Érdekes dologra lett figyelmes F, amint épp B-vel nézte a
nagy budapesti látképet a Széchenyi kilátóból. A Bazilika kupolája körül van
egy kilátórész, körbe lehet sétálni pár száz forintért, lift megy fel oda, de
lépcsőn is fel lehet menni, a korlát érintése nagyon hideg volt, és eléggé
keskeny sávban lehet rajta menni, rá lehet csodálkozni a kupola belsejére…és
ezt mind látta F, amikor ránézett a Bazilikára.
Az történt, hogy az emlékeivel látott. Adva volt egy nagyon
távoli építmény, ahol már járt, és amint nézte, az emlékek által olyan közel
érezte magát hozzá, mintha csak a korlátba kapaszkodva nézne át az Erzsébet tér
fölött. A látást mindig kisegíti az emlékezet, néha tévútra vezetve a nézőt.
Tipikus példa az úton fekvő kötél esete, amit a félhomályban kígyónak néz az
arra elhaladó. Természetesen ez egy olyan országra jellemző példa, ahol az
ember elég sok kígyóval találkozik az úton. A megfigyelő mellé odalép valaki,
látva az ijedelmét, és rámutat a kötélre, hogy az csak kötél. Az ijedelem
elmúlik, és most már kötélnek látja ő is.
Lényegében mi is történik? Amire ránézünk, azt rögtön értelmezzük:
egy kerek dolog mellé a gurulási képességet például. Ha valami távol van,
elképzeljük közelről. Ha valakit kinézünk magunknak, mert szépnek látszik,
közelről lehet hogy nagyon nem az. Sokszor mondják, hogy az idő megszépíti az
emlékeket. Pedig csak ugyanaz történik, mint amikor egy szimpatikus külsejű
embert távolról kibökünk magunknak, és egész addig azt hisszük hogy helyes arca
is van egy ilyen alakhoz, amint közelebb nem ér. Általában a távolság
megszépít, mert szép arcot képzelünk oda, ahol csak felületesen futottunk át a
valódi vonásokon, mert elsőre nem azt néztük meg a másikon.
De mi van akkor, ha ez az automatikus elképzelése a távolban
lévő dolgoknak ugyanígy működik a közelebbiek esetében is? Mi van akkor, ah
mindaz, amit látunk, egy előre értelmezett világképnek az apró kis darabkái,
amik között mozgunk a mindennapok során, és észre sem vesszük a környezetünket,
mert az agyunk mindenre azonnal ad valami értelmezést? Ma például láttak egy
porig égett buszt a fogaskerekű vonalán. F-nek rögtön egy háború dúlta város
jutott róla eszébe, B-nek pedig a hosszan tartó füstszag, ami beleissza majd
magát a környező házak függönyeibe.
Sokkal kényelmesebb úgy mozogni a városban, vezetni az
országúton, vagy simán csak sétálni, hogy nem kell odafigyelni a környezetre.
Úgyis csak ugyanazok a falak, fák, házak vannak a megszokott útvonalon. Nincs
semmi különös, semmi kiégett busz vagy ilyenek. Színtiszta unalom. Ezt fel kell
dobni egy kis zenével! Hallgassunk zenét, mindig, egész úton, hogy nehogy
valamire is figyelni kéne a sok unalmas dolog és unalmas ember között. A
telefon rituális nyomkodása, a színes apró buborékok pukkantgatása, az arckönyv
lapozgatása, és pillanatok alatt el is telt az idő, amit utazással töltött,
kezdődhet a munka.
Hazafelé ugyanez.
Tegyük fel, hogy el tudunk kapni egy ilyen embert egy
kísérlet erejéig. Vajon meddig tudná megállni, hogy csendben maradjon, ne
nyomkodja a telefont, ne hallgasson zenét egy olyan metró kocsiban, ahol az összes
utas a kísérletbe beavatott személy? Majdnem mindenki mobilozna, és befogott
füllel ülne és álldogálna. Garantálom, hogy tíz másodpercig sem. Nem akar egy
pillanatig sem utazni, nem. Csak el akar menni a pillanatból, nem ott lenni,
pótcselekvéseket végez inkább.
Hát igen. F-nek eszébe jutott, hogy mennyi apró kis ablak
néz most éppen Buda felé, és kik lakhatnak azokban az apró kis házakban a
Várnegyedben, vagy a Duna-parti nagy házakban. Elképzelni, hogy ott van valahol
az a másik ember, aki egyszer majd a partnere lesz az életében, talán még a
társa is.
De az is lehet, hogy Budapest egész lakosságában nincs egyetlen olyan
másik, aki tényleg Ő lenne. Akkor valahol máshol van. Itt is megjelenik a
képzelet szem, és már benn is van a nyitott ablakon át a kisszobába, ahol a
szobájában épp most akasztja le a dzsekijét a fali tartóról, hogy elmenjen
egyet sétálni, mondjuk a Duna parton. Nem is tudja, hogy a ruhája legapróbb
részletét, arca legkisebb vonásait már messziről elképzelte valaki.
A szem igazából nem több egy csarnokvízzel felfújt diónál.
Minden meg van benne, amit csak egy optikai érzékszerv kívánhat. A szem csak
néz. Nem tud többet, de ez nem is baj. Látni az agyunkkal/és a Kis Herceg
nyomán: a szívünkkel/ tudunk, mindkettő független a szemtől. Azok, akik nem
látnak, de valaha még láttak, szintén az agy eltárolt emlékeit hozzák vissza.
Vagy ha már vakon születtek, akkor a tapasztalatokat az érintés, a másik
embertől jövő segítség megköszönése, szociális kapcsolódások adják. Mindig a
megtapasztalt dolgokból tudunk csak építkezni.
Vagy álmodni.
Mert mi van akkor, ha F tényleg ott volt a bazilika tetején,
amikor csak erősen rágondolt? Lehet, hogy valójában egyszerre volt két helyen.
Mint az álomban, ahol a szereplők bőrébe lehet bújni, kívülről lehet nézni azt
a szereplőt, akinek a bőrében pár perce még benne voltál…csalóka az emle,
amikor a Szem-től jövő képekhez társít érzelmeket. Ez szinte azonnal történik,
felfoghatalan sebességgel.
Szóval a szemmel közelebb tudjuk hozni azokat a helyeket,
ahol már voltunk, vagy valami múltbéli történés jut eszünkbe .
A szemmel nem csak nézni lehet, bár sokan csak és kizárólag
erre használják. Hanem látni is. Egy bonyolult képalkotói eljárás végeredménye
senkinek sem mond semmit, csakis az ortopéd orvosnak. Nagyon sok tesztrészt
mozgat meg helyben. Egyre összefüggéstelenebb az írása F-nek, hatalmas iramot
diktál a levélírással magának. B pedig ezalatta forrás felé vette az irányt.
Benne akart lenni a Most-ban, amikor nincsenek célok, véghez vitt tettek. Csak
a levés az egyetlen cél, semmi más. Nagyon sokszor a másik emberről, aki ép a
beszélgetőpartnerünk mondjuk, van egy eltárolt kép az elménkben. És e hhez a képhez
beszélünk, a valódi másikhoz szinte alig. Az elraktározott megjelenését
hozzáigazítjuk a találkozó elején az épp aktuálishoz, a megnyilvánulásait is
valahogy próbáljuik beleterelni a tőle megszokott dolgok medrébe. Ez egészen
addig működik, amíg a másik nem alakul át. Mert akkor már nem ugyanaz az ember.
És itt az ideje végre kidobni a róla alakított képet, újraértelmezni ami kőbe
van vésve, széttörni a követ, és újat írni! A Most az igazi élet. Nézz rá a
partneredre úgy, mintha soha ezelőtt még egyszer sem találkoztatok volna. Ha
jól csináljátok, az ő arcán is a meglepetés fog kiülni: -Ki ez az ember itt,
ilyen közel hozzám?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése