Egy hangként ömlött ki a barlang szájából a szerzetesek
aum-mantrája. Nem lehetett megállapítani, mikor hagyja abba az egyik, és kezdi
újra a másik. Huszonhárom szerzetes, az egyik tibeti hegy szentéllyé alakított
barlangjában. Mély, teli tüdőből szóló mantrájuk az eget megrepesztette. A
földet megremegtette. A vizeket felkorbácsolta. Kozmikus méretű erők
szabadultak fel abban a barlangban, aminek a falait csak a csoda tarthatta
egyben.
A világ összes eddig elszenvedett fájdalma egy Aum-ban. A
világ összes boldogsága egy Aum-ban. A világ összes közönyös létezése egy
Aum-ban. Az emberi életek milliónyi lángja, ahogy folyton kialszanak és újra
gyulladnak egy Aum-ban. A háború tépázta földeken első vetésüket vető gazdák
sóhajai egyetlen Aum-ban. A gyermekek önfeledt nevetése a ház falánál, a
játékaik között, egyetlen Aum-ban. A fiatal halász aggódó tekintete, ahogy
kihúzza a hálóba akadt fogást egyetlen Aum-ban. A növények folytonos nyúlása
egyetlen Aum-ban. A tekintet mélységes mély sötétjében felcsillanó lélek
egyetlen Aum-ban. A sziklák ezer és ezer éves néma tanúsága egyetlen Aum-ban. A
szerelmesek csókjai egyetlen Aum-ban. A bőséges vacsorához készülődő nomádok a vándorlásuk
befejezvén egyetlen Aum-ban. A gazdagok kapzsiságától megbetegített társadalom
egyetlen Aum-ban. A szegények kilátástalansága egyetlen Aum-ban. A tiszta kék
égen, mozdulatlanul ülő bárányfelhő egyetlen Aum-ban. Az időette fahíd nyikorgása
a vad szakadék aljában sebesen tovaszáguldó folyó felett egyetlen Aum-ban. A
bányákban dolgozó gyermekek és szüleik fekete izzadtsága egyetlen Aum-ban. Az
érett gyümölcsöktől roskadozó fák lombjai között üldögélő gyermekek jóllakott
arcai egyetlen Aum-ban. A börtönök mélyén halálra kínzott szerencsétlen rabok
utolsó sóhajai egyetlen AUm-ban. A levágott kezét még mindig megvakarni vágyó
öreg katona értetlensége egyetlen Aum-ban. Az ünnepre vonuló fiatal lányok
hajába kötött piros, csipkés masnik lobogása egyetlen Aum-ban. A botjára
támaszkodó pásztor tekintete egyetlen Aum-ban. A sietős üzletasszony ideges
felkiáltása az előtte bezáruló lift előtt egyetlen Aum-ban. Az autók végtelen
sora a tizenhat sávos autópályákon egyetlen Aum-ban. A sztriptíztáncosnőre pénzesőt
szóró arab olajsejkek olajos mosolya a night club vöröses félhomályánál
egyetlen Aum-ban. Az összpontosított figyelem sziklát hasító akarata egyetlen
Aum-ban. A cukros ételeken felnőtt fiatalok osztálykirándulása, amint a buszuk
egy etióp menekülttábor csontvázzá fogyott lakói előtt elhalad egyetlen
Aum-ban. A virágok szétnyíló levelei egyetlen Aum-ban. A tenger végtelen
messzeségébe lenyugvó nap utolsó sugarai egyetlen Aum-ban. A függőágyában
pihenő riksás cigarettázó sziluettje egyetlen Aum-ban. Az idős néni alkudozása
a hentesnél egy európai piacon egyetlen Aum-ban. Egymást véresre verő thai-boksz
harcos kisfiúk elszánt küzdelme egyetlen Aum-ban. A valóságot kizárva kormányzó
szívtelen politikusok elrugaszkodott döntései nyomán szenvedő népek lelke
egyetlen Aum-ban. A barna medve anya ijedt menekülése bocsai társaságában a hím
elől egyetlen Aum-ban. A fehérítőt lenyelő, kicsúfolt lány hátrahagyott
búcsúlevelének utolsó szava egyetlen Aum-ban. Az albatrosz nyugodt repülése
több száz kilométereken át a nyílt víz fölött egyetlen Aum-ban. A társasjátékot
játszó felnőttek és gyerekek közös jókedve egyetlen Aum-ban. A kocsmai késelés
áldozatának elhomályosuló tekintete egyetlen Aum-ban. A tiszta forrásvíz jóleső
hűvöse a fáradt vándor torkában egyetlen Aum-ban. A műköröm építő lány
hercegnői beképzeltsége egyetlen Aum-ban.
Persze a legtöbb embernek az jutna az eszébe, hogy a kopasz
szerzetesek puszta jókedvből ommoznak, egyfajta vásári látványosságként. De
volt egy kis baj ezzel. Ugyanis itt nem volt egy lélek sem a huszonhárom
kopasz, sárga szövetbe burkolózott szerzetesen kívül. Egy szál elkóborolt
turista sem volt itt. A világ összes dolgát belesűrítették egy Aum-ba, és
elénekelték. A különbözőségek elsimítódtak. Nem volt kiemelkedően rossz, se
feltűnően jó köztük. Minden visszavezetődött a forráshoz, az Om hanghoz.
Az már csak hab a tortán, hogy maga a föld, mint bolygó,
megszűnt létezni. Darabjaira hullott a világító ürességben. Egyedül a
szerzetesek barlangja maradt meg, mint egy darázsfészek, amit a cserépre
nyálaztak. És a darazsak helyett békésnek tűnő buddhista szerzetesek
döngicséltek benne. Eléggé apokaliptikus kép fogadta azt a vándort, aki az idők
kezdete óta úton van, és látott már ezt és azt. Kavargó hegyek, szemét,
hatalmas mennyiségű víz, és élőlények: fák, állatok, rovarok, emberek
összessége szinte külön életet élt az Aum hangot zengő barlang körül. Az összes
berendezési tárgya a bolygónak, az összes kelléke most mind ekörül a központ
tengely körül forgott.
A szerzeteseknek nem volt semmi céljuk ezzel. Ők minden
évben, május 23-án, lementek a barlangba a hagyomány szerint huszonhárman, ér
hozzákezdtek az Aum hang énekléséhez. A mostani alkalommal viszont olyan mély
transzba estek, hogy nem tudták abbahagyni. A meditáció foglyul ejtette őket. Mégsem
hagyták abba, mert közben mindegyikőjük megvilágosodott. Na jó, nem azért nem
hagyták abba. Megalomániásak lettek a korlátlan hatalom érzetétől! Á, nem. Ami
történt, az annyi volt, hogy egy rendkívül mély transzállapotba kerültek. Ilyen
jól még sosem érezték az éneket. A zengés is pont jó frekvencián szólt.
És a
világ megrepedt.
Lényegében
katasztrófa történt. Valójában újraszerveződés. A szerzetesek éneke átpörgette
a világ leülepedett salakját, kirázta belőle a port és a sarat, majd újra
rendeződni hagyta. Az ének végeredménye egy sárgolyó lett, a felszínén nyoma
sem volt a városoknak, csupán pár felhőkarcoló állt ferdén nyújtózva az ég
felé, algával és gyökerekkel borítva, zöldellőn. A szerzetesek éneke egyre
halkabb lett. Végül megszűnt. Nem volt óceán, nem voltak hegyek, se növények és
állatok sem. Csak a sárgolyó.
A barlang, ami idáig körbevette őket, most darabjaira
hullott. Nem kicsi darabokra, de nem is olyan nagyokra. Mindegyik szerzetes
fogott belőle egyet, és elindultak huszonhárom felé, sugár irányban. Nem
éreztek éhséget. Sem szomjúságot. Lebegtek a föld felett. Majd a lebegés
megszűnt. Voltak, akik hetekig vándoroltak, mire megszűnt náluk is. A
földgolyón szétszóródva, kezükben a barlang egy darabjával lekezdtek gödröket
ásni a sárba. Olyan embernyi gödröket. Magyarán sírt ástak saját maguknak a
kezükben lévő barlangi szikla darabjával. Üveges, átszellemült tekintettel,
mint a rossz szektások. És szépen belefeküdtek, magukra terítettek egy kis
földet, és nagyon mély álomba merültek. Valamelyikük azt álmodta, hogy hegy
lesz, és hegységgé alakult. Más tavakat álmodott, és a tavak vizévé alakult.
Megint más állatokról vagy növényekről álmodott. Valaki rétről. Megint más
napsütésről. Szélről. Esőről. Éjszakáról.
A föld újra élni kezdett. Emberek nélkül. Újrakalibrálva.
Egy természetes megújulási folyamat véget ért, és a megfelelő szellemi szintet
elért faj képviselői újrateremtették a világot. Egyikőjük emberekről álmodott.
Minden újrakezdődik. Minden elölről. De nem ugyanúgy.
AZ az érdekes, hogy ez a törvényszerű megújulás mindig
a huszonhármas számmal van kapcsolatban. Vajon milyen mágikus tulajdonsága van
ennek a számnak? És ki adhatta ezt neki?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése