33-34.nap/1000 A vasútállomás

Valaki, akit szerettél, messze van tőled. Vajon most mit csinálhat, mivel tölti a napjait? Milyen az élete, a legapróbb rezdüléseit is figyelembe véve, vagyis inkább átérezve. Milyen volt a reggelije, mit evett ebédre, merre járt egész nap, mit gondolt amikor felkelt, mennyire volt szomjas a reggelije után, milyen ruhát vett fel, kikkel és miről beszélgetett?

Mindezek a kérdések egyre jók: hogy vágyódj ott lenni.
De tudod jól, hogy már nem szeret.
Már mást szeret. Lehet, hogy senkit sem. De téged már biztos nem szeret. Nem úgy, mint régen.

Az emlékek…na mindegy.

AZ írás is olyan, mint a vezetés. Nem megy jól, ha szól a zene. Ez többszörös tapasztalat eredménye. A zene egyszerűen mindent összezavar. Gondolatokat, figyelmet, és nem jó. Most csend van.

Bármit leírhatnék.

Bármit.

Mégse jön az ihlet.

Várok.

Igazából lehet, hogy még nem értem el a mélypontot. A történetek már nem jutnak olyan egyszerűen a fejembe…vagy ez csak belebeszélés? Mintha valami blokkolná őket. De nem tudom, mi.

Hát, egy történethez nem kell sok minden. A házaspárról is írhatnék, akiket a tévében láttam, és tandemmel bringázzák végig délamerikát. Nem érdekel, hogy nem így kell írni, tudod így is miről beszélek. Franciák voltak. Egy nő és egy férfi. És kerékpároztak. Dél Amerikában. Kábé ennyi. Ja, és felvette a pasi az útjukat kamerával. A csaj már elküldte volna ezerszer a faszba, látszott egy ilyen unott, fáradt arckifejezés az arcán. Olyan fiatalok voltak, tele tetterővel, és a srác kamerázási mániájával.

Egyedül élt. Nagyon nem volt rossz sorsa. Volt munkája, néha találkozott a barátaival, akik maximum páran lehettek. Nem volt sok ismerőse, legalábbis nem tartotta számon őket. Csak azzal volt elfoglalva, hogy…hogy…nem tudom. Nem is érdekel. Kit érdekel egy egyedül élő, párkapcsolatra képtelen faszkalap? Kit? Engem ugyan nem! Dögöljön meg! Leszarom! Sosem írok róla történetet, ezt garantálom! Szemét!

De akkor miről írjak? Mi történt? Nem érdekes. Nem akarok a saját életemről írni, mert azt nem szeretem. De mások élete sem érdekel, ha történetírásról van szó. De valamiből táplálkozni kel…na lássuk csak. Van azért már itt pár szereplő. A repülős nő, Nitara, a Diák, meg még biztos van pár szereplő…nem tudom őket számon tartani. Szeretem őket a magam módján, mert jó velük írni, de visszaemlékezni rájuk kész gyötrelem. Az a helyzet, hogy amit leírok, azt sokszor el is felejtem. A képek megmaradnak, de a szereplők nem.

Istenem.

Miért nem jön ihlet?

Fenébe, ez így nem lesz jó. Csak ülök itt, kattogtatom a billentyűket, és nincs történet. Lehet hogy nem is fontos. Írhatnék csupán szavakat is, nem? Alma, faszék, dió, készétel, állványzat, fonott kosár…hmm..ez tetszik. De nem lenne vége. Valamit ki kell találnom.

A professzor messze földön elismert viselkedéskutató volt. Tisztában volt az alapértékekkel, amik egy ember lelkében a devianciát ellensúlyozzák. Ezek a BÁTORSÁG, EGYÜTTÉRZÉS, KAPCSOLÓDÁS voltak. Nagyon sikeres orvos, és író is volt. Az emberi testet egy élőlénynek képzelte el, ami nincs teljesen az irányításunk alatt, de mi felelünk érte, hogy jó ételeket egyen, megfelelő társasági életet éljen igényei szerint, és fejlessze a fizikai és szellemi képességeit. Fontosnak tartotta a megelégedettséget is, miszerint amink van, az elég, erre több könyvében is kitért. Hazaérve egy-egy külföldi konferenciáról, az üres lakásban, egyedül, mégis olyan furcsán érezte magát. Mindent ismert már abból, ahogyan a test-lélek-szellem működik. Mégis érzett valami hihetetlen nagy belső ürességet, amikor a sok ismerős és kolléga közül kiszakadt a magánéletébe, ahol nem várta semmi, csak a négy fal és  az ágy, meg az asztal, rajta egy tévével. Sosem néz tévét. De mégis vett egy óriásit. Lehet hogy egyszer még feljön ide valaki. De nem jött fel senki. Soha. És a professzor szépen leélte az életét egy kis lyukban, míg a könyveit olvasóknak a  nagy többsége pont az ő könyvétől érzett javulást az életében, és változást. A professzor szépen leélte a nyomorult kis életét egy büdös lyukban, ahol feldobta a talpát. Az egyetem dísztáblát állított fel neki a nagyterem egyik oldalsó oszlopára, pont egy nem olyan feltűnő helyre.

Egy üvegfúvóról is lehetne írnom, épp itt van a kezemben, vagyis inkább mellette a kávéspoharam. Megint álmos vagyok, nem tudom, mi van velem. Talán nincs már több történetem. talán kifogytam mindenből. Vagy csak bánatos vagyok, nincs ami feldobjon. Nincs is kedvem tovább írni ezt.

*********************

Egy vasútállomás. Dél körül jár az idő, nyári hőség. Sehol egy lélek. Az állomás elhagyatott, a jegypénztár zárva, a menetrend az egyetlen frissnek tűnő tárgy ezen a helyen. Emberünk csak ül a peron falához csavarozott padon, és várja a vonatot. Már egy jó ideje csak várja. Lehet hogy még sokáig fogja várni. Szeret várakozni. Várni nagyon jó. Van idő megfigyelni az állomás előtti teret, sokkal alaposabban, mint általában. A rohanó emberek szokása. Nagyon régen nem látott már rohanó embereket. Csak üldögél itt, ennek az elhagyatott vasútállomásnak a peronján, a hőségben még a bogarak sem veszik a fáradtságot, hogy megmozduljanak. Minden alszik. A sínek rozsdás anyacsavarjai, amik a talpfákhoz rögzítik a hosszú fémvonalakat. A töltéskövek egyhangú szürkesége, és a sok apró olajfolt, amik a megálló szerelvényekből csöpögött rájuk. Valaki cigarettázhatott előtte, mert a pad szélén három csikk is hever a földön. Hmm. Talán nem volt kedve kidobni őket a kukába? Ennyire lusta lehetett? Jobban körbenézve láthatóvá vált, hogy egyetlen kuka sincs az állomáson. Elég rövidke kis megálló ez. Nem volt jó a saccolásban, de úgy huszonöt méter lehetett a peron, és ennek a fele az, ami fedett volt.

Felállt, hogy elvégezze a dolgát. A hátsó fal mellett van a budi, egy fabódé, nyikorgó deszkaajtóval, madzaggal a belső oldalán. Még vécépapír is volt benne egy kartondobozban. Vajon mit tettek ebbe a dobozba először? A címke szerint ködfényszórót. De neki most nem volt szüksége rá. Ez kisdolog volt. A budi falán pár helyen rajzszögek voltak, alattuk letépett papírdarabok, felismerhetetlenül összegyűrődve és megsárgulva. Árnyékos, békés és büdös hely.

Visszamegy a peronra, folytatja a várakozást. Ebben ő nagyon jó. Nincs nála óra, de nem is kell. A vonat egyszer jön. Hogy naponta? Nem. Egyszer jön. Hetente? Nem. Egyszer. Lehet, hogy már elment. Emberünket ez sem zavarja különösképpen. Beletörődött. Ugyanakkora esély van rá, hogy elment, mint arra, hogy még nem jött meg. A sínek felülete szép fényes. Erre nincs magyarázat, valamiért nem fogja a rozsda. Gyerekkorában szellemvonatokról meséltek egymásnak történeteket. Az éjféli vonat, ami elviszi őket, egy messzi és jó helyre, jó messze innen. De akkor már mind aludtak. Senki sem ment ki az állomásra megnézni az éjféli vonatot. Megmaradt legendának. De a sínek mégis fényesek. Emberünkben ez most megmaradt. Vajon miért ilyen fényesek? Lehet, hogy mégis járnak erre vonatok, csak nem tűnik fel neki? Próbaképpen letett egy aprócska kis követ a sínre. De nem történt semmi.

Emberünk figyelme most egy lepkére irányult. Egy óriási, két négyzetméter szárnyfelületű lepkére. Tarka barna-fekete-fehér minták voltak rajta. A szemközti virágra szállt rá, ami szintén hatalmas volt. Furcsa. Egészen a mai napig nem tűnt fel neki ez, olyan természetesnek tűnt. De most valami megváltozott. Feltámadt benne a kíváncsiság. A kő egy pillanat alatt eltűnt, nagy roppanás kíséretében porrá vált. Itt valami nincs rendben. Nem érezte a szelet, mert úgy képzelte, hogy ha jönni fog a vonat, akkor a szelét is éreznie kell. Hangot sem hallott, sem dübörgést. Minden olyan csendes volt, mint most. A kő mégis atomjaira hullott. A sínen egy apró lyuk maradt utána a hatalmas felszabadult energia következményeként. Kitett még egy követ, és visszaült a zöld padra. Kellemesen elhelyezkedett, és a magával hozott termoszból hideg tejeskávét öntött egy pohárba. Szép lassan szürcsölgette. A lepke óriási nyelvével szívogatta a virág kelyhéből a nektárt. 

Emberünk meg csak üldögélt. Szellő sem rezdült. Minden csendes volt. Arra várt, mikor fog az újabb kő is szétrobbanni. De nem robbant szét. A lepke továbbszállt, nagy lomha szárnyai kellemesen megmozgatták a levegőt. A kávé elfogyott, visszatette a poharat a termoszra, a termoszt a táskába, a táskát maga mellé a padra. Egy fekete kapucnis alak ült a pad másik végében. Emberünk ezen kissé meglepődött, mert nem hallotta, hogy jött volna valaki, sem azt, ahogy a padra nehezedett amikor leült. Egyszerűen csak ott volt a fekete kapucnis, fekete szoknyás alak. Fekete harisnya és fekete bőrcipő volt rajta. Nem lehetett látni az arcát a kapucniba varrt fátyoltól. Maga elé nézhetett. Kényelmesen, hátát a padnak nekidöntve várakozott ő is. Kezeit maga előtt összekulcsolta, vékony, fekete selyemkesztyűt viselt. Biztos temetésre megy, gondolta magában az emberünk, de nem szólította meg, mert meg akarta, de kirázta tőle a hideg. Volt valami nyugtalanító benne. Biztos nem a faluból jött, mivel ott ismert mindenkit. Lehet, hogy látogatóba jött? De akkor valaki csak említette volna a tegnapi táncházban. A pletyka gyorsan terjed. Mindegy. Üldögéltek tovább. 

Egyszerre a kő eltűnt. Ezúttal nem volt roppanás. Egyik pillanatban ott volt, a másikban már nem. Emberünk felállt, hogy megnézze, nem esett e le, csak úgy, oldalra. Fehér színével el kellett ütnie a többiek szürkeségétől. De nem találta. Visszaült a padra. Elővett egy szendvicset a táskájából, egy uborkás szendvicset. Csak uborkás szendvicseket evett, ha kirándulni ment. Igaz, hogy a vonatra várás nem olyan izgalmas, mint egy kirándulás, de hasonló. Az ég tiszta kék volt, nehéz, virágillatos volt a levegő. Nagyon jól esett neki a szendvics. Minden falatot jól megrágott, ahogy anyukája tanította neki a nagy szegénység idején. Mert akkor tovább tart. De már nincs anyuka, nincs nagy szegénység, nincs gyermekkor. Maga elé meredve majszolgatta az elemózsiáját.

Majd valahogy a fekete alak felé ugrott a tekintete. Odavonzotta valami. A selyemkesztyűs kéz egy fehér kavicsot tartott, félig emberünk felé fordítva. Azt a kavicsot, ami a sínen volt. A szendvics utolsó falatkái már nem estek annyira jól. Hogy volt képes észrevétlenül a sínekhez szaladni és visszaülni a padra? Legalább négy méter az út. Egy ilyet észre kellett volna vennie. Egyre furcsábban kezdte magát érezni. A fekete kapucnis alak lassan feléje fordította a fejét. A fekete fátyol mögött a mérhetetlen sötétséget lehetett csak látni. Egy pillanat törtészéig az arca közvetlen közelében érezte a fátyolt, megcsapta egy hideg fuvallat, és  valamit markolt, kirázta a hideg, de a fekete alak mintha mozdulatlan maradt volna. Lassan visszafordította a feketébe burkolózott fejét, és kezei újra össze voltak kulcsolva maga előtt. Itt valami nagyon nincs rendben. A kezében még mindig érzett egy szorítást. A jobb kezében. Valamit szorított. Lenézett, és a kis fehér kavicsot látta a markában. Nem így tervezte a napot. Azt gondolta, ma is várja egy ideig a vonatot, mint ezidáig számtalanszor. Nyugodt béketűréssel belenyugodva a dolgok megváltoztathatatlan menetébe. Ő vár, megissza a kávét, megeszi a szendvicset, a vonat nem jön, hazamegy. Ehelyett felébredt benne a kíváncsiság, vajon miért fényes a sín? Az első kísérlet után megjelent a fekete alak, és nem tudta megismételni a kő eltűnését. Most itt van a kezében újra a kis kavics. Még mindig nem merte megszólítani a baljós kisugárzású alakot. Inkább újra felállt a padról, hogy a sínre helyezze a kis kavicsot. Már átlépte a peron festését, amikor határozott erővel visszahúzta a könyökénél fogva egy kéz. A fekete alak állt mögötte, a szorítása nem volt fájdalmas, de nem engedett. Emberünket újra kirázta a hideg, ahogy bőrén érezte a selyemkesztyű lágyságát, és az alatta szorító ujjak acélkeménységét. Ki akart szabadulni, de nem lehetett. Miért akadályozza meg, hogy a sínre tegyen egy kis követ? Ettől még nem lesz semmi baj! A fekete alaktól való félelme, és a feltartóztatás sérelme feldühítették, és csak azért is a sínekre akarta tenni a kavicsot. Húzta a karját, a másik kezével ki akarta bontani az ujjak szorítását, már azon volt, hogy belerúg a feltételezhetően női alakba, amikor leesett a fejéről a kalapja, egyenesen a sínekre. A következő pillanatban a kalap kettévágva hanyatlott le az acél két oldalán.

A fekete alak ekkor elengedte emberünk kezét, és felemelte vékony kezével a fátyolt, ami eltakarta az arcát. Csak egész lassan lehetett kivenni az arc körvonalait, mintha a feketeség még mindig rátelepedett volna, mint a hajnali köd a földek felett. Elmosódottak voltak a vonásai, egyértelmű volt emberünk számára, hogy nem e világi lényt lát. Összepillantottak, és a jelenség eltűnt. Emberünk még mindig remegve a félelemtől, amit a kalap kettévágása indított be, lassan visszament a padhoz, felvette a hátizsákját, és elindult a faluja felé. Soha többet nem ment vissza a vasútállomásra.