobámban a cuccaimat.
-Persze kicsim, menj csak fel, nem kell sietned.
A hadnagy, akit az egyszerűség kedvéért a nevén szólítunk mint Orsi, felment a szobájába, ledobta az olajzöld zsákját, a zubbonyát, és hasra feküdt az ágyon, fejét a párnába fúrva, hónapok óta először érezte úgy, hogy hatalmas könnyedség  árad szét benne. Mint amikor elengedi magát a gát: először csak egy kis vízfolyás, majd hatalmas víztömeg; ugyanígy eredtek el Orsi könnyei is. A tea kihűlt már, mire lement a konyhába a szüleihez.

*******************  

A légi ütközet hirtelen érte a kis csapatot. Szinte a semmiből jöttek elő a német gépek. A hadnagy az öt Spitfire-rel felvette velük a harcot, de nem tudtak mindegyikre figyelni, mert páran a lenti célpontokat támadó gépeket akarták hátba támadni. Mire észbe kaptak, egy gépüket már el is vesztették. Orsi fülében elkezdett dobogni a vér. Kereste a tekintetével a piros farkú gépet, miközben záporozta a golyókat a nyolc gépágyújából az ellenséges repülő felé. Amikor meglátta, megkönnyebbült. De csak egy pillanatra. Mert rögtön üldözőbe vette a srácot két német gép is. Orsinak alig volt ideje , hogy végezzen az ellenfelével, rögtön a piros farkú gép segítségére sietett. Rémülten látta a lövésnyomok kígyóvonalát a pilótafülke alatt, a srác gépéből füstcsóva nyúlt ki. Hamar elintézte az egyik gépet, a másik elmenekült. Újraegyesítette a két rajt, és hazavitte őket a bázisra. A piros farkú gép majdnem túlfutott a leszállópályán, de szerencsésen megállt. Orsi odafutott, hogy lássa, mi baja lehet a srácnak. Az orvos már lejött a fülkétől, és látva a lány ijedt arcát, megnyugtatta: -Csak egy repeszdarab fúródott az oldalába a géptörzsből. Nem mély seb, holnap már újra repülhet. biccentett, és beült a terepjáróba, hogy a következő beteggel foglalkozhasson. A pilótafülkében ott üldögél a kissé ijedt srác, bekötött combbal.

-Szia közlegény, hogy érzed magad?
-Köszönöm, voltam már jobban is… válaszolt mosolyogva
Orsi tekintete elhomályosult, ahogy nézte a fiút.
-Hadnagy, jól van? Nincs baj? kérdezte a srác a sírás közeli állapotban lévő Orsit.
-Nincs, dehogy, minden rendben közlegény. Csak örülök, hogy épségben van.
-Köszönöm, hogy leszedte rólam azt a német gépet hadnagy, ha nem segít, most teljesen máshol lennék…
-Szívesen, máskor is, Durian közlegény.
Orsi benyújtotta a karját, kisegítette Durian-t a fülkéből, és a gép előtt jobbulást kívánva neki elirányította a kórházi barakk felé.

***************