Most még nincs cím. Még nem tudom, mi lesz. Még minden olyan
képlékeny. Egy sor született idáig meg. Ó, már a második is születőben van!
Ebből még bármi lehet.
Várok. Várom hogy megjelenjenek az első képek. Még semmi.
Még most se. Semmi. Visszaolvasom amit idáig leírtam, de semmi. Na. Valami
kezdődik. De mégsem. Csak apró részletek egy játékból, és légből kapott
vélemények egy általánosításon alapuló meghatározáson. Csak nézem a
billentyűzetet. Nem. Még mindig nem. Teljesen üres az agyam. Újra visszaolvastam
a leírtakat. Tompaság. Mintha kikapcsolták volna a villanyt a fejemben.
Kikapcsolták? De kik? Oh. És megszületett az első gondolat.
És a belőle elburjánzó történet. Igen. A sötét elme, aminek az alapműködése a
gyors gondolkodás, vagy a nyugodt béke. És a csend, amikor nem dolgozik. Ez az
elme folyton zajong. Zene szól benne reggel, pedig a fülei nyitva vannak.
Beszél magához, pedig nem is akar megszólalni. És sötétbe borul, amikor pedig
használni kéne az eszköztárát.
Igen. Inkább a pihenés, a lustaság hívása dominál egy olyan
helyzetben, ahol ennek az ellentéte óriási nehézségnek tűnik. Megmozdulni?
Ugyan már! Minek? Felkapcsolni a villanyt, hogy alkothassak? Na nehogy már!
Inkább pihenj! Egy egész kultúra kapott rá, hogy a pihenést és az agyzsibbasztó
szórakozást válassza a valódi helyett. Inkább ülnek a tévé, a mobil, a
számítógép előtt, bambán figyelve a képernyőn mozgó alakokat és bejegyzéseket,
mintsem felismernék a helyzet veszélyét.
De mi is ez a veszély?
Amit nem használunk, az leépül. Az elme is ilyen. Megszűnik
a komplexitása, a problémamegoldó képessége, kemény lesz és rutinos. Cselesen
mindig az olcsóbb és egyszerűbb felé fog húzni a döntéseknél, mint a kisnyugdíjas
a nevenincs penny marketes felvágottakhoz. Ha van egy feladat, akkor egy ideig
végzi, de ez az idő drasztikusan le tud csökkenni, ha a monotonitás réme riogatni
kezd. Minden nap foglalkozni valamivel, egy napot sem kihagyva? És hol marad a
jól megérdemelt pihenés? Ma hagyd ki. Ma nem kell. Ma csak pihenj.
Ó, rengeteg idő van
pihenésre. Egész évtizedeket pihenünk, ha szigorúan összeszámolnánk, mennyi
időt töltünk azzal, hogy csak bámuljuk a képernyőket. Abban a hitben tesszük
ezt, hogy még rengeteg időnk van. És talán még annál is több. Száz évig fogunk
élni, vagy még tovább, és az rengeteg idő!
Na igen. Csak egyetlen dolgot mondok a sok időről: nincs
ilyen. Az egész csupán egy hitel, amit mindnyájan felvettünk, és azt hisszük,
még ötven, hatvan, nyolcvan évvel gazdálkodhatunk. Azt hisszük, az az idő a
miénk. Csakhogy ez nem így van, ugyanúgy ahogy a hitelnél sem a saját
pénzünkkel gazdálkodunk. Bármikor mondhat olyat a bank, hogy most több pénzt
kell befizetnünk. Bármikor jöhet egy hír, hogy halálos betegek vagyunk, és már
nincs sok időnk.
Becsaptak minket? Nem. Magunkat csaptuk be azzal, hogy
megelőlegeztünk magunknak ennyi és ennyi évet, terveket szőttünk a leendő család,
ház, gyerekek, nyaralások, munkák, lehetőségek köré. Mind szappanbuborékok,
amiket kőkemény üveggömböknek hiszünk, egészen addig, amíg ki nem pukkasztja
őket egy ilyen hír. A valóság talajára érve egyik sem marad meg. Újra kell őket
építeni, de már két lábbal a földön állva. Mert a valóság az, hogy minden nap
végén meghalunk, ahogy álomra hajtjuk a fejünket, és minden újabb nap reggelén
feléledünk, egy napnyi lehetőséggel arra, hogy alakítsuk a világunkat.
Tettekkel. Nem tervezgetéssel és tologatással. Nem azzal, hogy biztonságos
távolságból nézzük a dolgaink folyását. Nem pihenve, hanem munkálkodva!
Mit is értek munka alatt? Ezt talán fontos lehet tisztázni.
Nem csak a munkahelyen eltöltött időre értem, és itt a munkahely lehet bármi,
ahol az ember pénzkeresés miatt dolgozik. A munka nem feltétlenül helyhez
kötött. Viszont aktív. Erőfeszítést igényel. A pihenés feláldozását, hogy az
ember valami több legyen általa, mint amennyi előtte volt. Amikor egyre jobban
megy valamilyen képesség, ismeret elsajátítása, az a munkából ered. Az úton
való haladás is munkát igényel, főleg azokban az időkben, amikor minden
monotonná válik, és csak a végtelen út van elöl, amit le kell győzni,
kitartással. És rengeteg elterelő tényező van, amik vissza akarnak téríteni
bennünket a kényelmes tespedésbe, az időpocsékolásba. Mert nincs végtelen sok
időnk. Lehet, hogy a kitervelt életünknek csak a felét tudjuk végigélni. Vagy
még több időnk van, mint gondolnánk. Ezt senki sem tudja. Viszont abban biztos
vagyok, hogy az élet pillanatok összessége, nem pedig a múlt és a jövő közé
szorított jelen torzképe. Olyan, hogy múlt, nem létezik. Már nincs. A jövő se
létezik, mert még nincs. A jelen szintén nem létezik. HOGYAN? A jelennek
léteznie kell! Ó, pedig nem úgy van. Minden csupán pillanatok egymásutánja,
egybefűződő sorok, billentyűk egymást követő kattogása, szívdobbanásokat követő
szívdobbanások. Mindig a MOST van. Most. Most. Most. Olyan pici, hogy ideje
sincs, már múlttá vált. Eltűnt. És jön egy újabb most. Most. Most. Mindig egy
újabb jön. Végtelen a Most-ok száma, megmérhetetlen az idejük, egybeolvasztja
őket az elménk és időnek nevezi el: jelen idő, jövő idő, múlt idő. De mindegyik
illúzió.
Tényleg csak a Most van.
Ebből a szempontból visszatekintve arra, hogy mennyi időnk
van még a halálunkig, a kérdés értelmét veszti. Lehet hogy még jó sok év, csak
hogy ne essünk pánikba. De lehet, hogy csak pár hónap. Végül is kit érdekel? Ha
csak ülünk a seggünkön, és várjuk a csodát, hogy majd egy nap összejön valami
jó nekünk is, vagy eljön végre az én napom amikor minden jóra fordul, de addig
eszem tovább a szar kajákat és nem csinálok semmit az életemmel, csak bemegyek
dolgozni a szaros irodába, vagy a gyárba, vagy nem dolgozok egyáltalán, és
elpazarlom azt a rengeteg PILLANATOT, amiből az ÉLETEM áll! Megtehetem. Élhetek
inkább a jövőben, tervezgetve, álmodozva, de egy fűszálat sem keresztbe téve a
jelen pillanatban, hogy valami megvalósuljon abból, amit olyan szépen
dédelgetek! Vagy élhetek a múltban is, keseregve azokon a pillanatokon, amikor
valami nem jól sült el, és bánkódni rajtuk, vagy visszakívánni a régi időket,
amikor még minden jobb volt…Lófasz!
Csak a pillanat létezik, csak ez a valós. AZ ember egyetlen
lehetősége a cselekvésre ebben a pillanatban van.
Az elmémben újra fény van. Érzem a tüzet, ahogy írok. És nem
gyulladt ki a lakás, nem. Gyakorlás, sok gyakorlás jön még. Vagyis ez is
gyakorlás. Igen. Újra fáradt vagyok. A lámpák kialszanak. Az előadás véget ért,
a színészek levonulnak. Minden napnak minden estéjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése