40. nap/1000 Hat Történet

Kongákat készített egész életében. Lassan már hatvan éve, a konga fájának kiválasztásától kezdve a bőrnek használt állat felneveléséig. Imádta a kongákat, a hangjukat. Valami különös, ősi erő sugárzott azokból a hangszerekből, amiket ő keltett életre. Senki sem tudta, hogy egy spanyol hódítónak a csontvázából nyert porral vonja be az utolsó rögzítést a belső faboltozaton. És mit ad isten, pont egy konga kedvelő konkvisztádor porhüvelyéről van szó. Ezért az összes eddig eladott kongából a halott hódító lelke is szól.

Az utcaseprő autó vezetője volt egész életében. Kisgyerekkorától kezdve elbűvölten kísérte figyelmével, ahogy a nagy autó, elején a henger alakú kefével, végigsöpörgeti az utcát, és vízcsíkot hagy maga után. Az iskolát elvégezve rögtön az utcaseprő vállalathoz adta be az önéletrajzát, amit annyira meggyőző volt, hogy próbaidő nélkül szerződtették az élete végéig. Imádta a munkáját, ahogy már a modern gépekben kamerák nézték az utat, a sok levelet hogyan szívja be a porszívó csöve, és hogy feltarthatja a forgalmat. Jön mögötte egy rendőr az egyirányú utcában? Megszívta, ő nem tud ötnél gyorsabban menni. Söprögette egész nap az utcákat. Boldogan. Betépve.

Kutyatenyésztő volt. Mopsz-agár keverékeket tenyésztett ki, vették mint a cukrot tőle a különlegességre vágyók. Esetlen állatkái megörökölték az agarak kehességét és a mopszok orrtalanságát, mellső lábaik rövid, míg a hátsók hosszúak voltak. Akik először láttak ilyen kutyákat, nem tudták eldönteni, hogy sírjanak, nevessenek, vagy hívják inkább a sintért. Nem akart ő semmi rosszat, egyszerűen csak kísérletező típus volt. És szerette a pénzt. Ezért ráállt a dándog-palotapincsi, dobermann-tacskó, pitbull-csivava keverékekre is, csak hogy párat említsek. Sok vásárlója hosszú repülőutakat tudott maga mögött, mire eljutott a kis, alföldi tanyára.

Egy francia étteremnek volt a beszállítója. Alig várta az esős napokat, amikor nyakába vette az erdőt, mezőt, és vadászatra indult nagy zsákjával. Éti csigákat gyűjtött. A nyálas, lomha állatok ezrével nyüzsögtek a friss eső után az útszéli árok partján. Több tíz kilónyit szedett össze belőlük, hogy majd potom pénzért megvegyék tőle a francia séfek. Egy kis házikóban lakott egy gazos telek végében. A nagy ház tulajdonosa amolyan csőszként tartotta őt ott, hogy vigyázzon a nyaralóra, amíg nincsenek ott hétközben. Majd havonta jártak le, végül már csak évente egyszer. Nem volt ott semmi tó, csak az erdő, és a nagy ház tulajdonosa inkább hagyta a fenébe a régi nyaralót, és építtetett egy újat valamelyik tónak a partján. A kis házban lévő embernek nem szólt, el is felejtette. Így ő ingyen élhetett ott, és várta az esőt, és a nyálas csigákat.

Vattacukrot árult az Arany Parton, már lassan két évtizede. Ami elsőre egy jó vállalkozásnak tűnt, az mára már az egyetlen célja és értelme lett az életének. Saját maga által hegesztett kerekeskocsiját tologatja a napozók közti aszfaltsávon, a kocsi elején egy leharcolt óra, és az oldala kopottas festékén a vattacukor hajdani ára olvasható. Őt nem érdekelte más, csak a vattacukor. Kisgyermekkori álmát váltotta valóra, amikor egy válás és a vagyon teljes elvesztése, vagyis nejvesztése után a padlóra került. Annyi pénze maradt, hogy bérelt egy lakrészt az egyik part menti ismerősének a házában, és inni kezdett. Hamar elköltötte azt a pénzt, amiből új életet akart kezdeni Németországban. Szerencsére nem tartotta magánál ivótávolságban az összes pénzét, így volt ideje kijózanodni. Amikor magához tért, egy látomása volt. Kopottas festésű, vattacukor árus kocsit tol az aranyparton, kidolgozott felsőtestét messziről észreveszik, flörtöl a csajokkal és pörgeti a pálcákra a szőrös édességet. Ez a kép új erőt adott neki, a bankból felvett annyit, hogy az alapanyagokat megvehette a kocsihoz, és nekilátott valóra váltani az álmát.

Egyik ember jött szembe a másik után. Egyik ember olyan ismeretlen volt előtte, mint a másik. Némelyikük ránézett, de már ment is tovább. Egységesen nem történt velük semmi érdekes, nem épültek fel interakciók, mint például a felismerés, köszönés, pár mellékes mondat váltása. Túl sok ember élt itt, ebben a városban, mint amennyi egészséges aggyal elviselhető lett volna. Szerencsére nagyon kevés embernek volt egészséges agy a birtokában. A legtöbb ember agymosott zombi volt, akik csak a telefonjukat bújták, vagy a tévé előtt játszottak, a monitorjaik előtt nyálazták végig a sorozataikat, hatalmas iramban görgették az egeret végig a hírfolyamukon, és csak zabálták a sok sok megosztott tartalmat, ami az életükhöz ugyan semmi tartalmat nem adott hozzá, de legalább az illúziója megvolt, hogy valami hasznosat csinálnak. Pedig nem. Ó nem. Nem nem nem nem. Nem.

Régóta nem tartott ilyen sokáig, hogy bezárja a boltot. Egyik ügyfél jött a másik után, mi van ma az emberekkel? Nem lehet mindnek pont ma olyan fontos dolga. De akkor is jöttek. Apróságokat vettek. Kotont, arcszeszt, vécépapírt huszonnégyes csomagban, borotvát, kenyérmorzsát, sört. Meg még ami az eszükbe jutott. Valamelyikük nagyon sietett, de látszott rajta, hogy ő sem igazán érti, miért csinálja. Rajtamaradt az irodából elhozott hajtás, pörgés. Az általánosabb az volt, amikor a sorok között, elveszett lelkekként bolyongtak a középkorú, nős férfiak, fülükhöz szorított, vagy maguk előtt hüvelykujjazott mobiljaikkal, folyamatos kapcsolatban az otthoniakkal, hogy most akkor mennyi tejet kell venni, és milyen hajlakkot kértél, és merre van a kardamon, bármi is legyen az a szar. Csak nézte őket, lehúzta a vásárolt tételeket, elvette a pénzt és visszaadta a visszajárót. A szokásos köszönés, valaki nem köszönt vissza, nem érdekes, a következőnek is ugyanaz a köszönés…néha régi vásárlók jöttek, akikkel váltott pár szót. Mindig csak apróságokról. Olyan simán megy itt az élet, gondolta. De a mai napnak nagyon lassan akar vége szakadni. Bár az eső már régóta szakad kinn, az emberek csak jönnek be a boltba. Mintha heringek tolonganának egy rajban, alig férnek el a sorok között.
-Mi az isten fasza van, gondolta magában a pénztárosunk. És csak jöttek az emberek, nyílt az ajtó, de fizetni még senki sem akart. Csak válogattak. És motyorogtak a mobiljukba. Már talán hetvenen is lehettek a kicsi, kétfolyosós boltban. Elmúlt a záróra, többen már nem jöhettek be, bezárta a bejárati ajtót a kint tolongó TÖMEG elől! Úristen, mi van itt? Az emberek a polcok tetején álldogáltak már. Üvegek törtek szét, ahogy leverték a tolongásban őket.
-Fizessenek, záróra! De a tömeg csak válogatott tovább. Senki sem mozdult egy tapodtat sem.
-Be kell zárnom a kasszáét, fizessenek kérem!
…fizessene…kére…na…fizetni…
A kassza üresen tátong. A bolt is üres. Egy lélek sem jár erre napokig. Örömünnep, ha egy vásárló betéved ide legalább naponta egyszer. A kasszás a pultra dőlve alszik ültő helyében, szájából nyál csorog az UV-lámpára.